Better Call Saul 2x05 - Rebecca

vlcsnap-2016-03-19-20h33m12s226.png

Ezen a héten a nőké a főszerep a Better Call Saulban: Kim minden eszközt megragad, hogy visszatérhessen száműzetéséből, de belegabalyodik a McGill testvérek állóháborújába. Ha ez nem volna elég, még egy régi ismerős is beköszön a Breaking Badből.

Fega: Újabb gyomrosokat osztott ki a nézőinek a Better Call Saul a héten, de a várt hatás helyett engem csak elbizonytalanított abban, hogy mégis mennyire invesztálódtam érzelmileg a történetbe, meg annak szereplőibe. Lehet csak úgy jártam mint a főszereplő, aki nem látja be magától, hogy milyen jó dolga is van valójában, a céges Mercedesről is az első, ami eszébe jut, hogy a pohártartóba nem megy bele a termosz, amit Kimtől kapott ajándékba. Közben azt érzem, hogy értékelem a sorozatot, az epizódról is csupa jó dolog jutott eszembe, de közben meg a Better Call Saul a temérdek jó tulajdonsága ellenére soha nem lesz a kedvenc sorozatom és azt hiszem ezt valahol szomorú beismerni.

Peter Gould és Vince Gilligan vezetésével a sorozat mögött álló kreatív csapatnak nehéz dolga volt a Breaking Bad után, jól ismerjük már a történetét és magam is sokszor hoztam ezt szóba. Mégis időről-időre ide lyukadok ki, bár általában a legnagyobb dícséretek közepette, ami nem kis részben köszönhető a felismerésnek, hogy nem lehet minden egyes sorozat legendás. Ha valamiről tudjuk, hogy kiemelkedő, akkor általában megszakad a szívünk azért, amiért nem nézi több ember. Azt hiszem most nem a legegyértelműbb választást, a The Americans-t hozom példaként, hanem mondjuk a Leftovers-t, amit a Limitált Szériában a tavalyi év legjobb sorozatának választottunk. Az a sorozat ráadásul könnyebben befogadható is lett a második szezonjára, mégsem tudott tömegekhez eljutni. A Better Call Saul esetében valahogy könnyebb elfogadni, hogy a Breaking Bad rajongók egy részén kívül sokak ingerküszöbét nem üti meg. Eleve kicsi a tét, kevés az olyan tényező, ami igazán berántja a tömegeket. (Zombik?) Ráadásul a szereplőknek jól ismerjük a sorsát és egyébként is nagyon vidéki itt minden, olyan témákkal, amiket a tévésorozatok nagyon messzire szoktak elkerülni.

Senki nem ment meg időseket, attól, hogy néhány ezer dollárral lehúzzák őket. Ebből egy poén is lett például a The Watch-ban, ahol Chris Ryan és Andy Greenwald beszélnek ki minden fontosabb popkulturális eseményt hétről hétre. (Megfelelő angoltudás mellett ajánlott hallgatnivaló.) Itt hasonló témákat érintettek a műsorvezetők, mint mi, vagyis hogy a sorozat első számú erénye az a makulátlan módszer, ahogyan lefekteti a különböző történeteket, a kiváló rendezői és szinészi munka, de maga a tartalom eléggé rántott hús jellegű. A körítés pedig csak egy bizonyos fokig tud elvinni engem, kicsit azt érzem a “Rebecca” névre keresztelt epizód után.

Pedig nagyon örülök neki, hogy Kim mellett Erint is elkezdi felépíteni a sorozat. Annak is, hogy azok után, hogy az első évadot még mi is gyakran hívtuk kolbász fesztiválnak, a készítők feltűnésmentesen távolodnak el ettől. Mégis, mikor a legnagyobbat kellene szólnia ennek az egésznek, nemes egyszerűséggel kiderül, hogy Jimmy bizony még sokkal komplikáltabb figura, mint eddig gondoltuk, akkor nem azt érzem, hogy a mély szomorúságot az árván maradt McGill fivérek családi tragédiáját hallva. A készítők célját felismertem, nem meglepő módon ez is egyszerre váratlan és teljesen hihető, nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy te hogy láttad ezt a momentumot, Gaines. Szándékosan ez az első kérdésem, szerintem ez az új információ volt a legmeghatározóbb a részben, ami egyébként nőnapinak is beillett volna.

