OJ Simpson ügye bebizonyítja, hogy a valóságnál senki sem ír jobb szappanoperát

acs411.jpg

Már most tavasszal egyértelmű, hogy az American Crime Story első évadát év végén is a legjobbak között fogjuk emlegetni. Kibeszélő posztban Fega és Gaines próbálta a sorozat legtöbb izgalmas eleméről lerántani a leplet.

Fega: Miért érdemes a múltba utazni?

A Limitált Széria egyik adásában az idei érdekesebb dráma sorozat premierekkel foglalkoztunk és némileg meglepve tapasztaltuk, hogy 3 komoly újonc is a múltban játszódik. A komolyat úgy értem, hogy mindhárom széria a saját csatornájának meghatározó címe volt és nem véletlenül időzítették január-februárra a premierjüket.

A Hulu igyekszik felvenni a kesztyűt a Netflix-szel, és egyre fontosabb szereplő lenni a piacon. A JJ Abrams és Stephen King nevével fémjelzett sorozat, a 11.22.63, melynek vezető írója Bridget Carpenter, főszereplője pedig James Franco, a 60-as évekbe kalauzolja a nézőt. A finálé után néhány héttel úgy néz ki, hogy a sorozat nem tudott túl nagy port kavarni. Ez a minőséggel is összefüggésben lehet, ha jól sejtem, Gaines te is hamar feladtad, de szerintem például a podcast legénységéből is rajtam kívül maximum Alias nézhette végig.

Az HBO is nagy nevekkel együttműködve (Martin Scorsese! Mick Jagger! Az Oscar díjas Terrence Winter! Az Emmy díjas Bobby Cannavale!) utazott a múltba, egészen a 70-es évekbe. Nézettséget tekintve nem beszélhetünk túl nagy győzelemről, pláne a horribilis elkészítési költségek fényében. A kritikusokat megosztotta a Vinyl, a csatorna sem lehet túl elégedett - tekintve, hogy menesztették a régi HBO-motoros Wintert -, szerintem a sorozat nem lett túlságosan eredeti, de többen vannak, akik határozottan kiállnak mellette.

A legnagyobb bajom a Bakelittel pedig már el is hoz minket végre a jelen posztunk témáját szolgáltató harmadik sorozathoz, az FX-es American Crime Story-hoz. A nagy nevek itt sem hiányoznak, Cuba Gooding Jr. és John Travolta visszatérése a tévébe elég nagy dolog. Ehhez jön hozzá mellékesen, hogy még a kisebb szerepekben is nagyobb neveket láthatunk. A sorozat OJ Simpson egykori NFL-sztár és kaliforniai hős 1994-ben történt gyilkossági ügyével foglalkozik. Ezen keresztül pedig olyan képet tud mutatni a világról, ami 2016-ban is pontosan megállja a helyét. Ez egészen egyedülálló televíziós műsorrá teszi, ahogy a populáris kultúra egyetlen szeletét úgy mutatja be, hogy külső szemlélőként vizsgálhatjuk a világot, amiben élünk. Ezzel szemben a Bakelit sokkal kevesebbet tud kamatoztatni abból az előnyéből, hogy a múltban játszódik.

the_people_v_o_j_simpson_american_crime_story-4.jpg

Még mielőtt jobban elmélyednénk abban, hogy miért kerül majd be jó eséllyel ez a 10 rész az év végi toplistákba nem szabad elmenni a körülmények mellett. Amiről szó van ugyanis, az egy igazi amerikai sorozat, a szónak a lehető legszorosabban vett értelmében. Ha keveset tudunk a mindennapi életről az Egyesült Államokban, akkor lehet nem lesz elég a kezdő képsorokban látható összefoglaló annak az elképzeléséhez, hogy milyen volt a 90-es évek elején az élet Los Angelesben. (További olvasásra magyar nyelven ezt a cikket tudom ajánlani, gyorstalpaló gyanánt.) Ez nagyon fontos végig az American Crime Story-ban, ami pontosan arra ad lehetőséget, hogy a legtöbb különböző nézőpontot megfigyelhessük az óriási cirkusz közepette.

