A 2016-os szezon egyik nagy visszatérője a Better Call Saul második évada, ami remélhetőleg folytatja a megszokott magas színvonalat. Slippin' Jimmy figurája vicces pillanatokkal és komoly dárámával egyaránt szolgált, a finálé után pedig kérdés volt, hogy nem írják-e magukat zsákutcába a készítők. A nézőnaplóból kiderül. Vigyázat, spoilerek!

Gaines: Általában nem szokott jól elsülni, ha egy sorozat a szezonnyitójában visszatáncol az előző évad végén meghúzott nagy fordulatoktól, és visszarendezi a status quó-t. Csalásnak tekintjük, csalódásként éljük meg, úgy érezhetjük, hogy az írók tisztességtelenül jártak el velünk szemben. (Ilyenkor mindig a Millennium 2. évadjával hozakodok elő, melynek utolsó epizódjában a showrunnerek meghúzták az apokalipszist, majd leléptek a sorozattól, és az új showrunner a harmadik évad első részében olyan villámgyorsan tette semmissé az izgalmas zárlatot, hogy csak úgy porzott a levegő.)  A helyzetet persze árnyalhatja, hogy tetszett-e a fordulat, mert ha nem, akkor örülhetünk az írók gyávaságának, ám mindenképpen rossz szájízzel vágunk neki az új etapnak – mert mi van, ha megint csak elhúzzák előttünk a mézesmadzagot?

A „Switch” igazándiból azt a célt szolgálja, hogy visszacsinálja a „Marco” befejezését, amit pedig tavaly mind a ketten kategorikusnak, visszafordíthatatlannak ítéltünk meg. Akkor úgy tűnt, hogy Jimmy végleg rálépett a Saul Goodmanhez – és Walter White-hoz – vezető útra, maga mögött hagyva a lelkiismeretes jófiú szerepét. Nemet mond a Davis & Main álomszerű ajánlatára – amit ezúttal meg is nézhetünk –, közli Mike-kal, hogy ő bizony többet nem hajlandó a nehezebb utat választani. Az új epizód végére viszont pontosan ott lyukad ki, ahol szerettük volna, hogy kilyukadjon: Ed Begley Jr. ügyvédi irodájánál, saját szobával, íróasztallal, és szolgálatkész asszisztenssel. Csak a kapcsolóhoz nem szabad hozzáérni.

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem éreztem visszalépésnek az írók döntését. Mondom, lehet, hogy csak az játszik szerepet benne, hogy jobban örülök, ha Jimmy McGill még velünk marad egy darabig, viszont Thomas Schnauz író-rendező kifejezetten elegánsan oldotta meg az iránykorrekciót. Mert ez inkább korrigálásnak tűnik, mintsem ijedtségnek: szerintem az évad végére jöttek rá, hogy még bőven van potenciál Jimmyben, nem aknázták ki teljesen a könnyebbik úttal való küzdelmét, viszont a finálé csattanós cliffhangernek szánt zárójelenetével zsákutcába írták magukat (ami nem az első alkalom Gilligannél, és rendszerint csak jót tesz a sorozatainak). Felismerték, hogy érdemes – sőt, szükséges – behúzni a kéziféket, és a Deep Purple-ös furikázás visszaminősítették ugyanolyan kamaszos lázadásnak, mint az uborkás víz megfejését.

A kérdés innentől az, hogy hitelesen vezetett-e az út a tagadástól az elfogadásig.

