The Knick 2x05 - Whiplash


Fega: Az epizód nézése közben az volt az érzésem, hogy a héten a sorozat a megszokottnál fókuszáltabb volt és kevésbé érződött olyan ensemble darabnak, ahol mindenki ugyanannyira fontos és egyformán sokat szerepel. Aztán jobban belegondolva nem egy központi szálra koncentrált az epizód, hanem foglalkozott szinte mindenkivel. Az epizód legjobb része nekem az volt, hogy a metróépítésnél történt robbanás kicsit elvitte a különleges betegségek úttörő gyógyítása felől a hangsúlyt a klasszikusabb kórházsorozatos irányba. Nyilván nem lett rögtön a sorozatból a Vészhelyzet, de az epizódban egyszerre tudott Thackery, Lucy és Soderbergh (SODERBERGH!) kamerája csillogni. Ez a kis változatosság pedig kellett már a The Knicknek.


Főleg azért, mert a történeteket nézve szerintem egy átvezető epizódot kapunk, amik fontosak egy sorozat életében és nem lehet „megúszni” nélkülük egy évadot, ezért is érdekes megnézni, hogyan oldják meg a feladatot a készítők. A baleset mellett láttuk, hogy Harriet továbbra is mintha börtönben lenne, a nővérek épphogy megtűrik, de most már azt is megtiltották a többi ottlévő lánynak, hogy szóba álljanak vele, úgyhogy valószínűleg hamar ki fog kerülni onnan és végre csatlakozhat Cleary-hez és a fősodort jobban érintő eseményekhez. Bertie és Genevieve randiznak, ahol nehéz eldönteni, hogy a szüleit tényleg nem zavarja a származása vagy csak a jómodor miatt nem tettek rá megjegyzést. Ezenkívül még a Vészhelyzet mellett egy másik orvosos sorozatot a House-t is megidézik, bár nem azért törtek be valahova, hogy jobban megismerjék egy beteg környezetét, de így is nemes célok vezérelték őket, úgyhogy szerintem mondhatjuk hasonlónak. Mit gondolsz Gaines, sötétben járok vagy tényleg voltak finom kikacsintások más orvosos sorozatokra az epizódban?


Bertie-ék mellett van más randi is az epizódban, Lucy végre beadta a derekát, úgyhogy elmentek vacsorázni, a végén pedig a csók is jösszejött és elgondolkodtam rajta, hogy akkor ez most pontosan minek a hatása. Te mit gondolsz, Gaines? Az édesapja bemutatásával nyilvánvalóan készítői szándék volt, hogy kicsit jobban beleássunk a karakter lelkivilágába, de nem vagyok benne biztos, hogy az eddig látottakból logikusan következnek a cselekedetei. Henry úgy robbant be az évadban, mint egy kedvelhető figura, aki „a jövőből érkezett” és a sorozatot benépesítő általában szörnyű fehér férfiakat valamiképp egyensúlyozza. Azóta kiderült, hogy azért ő sem olyan makulátlan bárány és nyilván nem kell túl jól megítélnünk a tettét, hogy a szőke nővérkéről készített filmet mutogatja a haverjainak. Ezek után még inkább érthető, hogy Lucy miért volt kezdettől fogva olyan hűvös, nem akart csak egy újabb skalp lenni.


Ha már a romantikus oldalánál tartunk az epizódnak, akkor Barrow szegény feleségéről is meg kell emlékezni, aki abban bízott, hogy egy új fehérneművel majd felkeltheti férje érdeklődését. Sajnos csalódnia kell, Herman tényleg eltökélt a kurvája mellett. Remélem itt egy hatalmas pofáraesés készül elő és ahogy azt korábban is jósoltam és imádatának a tárgya egyáltalán nem akar a felesége lenni. Volt egy megjegyzés a részben, mikor Lucyhoz érkezett vizsgálatra egy nő a bordélyból, akkor pont arról beszélt, hogy a hozzá betérő kuncsaftok felett hatalma van. Ezt a maga valójában láttuk, mikor Bertie ment a múlt héten tapasztalatot szerezni, de talán érdemes Barrow kapcsán is észben tartani. Illetve a rossz kézben lévő hatalom olyan sokszor előkerült már az epizódokban, Barrow-ra nem igazán éri meg rábízni semmit, de most az is előfordulhat, hogy ő fekteti valaki olyanba a bizalmát, aki azt nem teljesen érdemelte ki.