Ebből következik, hogy rengeteg témát vagy motívumot figyelhetünk meg a sorozatban, és egyik érdekesebb, mint a másik. Nem véletlenül írtam már le többször, de megint azzal kell kezdeni, hogy az első számú főszereplő, az maga Los Angeles. Hollywood imád saját magával foglalkozni, ami az igaz történetet dramatizáló sorozat esetében kétélű fegyver. Ezzel szoros összefüggésben van a mindennapi rasszizmus, a Los Angeles-i rendőrség működése, illetve maga a híresség, illetve a celebrity kultúra. Ennek táptalaja a média, ami szintén fontos főszereplője a sorozatnak, remekül látszik belőle, hogyan épül fel a 24 órás hírtévék világa. De ott van a rengeteg interjú, a sajtó manipulálása is, amivel sikerül arra is rávilágítani, hogy magán a tárgyaláson sem történik más, csak a védelem és az ügyészség is igyekszik megtalálni a domináns narratívát. Az elképesztő felhajtás és az ördögi védelmi technika mindenről eltereli a szót, de elsősorban arról, hogy két ártatlan ember meghalt.

A sorozat pedig tartja magát az eredeti tárgyalás narratívájához és amennyire csak lehetséges, minimalizálja az áldozatok hozzátartozóinak a jelenlétét. Nicole gyermekei, az ő és Ronald szülei szinte csak másodperceket kapnak a képernyőn. OJ is, hiába szerepel a címben, valójában csak egy üres figura, akinek a showmansége néha jól jön, de egyébként a 10 óra alatt nem ismerjük meg különösebben. A főszerep azoké, akik csak a munkájukat végzik, illetve többé-kevésbé Robert Kardashiané, akinek a legteljesebb karakteríve van a 10 epizód alatt. Először ugyanis nem hiszi el, hogy a barátja képes lenne ilyen szörnyű tettre. A gyanú kezdettől fogva ott lapul benne, de igyekszik elnyomni. Egy idő után azonban feladja a harcot és a tárgyalás vége után megszakítja a kapcsolatot OJ-vel.

the-people-v-o-j-simpson_-american-crime-story-episodic-images-1-3.jpg

A hozzátartozók kihagyásával valamennyire állást foglal a sorozat, hogy a legnagyobb tragédia ebben az ügyben, hogy milyen könnyen tudjuk elfelejteni a tényt, hogy itt most két ember meghalt. Ez pedig azért érdekes, mert a halál a tévésorozatokban már jó ideje úgy van jelen, mint kötelező kellék a szórakozáshoz. Nem állítom, hogy ennek bármennyire is jelentősége van abban, ahogy az emberek viselkednek, de érdekes összecsengésnek tűnhet. Itt pedig ugyanez történik és többé-kevésbé hétköznapi emberek pillanatok alatt válnak szappanopera vagy reality show szereplőkké. Vagyis ez az ügy annak idején már egy hatalmas tévéműsor volt, amit 20 év távlatából nagyon jól esik feleleveníteni. A szappanopera pedig helyes szó és azt hiszem ideje megemlíteni Ryan Murphy-t, akinek az American Crime Story a saját gyermeke és remekül ért ahhoz, hogy hogyan kell vizuálisan kinéznie egy szappanoperának.

A sorozat tulajdonképpen minden kritériumnak megfelel, de azzal, hogy valóban megtörtént, megkapja azt a meta réteget, ami 2016-ban fontosabb, mint valaha. Ez ugyanis azt jelenti, hogy mikor az újabb elképesztő fordulatok érkeznek, akkor megjegyezhetik a szereplők, hogy ezzel a fordulattal egy béna ponyvaregényben sem lehetne élni. A valóság azonban kicsavartabb, mint bármilyen fikció, amit el tudunk gondolni. Nem véletlen a sztárparádé a színészek részéről, ugyanis a tárgyalással kapcsolatban csupa erős személyiségű, karizmatikus embert ismerhettünk meg. Ezek pedig nem oltják ki egymást, sőt a csapattól csak még erősebbek lesznek az alakítások.

Ez a szappanoperákban is gyakran előfordul, ezért volt jó, hogy Scott Alexander és Larry Karaszewski forgatókönyvei kiegészültek Ryan Murphy-vel, aki érti hogy kell ezt kihasználni. A másik erősségének azt szokták mondani, hogy nagyon jól tudja kiválasztani, kivel dolgozik együtt, a Hollywood Reporter címlapsztorija szerint pedig egyetlen fontosabb szerepben sem kellett kompromisszumot hoznia, minden szerepet az kapott, aki ő először kiválasztott. Jól jött ez később, hiszen a csoportdinamika a különböző szereplők között a sorozat egyik legerősebb része lett. Arról csak találgatni lehet, hogy az Emmy-n ez végül milyen eredményt hoz majd, de legalább 5-6 színész is esélyes lehet.