Jimmy először letépi az ajtajáról az ügyvédi „névtáblát”, majd álnéven bejelentkezik a helyi szállodába, és naphosszat henyél a medencében. (A zacskós telefon szenzációs apró mozzanat, nem lehet könnyű azért felcsapni a fedelét.) A hedonista semmittevésből az értetlen Kim próbálja meg kirángatni, hasolnló érveket sorolva fel, amiket mi is emlegettünk a nézőnaplónkban (például, hogy ezzel pont Chuck malmára hajtja a vizet). Az írók és Rhea Seehorn érdeme, hogy Kim egy pillanatig sem csúszik át a „nyaggató ribanc” szereptípusába, amibe oly sok jobb sorsra érdemes karaktert/színésznőt száműznek az antihősös drámákban. Sőt. Jimmy elhatározza, hogy ideje szemléltetni, mihez van igazán nagy tehetsége, és a jelenet, amiben közös erővel palira veszik az idegesítő tőzsdeügynököt, az egyik legjobb svindlis szegmens, amit a sorozat valaha megjátszott. Iszonyú jó figyelni mindkettejük egymásra adott reakcióját: Kim eleinte vonakodik, ám amint beadja a derekát, rögtön 110 százalékkal veti bele magát a koholt mesébe. Jimmy meg aggodalommal vegyes büszkeséggel néz rá: egy pillanatra talán megijed, hogy a dél-afrikai sztorival átesnek a ló túloldalára, és az amatőr társa lebuktatja, de aztán hatalmába keríti az izgatottság, a felajzottság, hogy a partnere valóban partner lett a buliban, és nem hagyja faképnél lesajnáló pillantással.

Apropó, Kim. Tavaly azt kívántam, bárcsak Kim nagyobb szerepet kapna, ráadásul az írók suttyomban elérték, hogy elkezdjem shippelni őket. Így teljesüljön minden kívánságom. (A közös fogmosás… awww.) Kíváncsi vagyok, hogy reagálnak majd a BCS-rajongók a szerelmi szálra, azt hiszem, mondanom sem kell, hogy velem madarat lehet fogatni – rendhagyú lépés volna az írók részéről, ha ez lesz az évad egyik fő csapásiránya, márpedig abból ítélve, hogy Jimmy döntéseit a Kim iránti érzései vezérelték, nagy összegben fogadnék rá, hogy így lesz. Eddig a testvérének akart megfelelni, most a szerelmének. Szerinted elég volt az a két nem fogadott hívás, hogy Jimmyben tudatosuljon, Kimnél csak akkor marad esélye az egyéjszakás kapcsolatnál többre, ha megint öltönyt húz magára, vagy átugrottak néhány lépcsőfokot a döntéshozatalban? Megnéztél volna még néhány medenceparti svindlit?

Az epizód másik nagy szálának nem más volt a főszereplője, mint… Pryce? Kicsoda? Ja, hogy a Walter White-wannabe (WWW) az előző évad végéről? Hümm. Nem állítom, hogy ne lett volna a BCS íróitól megszokott magas színvonalon megírva a pitiáner gyógyszergyári programozó párbeszéde Albuquerque legkompetensebb rendőreivel, de kevés volt ahhoz, hogy végig lekössön a jelenet, hiába szeretem, ahogy Gilliganék aprólékosan, módszeresen visznek végig minden procedúrát. Mike és Nacho változatlanul a sorozat peremvidékén kolbászol, várva, hogy csatlakozzon a fősodorhoz, és semmi jel nem utal arra, hogy hamar összeérnének a szálak. Nem válóok a szál, de az érdeklődés-barométerem mindig zuhan néhány fokot, amikor rájuk kerül a sor az epizódban. Remélem, ez idővel változni fog, de ha nem, az sem katasztrófa.

Van azonban egy nagy hiányzó, az elefánt a szobában, a barlangi remete, aki az előző évadban előbújt a barlangjából, és kifelé menet eltaposta azt, aki elgördítette a sziklákat a barlang bejárata elől. Chuckot, ha jól emlékszem, a kilencedik rész óta nem láttuk, és az írók helyesen döntöttek, hogy még tartogatják a puskaport. Most, hogy Jimmy beleült a bársonyszékébe a Davis & Mainnél, előbb-utóbb kapcsolatba fog lépni a testvérével, semmi kétség, hogy idén is az évad egyik gerincét fogja alkotni megváltozott dinamikájuk, így viszont okos dolog még egy kicsit visszatartani a levegőt, fokozni a várakozást.