Most, hogy letudtuk a romantikus részeit az epizódnak végre áttérhetünk a horrorra, ami a Hannibal legszebb pillanatait juttatta az eszembe, továbbá ehhez kapcsolódik az epizód témája is, már ha beszélhetünk ilyenről. Thack a csurig megtelt műtő színházban egy morfiumfüggő agyán kísérletezik és a közönség ámulatára illusztrálja, hogyan lehet stimulálni az agyat sérülés nélkül, hiszen az agy ezt közvetlenül nem érzi. A cél az lenne, hogy azonosítsa azt a részét az agynak, ami a függőségért felelős. Ez elég egyértelműen működik metaforaként, a főszereplő orvosunk meg szeretné találni az addikció gyógymódját, de közben egyáltalán nem célja, hogy leszokjon. Kicsit túltolta talán ennek az ábrázolását az epizódot jegyző Steven Katz: Lucy pont akkor jön ellenőrizni Thack vénáit és hajlatait, miután szépen felszippantotta az adagját az orrába.


Miután megvolt a demonstráció és megtalálja szerencsétlen betegen, hogy mire reagál a morfium után, azt gondolja, hogy elég csak simán kivágni és minden megoldódik, ezzel pedig aláhúzva, hogy nem minden problémát lehet egyszerű vágással elhárítani. Az ember ennél bonyolultabb szerkezet, pláne ha az agyáról vagy egyéb pszichológiai tényezőkkel összefüggő betegségekről van szó, mint a függőség. De ugyanez a helyzet a rákkal is, amiből Bertie szeretné kigyógyítani az édesanyját. A kísérleti műtét, amit tervez kipróbálni, ugyancsak arra épül, hogy azonosítani, majd eltávolítani lehessen a rákos sejteket. Szintén ilyen egyszerű megoldást keresnének a mentálisan sérült emberekre, hogy végül ne menjünk el szó mellett Gallinger szála mellett sem, ami továbbra is a genetikáról szól. Nem az embereket kellene gyógyítani, pusztán ha elvesszük tőlük a lehetőséget, hogy szaporodjanak, akkor majd természetes módon kikopnak ezek az emberek. Ez egy remek példa arra, mikor egy modern és új módszert, amit nagyban hozzájárult az ember sikeréhez, a legrosszabb célokra használnak.


Mit gondolsz, Gaines, szerinted is egy kicsit más stílusú és összességében átvezető epizódot láttunk? Vagy most is előjöttek a fontos témák a hatalomról, meg a nők helyzetéről csak én mentem el mellettük? És mit gondolsz ha beüt a bubópestis akkor kapunk végre egy igazán hosszú vágásmentes beállítást Soderbergh-től? Csak mert a mostani epizódban, ahogy érkeztek a betegek és vágás nélkül úszott a kamera az a sorozathoz mérten is kiemelkedő volt és jól illusztrálta, hogy egy ilyen kórházas környezetben milyen jól működik ez a vizuális megoldás. 


Gaines: Mielőtt megírjuk a naplót, direkt nem szoktam nézni, hogy a külföldi kritikusok milyen osztályzatot adnak az epizódoknak, nehogy befolyásoljon bármiben, úgyhogy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy kifejezetten lehúzták a „Whiplash”-t. Nem volt pedig semmivel sem rosszabb rész, mint az évad első néhány epizódja, csak jobb sem, mint az előző. Nem vagyok biztos benne, hogy a fókuszált jelzőt használnám rá, de tény, ami tény, hogy kábé a játékidő felénél tűnt fel egyes főszereplők hiánya, azt hittem, Cornelia ki is üli az epizódot. De a The Knick nem az a sorozat, amely egy-két karakterre fog koncentrálni, mindig görgetni akarja tovább az összes karaktert. Ami nem biztos, hogy a jó stratégia.

Mindenesetre ezúttal tényleg változtattak kicsit a formulán. Jó, hogy írtad a Vészhelyzetet, én is nagybetűkkel írtam fel a nézés közben a jegyzeteim közé, az építkezésen történt robbanás sebesültjeinek érkezése tisztára olyan volt, mintha Ross és Green doki rohant volna a véres áldozatok segítségére, vártam, hogy Thack mikor kiáltja el magát: „Defibrillátort! Hátra” CSATT. „Újra!” A jelenetsor ismerőssége ellenére azért a készítők belecsempésztek egy-egy olyan megoldást, amivel megkülönböztették a sorozatukat, az különösen tetszett, amikor a lendületesen mozgó kamera egyszer csak megállapodott, és statikusan vette tovább, ahogy Thackery, Gallinger és Edwards párhuzamosan két beteget operálnak.