Rebecca nem más, mint Chuck szerelme, akinek az eltűnése, ha jól sejtem összefüggésben lesz azzal, hogy a rutinos ügyvéd állapota hirtelen súlyosbodik. Mikor először néztem az epizódot, az jutott eszembe, hogy talán mindkét férfival ugyanaz történik és ilyen nagy törést hoz majd az életükbe, hogy elhagyják őket? Aztán az epizódban szerencsére azt figyeltük, hogy Kim kikéri magának, hogy egy lovag fénylő páncélban megmentse őt. Megmenti majd ő saját magát, és le is akaszt egy negyed millió dolláros ügyet a cégnek. Ezek alapján abban bízom, hogy ezt az egyetlen botlást a reklámmal kapcsolatban leszámítva, Jimmy semmi durvát nem fog már csinálni, amivel Kimet elüldözi. Viszont ennek az egyetlen dominónak a ledöntése azonban pontosan elég lesz ahhoz, hogy Horwarddal megromoljon a viszonya és Kim az ország egy más pontján kapjon majd munkát, ami mellékesen azt is jelenti, hogy Jimmy-t maga mögött hagyja örökre.

Howard karakterének új megvilágításba kerülése is fontos volt az epizódban. Hogyan látod Gaines, szerinted túlzás volt ez azok után, hogy korábban már láttunk egy hasonló megoldást?  Akkor biztosra vettük, hogy ő a hunyó, de kiderült, hogy valójában Chuck az, most szinte ugyanez volt, fordítva. Mi lehet Howard igazi motivációja? Csak annyi, hogy nem tudja elviselni, hogy Kim gyengéd érzelmeket táplál Jimmy iránt vagy tényleg nincs benne semmi személyes és csak annyiról van szó, hogy fent kell tartania egy bizonyos képet a cégen belül? A magam részéről értékelném, ha nem mindig a személyes érzékek lennének a különböző cselekedetek hátterében. Kíváncsi vagyok te miként láttad Kimet a kvázi főszerepben, szerintem a jelenlegi rossz helyzetét néha már el is túlozták a készítők, gondolok arra, hogy mikor Chuck végez a munkájával, akkor ő még bent van és onnantól számítva már csak néhány óra lehet a kezdésig, amikor gondolom már újra az irodában kell lennie. Ezt néhány alkalommal talán el lehet játszani, de olyan sokáig biztosan nem, amit az epizód felölelt. Enélkül is kellően átjött mekkora szarba állította őt bele Jimmy.

Viszont ha már érzelmi elköteleződés, Kim drámája szinte hibátlanul működött, ahogy a készítők közelről mutatták az arcát, miután Howard közölte vele a hírt, hogy hiába dolgozta ki a lelkét heteken keresztül azért, hogy találjon valamit, de végül ez sem menti meg a főnöke haragjától. Ott egész egyszerűen összezúzták Kimet és tökéletesen megértem, ha ezek után új munkahely után néz majd. Persze sem a karaktert, sem a színásznőt nem túl jó elveszíteni, de szerintem csak ez az egyetlen irány, amibe haladhat a történet. Te hogy látod, elképzelhető egy olyan csavar, amivel Kim velünk marad egészen Saul Goodman megérkeztéig, vagy még azután is?