Még mindig egy csomó minden maradt, amiről nem beszéltünk a „Switch” kapcsán. Mit szóltál hozzá, hogy a cold openben megint ellátogattunk az omahai gyorsétterembe, és egy kellően modoros metafora előzte meg a főcímet? És ha már szimbolika, mi a véleményed a kapcsolóról? Az a lényeg, hogy Jimmy sosem fog engedelmeskedni a szabályoknak, vagy mást is felfedezni véltél a gesztusban? (Behozhatjuk a játékba a “bait & switch” kifejezést is.) És melyik volt a nagyobb tragikus vétség WWW részéről: a citromsárga edzőcsuka vagy a batárnagy Hummer? „Playah”, a túróst.

Fega: Az epizód nézése közben néhol nem tudtam eldönteni, hogy a készítők magabiztosak vagy nagyképűek. A "Sitch" első jelenete fekete-fehér flash forward, amivel tudatosítják bennünk, hogy ez ugyan egy előzmény sorozat, de bármikor túlmehet a történet azon, amit már láttunk, hogy Saul bujkálós hétköznapjai kerüljenek a középpontba. Nekem meggyőződésem, hogy Gilliganéken továbbra is ott van, hogy nem egy eredeti sorozatot készítenek, ami bizonyos skatulyákat soha nem hagyhat maga mögött, vagy ha igen, akkor is csak elképesztő küzdelmek árán. Ha pedig ez a helyzet, akkor a történetnek olyannak kell lennie, amin látszik, hogy nem a futószalagról legördült újabb unalmas kábel próbálkozás. Persze az első jeleneten látszik, hogy semmit nem akar elárulni abból, hogy hol van jelenleg a főhősünk, tényleg inkább csak egy metaforára van felhúzva az egész. Ezzel együtt még egyszer kiemeli az identitás kérdését, amiről már a Breaking Badben is érdekes megállapításokat tettek és Jimmy/Saul figurája is remek táptalaja az ilyen diskurzusoknak.

Mit is akar pontosan Jimmy? Ezt a kérdést a készítőknek is fel kell tenni, ha konzisztensen akarják írni a figuráját. Abban biztosak lehetünk, hogy a bátyja véleménye szinte mindig az első helyen állt és nem tudom, hogy az első évad nagy lelepleződése mennyit árt ezen, de ahogy te is írod, biztosak lehetünk benne, hogy a második évadban sokat foglalkoznak majd ezzel a helyzettel. Ha viszont továbblépünk, akkor még azt láthatjuk, hogy Jimmy valaki akar lenni. Akit felismernek az utcán és aki egy igazi nagymenő. A későbbi televíziós reklámok és egyéb merchandise termékek valószínűleg mind ezért készülnek majd el. Azt is meg kell jegyezni, hogy Jimmy valamiért nem rendelkezik szilárd meggyőződéssel saját magáról. Vagy ha igen, akkor azt gondolja, hogy az egyik legjobb tulajdonsága, hogy könnyen ugrik bele valaki más bőrébe. Persze végeredményt tekintve csak arról van szó, hogy ő beszél-beszél-beszél és végül minden (majdnem) pontosan úgy történik, ahogy eltervezte.

Ehhez pedig nem kell ügyvédnek lennie, de miért választaná a svindlis utat, ha ott van karnyújtásnyira tőle a rendes becsületes? A fináléból úgy tűnt, hogy Chuck lelepleződése elég volt ahhoz, hogy egy életre maga mögött akarja hagyni ezt az utat. A felelősség elől elfutó főhős egyébként jól ismert a különböző filmekből és sorozatokból, ebben az esetben pedig szerintem értelmezhető egyfajta meta kommentárként Gilligan dilemmájára a sorozattal kapcsolatosan. Egyes pszichológiai megállapítások szerint az ember agya arra van programozva, hogy a veszélyek elől óvjon, az esetleges sikert hozó helyzetekben pedig pontosan ez a félelem az, ami leblokkol mindenkit. Ezért nem készül el a házi, a pályázat, ezért fut bele az ember változatos halogatást elősegítő oldalakba szerte az interneten, mert az agy automatikusan az ilyen veszélyt nem jelentő tevékenységek felé tereli. Biztonsági megfontolásból. A medencében koktélozgató Saulról pontosan ez jutott eszembe, aki az esetleges sikert jelentő pozícióban egyszerűen berezelt és tovább állt. Mikor Gilliganék ott voltak a Breaking Bad után, ugyanúgy leléphettek volna a magas elvárások elől máshova, hogy ne kelljen többé Walter White szellemével foglalkozni. De nem engedték, helyette csak jól beleírták a karakterekbe. Milyen jól tették.