Ha jól sejtem Gaines a rendezéshez neked is lesz egy, két szavad, úgyhogy itt jó ötletnek tűnik megkérdezni, hogy a 3 rendező (Murphy, Hemingway és Singelton) közül kinek a stílusa jött be neked a legjobban? Nálam a 6. rész Marcia, Marcia, Marcia-ja és a legelső epizód a két legerősebb élmény és mindkettő Murphy munkája. A fináléban, amit ő fényképezett viszont mintha már végül átesett volna a ló túloldalára, néhány alkalommal. A folyamatosan mozgó, kígyózó kamera nagyon jó volt, ahogy a nézők mintha Harry Potter merengőjén keresztül látnák a különböző jeleneteket szellemként lebegve az emberek között. A másik pedig, hogy ha úgy vesszük, hogy a média az egyik főszereplője a sorozatnak, akkor ehhez illik ez a fajta megoldás.

A produkció designját tekintve is sok múlt Murphy munkáján, ami itt elsősorban korhű frizurák, díszletek és jelmezek képében mutatkozott meg. Ezek pedig nagyszerűek, bár elég kevés emlékképem van a korról. Ez a réteg már korábban is adta magát, csak nem tértem ki rá. Gaines, te milyen előtudással vágtál bele a sorozatba? A magam részéről az alapvető végkimenetellel, illetve azzal, hogy botrányos volt és szinte mém lett az ítéletből tisztában voltam, de itt megállt a tudományom. Így pedig még inkább nagyot ütött főleg az évad első fele, mert fogalmam sem volt arról, hogy mire számítsak. A sorozat igazi ereje abból akad, hogy az Egyesült Államokban, az üggyel a legtöbben tisztában voltak, ahogy a finálé archív felvételeiből kiderül, elképesztően meghatározta ez az országos közbeszédet. Vagyis a hangsúly kezdettől azon volt, hogy itt nem a spoilerek mondják majd el az igazán fontos dolgokat.

Hanem a tények, hogy 20 évvel később milyen kevés változott, ami például a faji feszültségeket vagy a rendőri túlkapásokat illeti. Ez pedig pontosan egy olyan üzenet, amiért megéri visszamenni a múltba. A komplex ügy miatt viszont, aki ezen keresztül ismerkedik az üggyel, mint például én, nyugodtan vállalkozhat újranézésre, ugyanis a végkimenetel tekintetében egész érdekes apróságokat lehet észrevenni. A sorozat úgy működött, mint egy reality sorozat, amitől az ember képtelen szabadulni. Az első két részt néztem meg egyben, én onnantól hetiben követtem, de nagyon kíváncsi vagyok Gaines, neked darálva, milyen ízt hagyott a szádban az American Crime Story?

peoplev.jpg

Gaines: Én is abban az előnyös helyzetben voltam, hogy szinte semmi részletet nem tudtam a tárgyalásról, semmit nem mondott Marcia Clark, Mark Fuhrman vagy Johnnie Cochran neve, és a Broncóról sem asszociáltam volna autós üldözésre. Sőt, azt se tudtam, hogy ez egy autómárka. Viszont még így is rémlik, mekkora botrányt kavart a per, holott hazánkból nézve már akkor szappanoperának tűnhetett, mintha a Dallas legújabb epizódja került volna a hírekbe. Mivel az amerikai fociban sem vagyok járatos, OJ-ről is csak a Csupasz pisztoly filmekből emlékeztem. Sőt, még azok a spoilerek, amiket menet közben elcsíptem a közösségi médiákon keresztül, például, hogy OJ-re nem passzolt a kesztyű, azokról sem tudtam, mikor fognak bekövetkezni, a kesztyűs mutatványról konkrétan biztosra vettem, hogy majd az utolsó részek valamelyikére tartogatják. De hát az élet máskorra tartogatta.

A darálással is ki vagyok békülve, gyakorlatilag kettesével néztem a részeket. Már a premier után azon a véleményen voltam, hogy ez a sorozat darálásra termett, annyira sodor, pillanatok alatt függővé teszi az embert. Azóta másoktól az ellenkezőjét is olvastam, magyarul, hogy a sorozat igazolja a heti vetítés létjogosultságát, mert kell az az egy hetes szünet a közbeszéd beindulásához, és valóban, nehezen tudom elképzelni, hogy a Netflixen ekkorát ütött volna a sorozat. Hónapokig megint OJ-lázban égett Amerika. És azzal együtt, hogy az epizódok végén menetrendszerűen jöttek a cliffhangerek, és egy nagy történetet pörgettek ki az írók tíz óra alatt, minden résznek megvolt a maga íve, sztorija, fókusza. Hol a színesbőrű résztvevők nézőpontja képviselteti magát („The Race Card”), hol Marcia és a közvélemény viszonyát pedzegették („Marcia, Marcia, Marcia”), hol az esküdtszék munkájába nyertünk betekintést („A Jury in Jail”). Az egy dolog, hogy a tárgyalást az összes szemszögből bemutatták, de hogy ezt még ilyen remekül strukturálták is, az tényleg végtelen profizmusra vall.