Azt mondjuk nem tudom, hogy ez volna-e a követendő út. Mármint, egyetértek, hogy időnként, egy-egy rész erejéig nem árt feldobni a sorozatot valamivel, és az is egyre jobban zavar, hogy a részek csak úgy vannak, elvétve húzzák csak fel a szálakat egy erős vázra. De alapvetően nem azért szeretem a The Knicket, mert a huszadik század végének sürgősségi osztályát századelős környezetbe helyezi. Engem a kutatások, morbid és vakmerő kísérletek, a műtőszínház látványos előadásai érdekelnek, ezért most is jobban lekötött a pórul járt drogos agyában való turkálás.

A tematikus párhuzamokat szépen összefoglaltad, de azért érdemes még mellé venni a címből levonható motívumokat. Henry és Lucy randiján a nőcsábász aranyifjú említik a whiplash nevű orvosi kifejezést, mely során egy hirtelen megerőltetéstől megrándulnak, begörcsölnek a nyakizmok. A The Knick egyik központi témája pedig idén is a megfontoltság kontra fejest ugrani az ismeretlenbe szembeállítása. Erre épp Henry a nyilvánvaló példa, aki az apja figyelmeztetése ellenére belevágott a metróbizniszbe, és most csúnyán pofára esett, függetlenül attól, hogy később jövedelmező lesz-e a vállalkozás. Hiába mondja a randin, hogy kellemes élmény számára ez a visszacsapás, nem tudja mindig jól kezelni, amikor az élet váratlan nehézségeket görget elé. Az írók ügyesen árnyalják a karakterét, mert a sebesültek ellátásakor egészen talpraesett volt, rátermetten segített Thackeryéknek, jól végezte a dolgát, családi körben viszont kiviláglik, hogy nem egy erős jellem, nem mer szembeszállni az apjával, sem bevallani a befektetőtársainak, hogy nincs eleresztve pénzzel.

Thackery, mint tudjuk, mindig vakon fejest ugrik mindenbe. Néha kifizetődik a vakmerősége, úgy tűnik, hogy Abby rendben felépült, csak bízni tudok benne, hogy nem egy szemét csavarral teszik majd pár rész múlva semmissé a győzelmet az írók, hogy még mélyebbre süllyedjen Thack. Most viszont lyukra futott, és sikerült vegetáló roncsot csinálni egy emberből. Cleary a másik díszpéldány, aki szinte már bohózatba illően vág bele újabb és újabb elhamarkodott, átgondolatlan svindlibe, hogy aztán rendre koppanjon, a sokadik ilyet már kezdem kicsit unni.

A másik véglet meg Zinberg, akit találóan jellemez Bertie, egyszerre visel övet és nadrágtartót, amit megfejel egy kis néplélek-elemzéssel, mondván, a zsidók az őket ért atrocitásuk miatt a csigaházukba bújtak, és minden lépésüket ezerszer megfontolják, nehogy a világ kihasználja vélt gyengeségüket. Azt hiszem, a „Whiplash”-ben Bertie szála kötött le a legjobban, egyrészt, mert visszatért Genevieve, a szupercsaj, aki túl szép, hogy igaz legyen. A családi vacsorán ráadásul a sorozat új arcát mutatta meg, viszonylag ritkán ütnek meg ilyen bensőséges hangvételt, törékeny feszültséget, amit egy jól irányzott poénnal fel lehet oldani. Az íróknak sikerült meglepniük, hogy Bertie apja, aki eddig a vaskalapos pátriárkák sorát gyarapította, rokonszenves színben tűnt fel, én úgy vettem, hogy őszintén nevetett a feleségével együtt Genevieve pimasz, de nem túl botrányos tréfáján, és hogy egyből belemegy, hogy Bertie kipróbálja az anyján Curie sugárkezeléses módszerét. Genevieve és Anne beszélgetése pedig az évad legszebb jelenete, megkapóan fényképezve, zene nélkül, hosszú csendekkel. Végre egy család, amely nem diszfunkcionális! Soderbergh általában kicsit távolságtartó rendező, az írók szintén klinikusan boncolgatják a figurákat, így nem alakul ki mindig érzelmi kapcsolat köztem és a szereplők között, de a Chickering-családért most szurkolni kezdtem.

Egyedül Elkins nővért nem tudom elhelyezni a számegyenesen, mármint, magam sem tudtam teljesen értelmezni a cselekedeteit a részben. Az biztos, hogy a feminista pálfordulásával nem csak a levegőbe beszélt, egy határozott, karakán nő jelenik meg előttünk, aki nem rest beolvasni Henrynek, de azért izgatja annyira a csávó, hogy hagyja magát rábeszélni egy randira. Ott is végig ő van fölényben, még úgy is, hogy akarata ellenére elpirul, s mikor hazaviszik, ő csókolja meg váratlanul Henryt, nem fordítva. Szerintem élvezi, hogy az ő kezében van az irányítás, ő tarthatja kötőféken Henryt. És ha újsütetű világnézete nem is hat ki közvetlenül a munkájára, többször is olyan, mintha orvosként, vagy legalábbis főnővérként viselkedne, Thack rábízza a betegfelvételt, a szajhák kezelését is profin csinálja. Jó napja volt a lánynak, na.