Ha már itt tartunk még muszáj kitérnem a kedvenc beállításomra az epizódból, ami a korábban is már többször kiemelt, távolról, egészen apróként mutatjuk a karaktereket módszert használta. Az eddigi nlhány epizód alatt is jól összekötöttük a fejünkben Kimet és a parkolóházat, ahol sok titkos csevejt folytattak Jimmyvel. Nagyon illendő volt ezek után, hogy itt tudja meg az örömhírt arról, hogy végre a sok telefonálással töltött ebédszünet meghozta a gyümölcsét. Az eufórikus pillanatot ugyanakkor távolról figyeljük és Kim valamennyire sötétben is marad előttünk. Később, mikor először meg kell alázkodnia azzal, hogy ő gratulál Howardnak, ahhoz közel visz minket a rendező, ahogyan a reakciójához is mikor megtudja, hogy mégsem szabadul a börtönből. Ezek után persze kapunk egy távolit is, a zászló alatt, ami amellett hogy szépen néz ki, akár még azt is jelentheti, hogy a nőknek mennyivel nehezebb dolguk van az olyan férfiak által dominált terepen, mint mondjuk az ügyvédi. (Vagy Hollywood-i!)

Erinről már nem tudtam szót ejteni, de érdekelne, hogy te mennyire érezted karikatúra szerűnek az egész figurát. Nekem hitelesnek tűnt a karakter, akinek muszáj mindig 110%-ot nyújtania és egyébként sem várna el egy picivel sem kevesebbet magától. Nagyon óvatosnak kell lenniük a készítőknek, mert könnyen ügyvéd sztereotípiába fordulhat, aki mellékesen(?) a főszereplő, szinte tökéletes ellentéte. Tetszett, hogy picit sem viselkedett vele  szimpatikusan Jimmy, jó kontrasztban volt ez azzal, hogy csak akkor mézes-mázos, ha üzletről van szó, Erint azonban csak idegesítő mitugrásznak látja, úgyhogy úgy is kezeli. Pedig tényleg csak azért van ott, hogy segítsen neki, ezt még ki is mondja konkrétan a nő. De tényleg nem húzom tovább a szót, Mike történetének a kibontása az újabb Breaking Bad cameóval, már rád marad. Ahogyan annak a megfejtése is, hogy miért a klasszikus zenével és a ritka, különleges ételekkel lehet legjobban kifejezni a sznobizmust? Azt hiszem a 10 perces cold open elég harsányan játszott rá erre, amellett, hogy elméletileg a múltban voltunk, a konyha mégis mintha a jövőből jött volna. Sok lesz a kukacoskodásból?

better-call-saul-episode-205-jimmy-odenkirk-935.jpg

Gaines: Rántott hús? Dehogy! A Better Call Saul inkább olyan, mint a nagymama főztje. Várj csak, nem is: inkább mint a barátod/barátnőd nagymamájának a főztje. Amikor először kóstolod, kicsit csalódás, megszoktad az otthoni ízeket, mégsem olyan jó, mint az én nagyim konyhaművészete, de aztán minél többször eszel belőle, annál jobban ízlik, és kezdesz rájönni, hogy nem is olyan átlagos, mint amilyennek először gondoltad, és egészen izgalmas, diszkrét fűszereket, sajátosságokat rejt. (Kimaxoltam a metaforát?)

Egyszóval – ha már te is általános megállapításokkal kezdted a naplót, ami így az évad féltávjánál teljesen indokolt – igen, úgy érzem, kicsit túlságosan szőrösszívű vagy, bár persze eszemben sincs felróni neked a véleményed. Megértem, ha Gilliganék visszafogott karakterdrámáját inkább csak értékeled, mintsem szereted, valóban nem olyan intenzív, mint a kontraszként emlegetett két másik kedvencünk. Hisz nem csak arról van szó, hogy kisebbek a tétek; a BCS hírből sem ismeri a high conceptet, és még a zsánerelemeket is elássa az albuquerque-i sivatagban, lottószelvényt sem hagy utánuk. A The Leftoversnél, sőt, még a The Americans esetében is megvan a hook, amivel elméletileg be lehetett volna rántani a nézőket; a BCS csak lehajtott fejjel csinálja a dolgát, és gyakorlatilag szembemegy mindazzal, amit a Breaking Bad lefektetett. Úgy értem, stílusban, attitűdben, cselekményvezetésben. A módszerességet, a profizmust, az odafigyelést, azt átvette.