Már te is leírtad, de az érvelésben nem lehet megkerülni ezt a pontot, miszerint Jimmynek, megint egy a csodálatát elnyerő személy kellett ahhoz, hogy túllendüljön a félelmén. A társkészítő Peter Gould ebben az interjúban is elmondta, hogy a szerelmi szál fontos szerepet tölt be az évadban. Még ennek tudatában is meglepődtem, amikor a ráérősségéről híres sorozatban ilyen könnyen egy ágyba került a két főszereplő. Gaines te azt írtad, hogy azt is sikerült elérniük a készítőknek, hogy shippeld őket. De mivel? A magam részéről csak arra tudok gondolni, hogy az előzmények tekintetében ez a két szereplő romantikus szinten nem állt egymáshoz ennyire közel, inkább barátok és kollégák voltak, amiből csak az egyik fél szeretett volna többet. Ehhez képest, mintha Kim csak erre várt volna, hogy lássa elemében egy kicsit Jimmy-t, majd pedig elfogadja a menő állásajánlatot. Nem akarok arra gondolni, hogy a státusza milyen mértékben járult hozzá ahhoz, hogy vele akarjon lenni. Mindenesetre ha ez lesz az évad egyik fontos szála, akkor szerintem nem sikerült hibátlanul elindítani.

Újranéztem a finálé záró perceit a biztonság kedvéért és azt kell, hogy mondjam ennek a döntésnek a korrekciója valóban elegánsnak tűnik és lehet csak elég idő telt el tavaly óta, de egyáltalán nem érzem magam becsapva. A status quo pedig meg is maradt meg nem is, mert nyilván Chuck és Jimmy kapcsolata már úgysem tud rendeződni, illetve az irodán belüli munkának is más lesz a dinamikája, úgyhogy lehet azt mondani, a készítők jó döntést hoztak.

Pryce-szal kapcsolatban már kevésbé voltál elégedett és teljesen megértem az érveidet, én viszont ennél is vissza kell, hogy térjek a magabiztos vagy nagyképű készítők kérdésére. Ez a kopasz szemüveges figura ugyanis tényleg “Walter White karaoke-nak” hat. Mikor részletesen sorolja, hogy mit tud az óriás Hummer vagy a kosaraskártyák értékvesztéséről beszél, akkor mintha Bryan Cranston perfekcionista figuráját láttuk volna másik köntösben. Ez lehet unalmas vagy lehet bátor, érzésem szerint érvek mindkét oldal mellett felhozhatóak. Az epizódban úgy tűnik, hogy a szálnál a hirtelen meggazdagodott informatikus a főszereplő, de ez valójában Nacho és Mike bemutatására szolgál. Ahogy azt te is írod, némileg frusztráló, hogy fontos főszereplők egyelőre ilyen látványosan várnak az oldalvonal mellett arra, hogy végre becserélje őket a kapitány. Én egyelőre nem bánom, hogy ilyen komótos a tempó, vagy hogy Walter White visszhangjai tűnnek fel a szemünk előtt.

A történet továbbra is jól felépített és Pryce döntéseiben is ott van a hübrisz, ami számára csak azért nem egyértelmű, mert Nacho olyan sunyi. Egyelőre teljesen a sötétben vagyunk tartva azzal kapcsolatban, hogy mennyit tudott a kártyákról, vagy a lopás valójában csak egy korai figyelmeztetés volt és Pryce abban a pillanatban veszített el mindent, hogy lemondott Mike szolgálatáról. Elsősorban itt Nacho lesz az érdekes, igazán szeretném azt hinni, hogy sikerül a figuráját izgalmasan megírni és nem olyan gonosz lesz, mint amilyeneket korábban már az anyasorozatban vagy máshol láttunk.