És hát az írószobában legalább olyan sztárcsapat gyűlt össze, mint a védelem padjánál. Alexander és Karaszewski jegyzik az egyik legjobb Tim Burton-film, az Ed Wood szkriptjét, élete egyik legjobb alakítását csalták elő Jim Carrey-ből az Ember a holdonban, és a Larry Flint, a provokátorral már kipipálták a kilencvenes évek másik nagy botrányhősének tárgyalótermi kálváriáját. Közreműködött még D. V. DeVincentis, aki két John Cusack-klasszikus elkészítésében is részt vett (Otthon, véres otthon, Pop, csajok, satöbbi), meg Joe Robert Cole, aki legközelebb Ryan Cooglerrel írja a Black Panther forgatókönyvét.

Az írók szenzációs párbeszédeket adtak a szereplőik szájába, ez a duplafenekű mondat Marciától például van olyan furmányos, mint maga a tárgyalás: „I cannot afford to be accused of having a good time.” Mesterien zsonglőrködtek a sok nagyágyú szereplővel, a sok-sok kitérő ellenére végig nyílegyenesen haladtak a végkifejlet felé, de a nagy iramban néha hagyták levegőhöz jutni a karaktereket. Nem dolgoztak többértelmű, nehezen megfejthető metaforákkal, sőt, mindig világosan kimondatták a szereplőkkel a mögöttes motívumokat, mégsem éreztem, hogy a számba rágták volna a tanulságot. Ehhez jött még hozzá a rendezés, ahogy említetted, ilyen dinamikus fényképezést, vágást nagyon rég nem láttam mainstream témájú sorozatban, és nem szaladt el a készítőkkel a ló, ahogyan Ryan Murphy másik antológiasorozatában szokott. Kérdezted, melyik rendező stílusa jött be a legjobban, és noha hajlok arra, hogy John Singletont emeljem ki, de igazából olyan egységes képi világot szállítottak hétről hétre, hogy mindegyikük dicséretet érdemel. (Illetve zárójelben jegyezném meg, hogy már csak azért is könnyű összekeverni az American Crime Storyt az American Crime-mal, mert a 2. évadjában az ABC antológia-sorozata is egészen formabontó rendezéssel dolgozott fel tíz részbe sűrítve egy rakat társadalmi problémát.)

american-crime-story-johnnie-cochran.jpg

Nagyon szépen levezetted, hogyan tudott napjaink Amerikájára reflektálni a sorozat a sztárkultusz, a média szerepe, a szabadjára engedett, ünnepelt maszkulinitás, a faji kérdések előtérbe kerülése révén. Ebből születhetett volna valami rém didaktikus dolog is, amit úgy sikerült elkerülniük, hogy a nagy társadalmi kérdéseket mindig egy-egy szereplőhöz kötötték, alkalomadtán megtámogatták pár rövid flashbackkel, majd utána nemes egyszerűséggel ütköztették egymással a szereplőket. Láthattuk, ahogy OJ és Robert őrült nagy bulit csapatnak a VIP-szektorban, amivel éles kontrasztba állíthatjuk a szabadulás utáni házibuli kiábrándító képsorait. Vagy vegyük Johnnie Cochrant. Olyan égető kérdést tűzött a zászlajára, amellyel hosszú évtizedek jogos sérelmeit akarta napvilágra hozni, így aztán hiába volt ő a sorozat főgonosza, hiába védett egy gyilkost, adott esetben mégis fel tudtunk volna sorakozni mögötte. Miközben a túlsó oldalán Chris Darden a lelkiismeretével viaskodva volt kénytelen egy rasszista zsaru vallomására támaszkodva érvelni a rendőri túlkapások narratívájával szemben. Végül pedig egyikük sem úszta meg a tragikus zárlatot: Darden megtörten hagyta ott az ügyészséget, és amikor Cochran könnyes szemmel hallgatta Clinton tévényilatkozatát, önkéntelenül megjelentek lelki szemeim előtt a Fergusonról vagy Trayvon Martinról szóló szalagcímek. Cochran nem érhette meg a #BlackLivesMatter mozgalmat – sem azt, hogy egy színesbőrű férfi költözött a Fehér Házba.