James Poniewozik tweetelte a napokban, ami nekem már az első évad kapcsán is eszembe jutott, hogy a Better Call Saul soha nem kerülhetett volna képernyőre, ha nem a Breaking Bad spinoffja, hát még hogy három évadot éljen meg (hujhuj, berendelés!). A peak tv korában melyik kábelcsatorna rendelne be egy sorozatot, ami egy ügyvédről szól, aki jó útra próbál térni, meg egy ex-zsaruról, akit csábít a bűn… de a legnagyobb bűncselekmény, ahogy írod, az idősek kizsákmányolása, nincsenek tárgyalótermi jelenetek, sem lövöldözések. Az Amazon, talán, de még a Netflixnek is kevés lenne a pitch. Ha a Breaking Bad a Wire – Deadwood – Shield antihősös vonulatába illeszkedett, akkor a Better Call Saul a Treme – Rectify – Terriers utat követi, márpedig mindegyikben közös, hogy a puszta létük is csoda.

Eddig igazából egy húron pendülünk, hisz te is ezt a sajátosságát emelted ki a sorozatnak; a különbség, hogy nekem egyre szimpatikusabb a sorozat világa, és úgy érzem, a lassú víz partot mos elvével egyre közelebb kerül hozzám. (Lábjegyzet: a fenti két triumvirátusból a másodikat vinném magammal egy lakatlan szigetre.) És pont a „Rebecca” után állapítottam meg, hogy fel kell írnom egy papírra, hogy a BCS nem csúszhat le az évvégi toplistámról, majd eltenni a fiókba, és majd november-december tájékán elővenni. (Ezt persze részben az is indokolja, hogy az évközben érkező, hangosabb, lehengerlőbb sorozatok alighanem át fogják venni a vezetést.) Azt hiszem, ez volt eddig a legjobb rész az évadban: Ann Cherkis szkriptje (pacsi, hogy idén már két nő is dolgozik az írógárdában) és John Shiban rendezése elegáns, gördülékeny, gyönyörűen emeli a reflektorfénybe a sorozat legfőbb női karakterét, és közben még arra is jut ideje, hogy egy új és egy eddig alig-alig megismert nővel vonja párhuzamba.

Sokat gondolkoztam, miért Rebeccáról kapta a címét az epizód. Az ilyesminek mindig van jelentősége, nemde? Az egyik, amit remekül összefoglaltál, hogy Chuck valamiért elvesztette a szerelmét, és alighanem ezután kezdte meg harcát az elektromossággal, és Jimmyre hasonló megzuhanás várhat, ha Kim végleg lemond róla. Chuckot már csak egy kottára írt név emlékezteti a nőre, akivel megosztotta az otthonát, és aki láthatóan az összes skrupulusát elviselte; még nem tudjuk, mi fog történni Kimmel, de Walter White felbukkanásakor már nincs a képben (a magam részéről amúgy meglepődnék, ha Gilliganék az utolsó évad előtt kiírnák a sorozatból, ezerféle konfigurációban szerepelhet, a HH&M-en kívül is akár – hiszen Jimmy is Santa Fében dolgozik).

De egy párhuzam nem párhuzam!

Rebecca nem csak a hiányával vetíti előre Kim & Jimmy bukását, mert a cold open azt is aláhúzza, hogy bármilyen fontosak is a McGill testvérek számára választottjaik, a féltékenységük ezerszer erősebb a romantikus érzéseiknél, és rányomja a bélyegét a kapcsolataikra. Chuck és Rebecca egy hullámhosszon mozognak, ugyanolyan sznobok, a mozdulataik, a beszédstílusuk tökéletes összhangról tanúskodik… egészen, amíg Jimmy meg nem érkezik, és Rebecca meg nem kedveli. Chuck képtelen uralkodni az érzésein: dühös lesz, ingerült, irigy, mint egy kisgyerek, aki fúrja az anyukája új udvarlóját. És nem érti, miért képes Jimmy lehengerelni egy olyan választékos ízlésű nőt, mint Rebecca, aki úgy nevet a viccein, ahogy vele sosem nevet. Az ágyban megpróbálja előhívni a belső Jimmyjét, de lötyög rajta, mint a teflonzakó. Ez az önbizalomhiány okozta vetélkedés veri be a szögeket Kim koporsójába is (képletesen), aki belecsöppen Chuck és Jimmy hidegháborújába: Jimmy törődik vele, de egyedül abban a mátrixban tud gondolni rá, amelyben Chuck bábjátékosként vágja el Kim zsinórját, a pincébe száműzve. És kíváncsi vagyok, vajon Kim hogyan állt fel a Chuckkal való beszélgetése után: bebeszélte-e neki Jimmy, hogy Chuck élete az ő és szerettei ellehetetlenítése körül forog. (Lám, a Gilligan-antihősök mindig megmérgezik a velük kapcsolatba kerülő nők életét: Walt Skylert, Jesse Jane-t, Heisenberg pedig Lydiát, szó szerint.)