A medenceparti svindliről nem ejtettem szót, pedig azt is remek megoldásnak gondolom, hogy visszhozták a Breaking Badből Kent, aki Heisenberg egyik első áldozata volt, ahogy utat engedett a benne régen elnyomott dühnek és maszkulinitásnak. Ez egyáltalán nem feltűnő módja annak, hogy érezzük ez ugyanaz a világ, Ken figurája pedig kellően tenyérbemászó volt ahhoz, hogy egy percig sem sajnáljuk, amiért kifizette azokat a drága tequilákat, ami valószínűleg mindenkinek ismerős volt, hiszen egy emlékezetes epizódban kapott főszerepet a Zafiro Anejo. Az ilyen megoldásokkal pedig a készítők arra játszanak, hogy a sorozatuk ne kevesebb, hanem több legyen azáltal, mert már volt egy széria, ami bizonyos világot megalapozott. Minél több időt töltenek benne a készítők, annál inkább tudják tökéletesíteni és még azzal sem törődnek, hogy időrendben jól elkülönülő történetük legyen. Most úgy tűnik, hogy biztosan lassítottak és Jimmy átalakulása nem lesz olyan egyszerű, amíg ilyen tűélesen építik fel az epizódokat, addig túl sok félnivalónk nincsen.

Egyéb felfedezések:

• 

  

  Az epizód vizuális nyelve egészen lenyűgöző. Hemzsegett az olyan beállításoktól, amikor az adott jelenet főszereplője összetöpördött, vagy a kép szélére szorult. A cold openben külön zseniális volt, ahogy az órával még azt is elérték, hogy megmutassák, milyen sokat vesztegelt Saul. Később az étteremben is remek volt, mikor egészen messziről néztük csak Kim és Saul beszélgetését. (Fega)

• A külsőségek olyan sokat beszélnek az emberről a készítők pedig úgy szeretik ezt. Jimmy irodája, vagy ahogy letépi a papírt az ajtóról, mind rengeteget elárul, szavak nélkül. A Hummer vagy a sárga cipő nyilván szinte túlzás volt, de pont sikerült eltalálni a megfelelő arányokat. Azt pedig nem is tudom eldönteni, hogy melyik a nagyobb bűn. Döntetlen! (Fega)

• A papírt ráadásul - természetesen - nem sikerül egy az egyben letépni. Soha semmi nem fog úgy elsülni Jimmy életében, ahogy kéne. (Gaines)

• Eddig nem jutott eszembe, pedig elég egyértelmű, hogy Mike figuráját Bill Belichick sokszoros Super Bowl bajnok amerikai foci edző figurája is inspirálhatta, ahogy csak azt tartja szemelőtt, hogy mi szükséges a munka elvégzéséhez, a külsőségek, amik mindenki másnak olyan fontosak, számára nem mondanak semmit. (Fega)

• A shippelést érintő kérdésedre reagálva: nekem nem kell sok ahhoz, hogy ágyba shippelésbe vigyenek egy-egy jól eltalált chemistryvel rendelkező párosnál. Az első évad alatt végig úgy éreztem, hogy ez a két szereplő kering egymás körül, és maguknak sem akarják bevallani, hogy esetleg érezhetnek egymás iránt valamit egy szoros barátságon túlmenően is. Az más kérdés, hogy valószínűleg az egyik fél részéről erősebbek az érzelmek, mint fordítva - Kimnél a berúgás meg a svindli okozta adrenalinlöket játszhatott szerepet abban, hogy a nyakába borult a rafkós szélhámosnak, és a reggeli készülődés kissé feszélyezett hangvételéből ítélve még nem azon gondolkozik, hová menjenek majd nászútra. (Gaines)

• “- I have a business to run. - Uh, no. The business is running you.” Az ilyen megszólalásoknál mindig felgyullad a meta lámpa a fejem felett. (Fega)
• “So you can have a girl in a bikini and another in a parka, and they're both gonna be comfortable.” Létfontosságú szempontok a gépkocsivásárlásnál! (Gaines)