Nem tudom amúgy, Fega, így féltávnál nem lopta be magát a szívembe a második évad. Jó, jó, de… Mindig ott az a fránya de, amin az sem tud segíteni, hogy Soderbergh akkor is brillírozik, amikor nem alkalmaz hosszú vágásokat (csak néhány kedvenc példám a részből: Bertie és az apja sötét sziluettje egy sötét életszakaszban; Henrynek először csak a keze látszik a műtőszínházban, nem látjuk, ki beszél, mert nem is fontos a jelenetben, csak az, hogy egy férfi). Nem szép dolog, hogy azt várom, mikor üt be végre a pestisjárvány, de fogytán van a türelmem, az évadnak égető szüksége volna valamire, ami összerántja kicsit, mert így az átvezetés inkább téblábolásnak hat. De tavaly is az évad második felében jött a java. Jöhet.



Egyéb felfedezések:
  • Azt hiszem ezen a héten jobban átjött a sorozat szappanoperás vonala. Korábban is kapta már ezt a gúnynevet a sorozat, ha jól emlékszem, és félek, hogy a kritikusok megint ezt fogják felemlegetni. És a körítés nélkül nagyon könnyen elő tudnak jönni ezek a gyengeségek. Most jutott eszembe, hogy az Empire második évadában kicsit máshogy, de szintén a korrupt bíróra játszottak rá. Jóhiszemű vagyok a sorozattal, mert Soderbergh és Clive Owen, de értem, mikor azt mondod, hogy jöjjön az a bubópestis. (Fega)
  • Harriet nővérre nem tértek ki a szövegben, az az igazság, hogy kezd átmenni a szála öncélú szenvedéspornóba, már-már dickensi méreteket ölt, ahogy mindenki úton-útfélen belérúg. Lehet, hogy így hiteles, de nem jó nézni, és én is remélem, hogy még idén megvalósul a Cleary-Harry buddy comedy. (Gaines)
  • Edwards is háttérbe szorult az epizódban, viszont érdemes megjegyezni, hogy az évad második intenzív prédikációját láthattuk. Elkins apja után én már nem merek jóslatokba bocsátkozni a prédikátor jellemét illetően, mindenesetre Algie egyre inkább a fekete közösség tagjává válik. (Gaines)
  • “The story of the Negro in America is the story of America.” Csak érintőlegesen tartozik ide, de erről eszembe jutott a The Atlantic újságírójának, Ta-Nehisi Coates-nak a könyve, a Between the World and Me, amely szintén a feketék amerikai történelméről és az amerikai álomhoz való viszonyáról szól. Olvasnivaló rovat! (Gaines)
  • SODERBERGH!
bscap0709.jpg
  • De komolyan csak imádni lehet ezt a szakértelmet, mikor Pinghez érkezzik Barrow és tudjuk, hogy addig a jelenet a pénzről szól, úgyhogy a kamera is folyamatosan azt  mutatja, nem azt, aki beszél. Ez a technika tényleg ilyen egyszerű. És nagyszerű is, egyben. (Fega)
  • Nem emlegettük túlságosan, de vicces volt, hogy a munkahelye után Bertie olyan helyre megy lazulni, ahonnan ugyancsak kinézik. Továbbá az írók elég lassan hozzák vissza Thackery-hez a fiút. (Fega)
  • Lehet, hogy túl sokat néztem a múlt héten Shia LaBeouf élő filmnézős közvetítését, de Michael Angarano többször is a botrányhős performanszművészre emlékeztetett. Szerencsére sokkal jobb színész nála. (Gaines)
  • Tökre szeretem, hogy már a CINEMAX logó alatt is az epizód hangsávja szól. Apróság, de hatásos, egyből beszippant. (Gaines)
  • “Sweet nectar of the gods.” - Jaj, Henry, lehetnél ennél közhelyesebb? (Gaines)
  • “Even this brain is getting bored of this horseshit.” - Én is így érzek Gallingerrel kapcsolatban. (Gaines)
  • Érvek az orvostudomány mellett rovat: Adná magát, hogy a skalpolós-agyturkálós jeleneteket emeljük ki, de akkor fordult fel igazán a gyomrom, amikor a zsidó származású kisfiú mögött becsukódott Gallinger rendelőjének az ajtaja. Ennyit a karakter humanizálásáról.