Mint mondtad, két svédcsavart is bedobtak nekünk a készítők. Egyrészt Howard mégsem olyan farkasbőrbe bújt bárány, mint amilyennek hittük. Rejtély, miért tette ezt: de jó értelemben vett rejtély. Egyelőre még nem bocsátkoznék találgatásokba, mert van egy olyan érzésem, hogy a puzzle egy lényeges darabja még hiányzik, mindenesetre tetszik, hogy ez Hamlin karakterének érdekes irányba való kibontását jelzi előre. Minél komplikáltabb, annál jobb. Másrészt kiderült, miért gyökerezik ennyire mélyen Chuck gyűlölete: Jimmyt vádolja azzal, hogy kisemmizte az apjukat, az öngyilkosságba hajszolva. Érdekes, mert én csont nélkül elhittem neki a történetet, nem utolsósorban Michael McKean (szenzációs, ahogy joviális álcálja egy másodperc alatt képes lehámlani) őszinte alakítása miatt. De egy ismerősöm a rész megnézése után kapásból azzal érvelt, hogy Chuck hazudik róla. És végül is miért ne hazudhatna? Mármint, az első évadban pontosan ugyanilyen őszinteséggel csapott be (csaptak be rajta keresztül az írók), akkor elhittem neki, hogy mindenben Jimmy javát akarja. Chuck legalább olyan profi hazudozó, mint amilyenné Walter White vált fénykorában. Vajon megismerjük-e majd Jimmy álláspontját is, és akkor kapunk egy The Affair-szituációt, ahol nekünk kell eldönteni, melyik verziónak hiszünk? Az írók eddig Jimmy pártján álltak, de nincs garancia, hogy ez így is marad.

Vicces, hogy Kim-centrikus az epizód, és csak róla nem beszéltem még, de azzal az egy-két snittel kiemelted, miért imádtam minden jelenetét. Rhea Seehorn eltökéltsége, konoksága, határozott fellépése mellett jelenetről jelenetre repedezett a kemény burok, amit a férfiak jogásztársadalmában fel kellett húznia, apró rezdülések jelzik növekvő frusztrációját, kilátástalanságát, a sorozatos csalódást a mentoraiban, munkatársaiban. Egészen csodás az ügyfélkeresős jelenet, ami a Breaking Bad legütősebben vágott montázsait idézte (csak a színösszeállítást külön bekezdésben lehetne elemezni): Kim egy spanyol nyelvű My Way-re komponálva kering a HH&M falanszterszerű épületében, ahol az üvegablakok inkább elszeparálják a külvilágtól, semmint kapcsolatot teremtenének vele, szűkös lépcsőfordulókban könyörög a régi ismerősöknek, kint szakad az eső, zajlik az élet, de ő a négy fal között él, és az éles vágások, a plánozás (vagy a korábbi telefonálós jelenetben a hangsáv és a képek ritmusának elcsúsztatása) remekül érzékeltetik a magára utaltságát, a repetitív, sziszifuszi küzdelmet, azt, hogy hegyeket kell megmozgatnia. Ezért ujjongunk vele együtt euforikusan, amikor sikerül megcsípni azt az egy ügyfelet, és ezért olyan letaglózó, hogy mindez tök hiába volt. Az előző részben úgy éreztem, végre közelebb került hozzám Mike; a „Rebecca” végére még erősebben kötődök Kimhez, mint eddig. Jöhet Nacho?

better-call-saul-episode-205-jimmy-odenkirk-2-935.jpg

Egyéb felfedezések:

  • Better Call Saul: A csajod/pasid nagyijának a főztje! Tényleg ez a legtalálóbb metafora a sorozatra. (Fega)
  • Az írók egyre magabiztosabban tologatják előtérbe a szereplőiket: ez zsinórban a második epizód, ahol Jimmyt háttérbe helyezték, mégsem érezzük úgy, hogy egy helyben topogna a története, miközben a többieket is jobban megismerhetjük. Talán ezért sem zavar, hogy Mike még mindig alig-alig kapcsolódik Jimmy szálához: míg tavaly még nem lehetett eldönteni, hogy most akkor ő is főszereplő-e, idén úgy érzem, hogy már Jimmy alá rendelték fontosságban. Vagy inkább, egy szintre vitték Kimmel és Chuckkal. (Gaines)
  • Ez annak az előnye, hogy a sorozat főszereplője egy egykori mellékszereplő, nem igaz? Vagyis Jimmy a háttérben maradva is fontos részét tudja képezni a történetnek, mert érdekes és vicces (vagy tragikus) a készítők pedig tök jól fordítják ezt az előnyükre, hogy mélyítsék a sorozat kispadját. (Fega)
  • Mike szálára azért nem tértem ki, mert alighanem csak felvezetés a következő rész eseményeihez. (Vajon megint Mike-centrikus epizódra számíthatunk?) Gilligan univerzumában minden apró botlásnak megvan a következménye, amely közelebb visz az elkerülhetetlen véghez. Az újabb lépcsőfokot pedig egy digitálisan visszafiatalított Hector Salamanca tette le Mike lába elé. (Gaines)
  • Jonathan Banksnek bizony egy árva szót sem kell szólnia, hogy tolmácsolja az érzéseit. Nem is tudom, láttuk-e ennyire dühösnek a sorozat kezdete óta. (Gaines)
  • Érdekes, hogy bennem fel sem merült, hogy Chuck esetleg hazudik a szüleivel kapcsolatban. Amit írsz viszont nagyon logikus, simán elképzelhető, hogy a történet végül olyan formát ölt, ahol nehéz lesz pontosan eldönteni, mi is történt valójában és Jimmy defektjei pontosan honnan is eredeztethetőek. (Fega)
  • ERIN! Végül nem sikerült beleszőnöm a párhuzamba, de nagyon tetszett, ahogy Cherkis és Jessie Ennis (aki már a Veep-ben is szuper volt) a karikatúra innenső oldalán tartotta a karaktert. Gyengébb írók pontosan olyannak ábrázolták volna, amilyennek Jimmy látja, hogy együttérezhessünk a hősünkkel (na, még ez a mitugrász is engem basztat!), Gilliganék azonban azt szeretnék, ha a kis szereplők szemszögét is megismernénk, és velük is együttérezzünk. Szorítunk Jimmyért, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne néha gyökér. (Gaines)
  • Nagybetűs irónia: Jimmy épp gúzsba kötve vezekel, Oakley azonban a sztárügyvédet látja benne, aki megkapta a bársonyszékét. Persze sosem hagyja végigmondani: csak azt akarja visszaigazolva látni, amit a fejében elképzelt. Még egy ember, aki féltékenységében nem lát tovább az orra hegyénél. (Gaines)
  • Nagybetűs iróniáért nem mentek a szomszédba az epizódban. A kezdő képsorban Chuck cserél izzót, ami egyrészt a későbbi állapota miatt izgalmas, másrészt pedig azért, mert pár perccel később jön Jimmy poénja, hogy hány ügyvéd kell a villanykörte kicseréléséhez. (Fega)
  • De kicsit túltolták a szimbólumokat a cold openben, például az érkező Jimmy hosszasan törli meg a cipőjét, mielőtt belépne a fivére otthonába, de tudjuk soha nem lesz elég tiszta ahhoz, hogy a kapcsolatuk normális legyen. (Fega)