A sorozat nem félt rávilágítani a történetben rejlő ellentmondásos kérdésekre, és sokszor minket is lehetetlen választás elé állított. A színesbőrűeket ért igazságtalanságokat egy dúsgazdag ügyvéd használja fel egy olyan fekete sztár védelmében, aki az első adandó alkalommal hátat fordított a közösségnek, hogy asszimilálódhasson a fehér felső tízezerbe. A sorozat élő lelkiismerete az a férfi, akinek a családja azóta bérelt helyet szerzett a bulvárlapok címlapján, és a felszínes, sekélyes, amorális celebvilág leghíresebb szereplőivé nőtték ki magukat. És amikor már azt hisszük, hogy el tudunk igazodni a labirintusban, és beállhatunk az egyik tábor mögé, akkor jön egy jelenet, amiben a védelem a rendőri túlkapásokra hivatkozva söpörné le a vád azon érveit az asztalról, amik a családon belüli erőszak megoldatlanságára hívják fel a figyelmet. Két szőnyeg alá söpört probléma harcol azért, hogy a társadalom és az igazságszolgáltatás végre komolyan vegye, és ahogy az ítélethirdetés utáni, megrázó sajtótájékoztató mutatja, itt igazából csak veszthettünk.

Nem tudom, te hogy voltál vele, Fega, de annak ellenére, hogy mindenki a középső néhány részt éltette, és magam is a Cochran/Darden, illetve a Marcia Cross-központú epizódokat emelném ki mondjuk egy Emmy-jelölőlistán, igazából az utolsó rész tette fel a koronát a sorozatra. Egy gyengébb, hatásvadászabb írócsapat messze nem foglalkozott volna ennyit az ítélethirdetés utóhatásaival, hiszen a sztori csúcspontja az, amikor az esküdtszék elnöke kihirdeti, hogy OJ Simpson az ellene felhozott vádpontokban ártatlan. De Murphyék számára legalább olyan fontos volt a sok-sok karaktertanulmány, mint a vérbő eset rekreálása, ha nem fontosabb.

08-people-vs-oj_w1115_h741-938x535.jpg

És ezen a ponton árnyalnám azt az állításodat, hogy OJ-t nem ismerhettük meg, és üres figura marad. Igaz, hogy címszereplő létére a háttérbe szorult, és az írók végig ragaszkodtak ahhoz, hogy tárgyilagosan dramatizálják az érzelmektől fűtött tárgyalást, ezért aztán nem foglalnak állást, nincs flashback, amely megmutatja, hogyan képzelik el a gyilkosságot, nem látunk bele OJ fejébe. De nem véletlen, hogy a finálé végén OJ-nak szentelik a legtöbb játékidőt  A valódi OJ-t, bárki is legyen, valóban nem ismerhettük meg, csak azt, akit kifelé mutatott, de ha jobban belegondolunk, OJ lényege éppen az, hogy mindig szerepet játszott, és a sztárallűrök, a kesztyűként hordott imázs, az maga Juice. Egy szimbólum, aki tudatosan teremtette meg önmaga bálványozását. És az utolsó képsorokkal, miután lecsengett a szédítő hajcihő, arra is emlékeztetnek minket, hogy van itt két áldozat, és az ő családjaik az igazi vesztesei a pernek. A sorozat nem róluk szólt, de sosem feledkezett meg róluk: hagyta, hogy minket is berántson a gépszíj, aztán szembesített a keserű valósággal. Azzal, hogy a mi figyelmünket is elterelte a lényegről a csillogó-villogó bulvársztori.

Ugye nem gondoltad, Fega, hogy lezárhatjuk az American Crime Story kibeszélőnket a színészek hozsannája nélkül? Tulajdonképpen megtehetném, hogy szép sorban felsorolok minden egyes szereplőt, és egy bekezdésben méltatom őket, mert egészen hibátlan az ensemble, ahol egészen apró szerepekre dobják be Connie Brittont és Selma Blairt. Van egy olyan érzésem, hogy amikor majd nyáron összeállítjuk a Limitált Szérián belül a magunk Emmy-nevezéseit, vagy jövő januárban a Jaws-listákat, mindenki más-más színészt emel majd ki, és már most tudom, hogy egyik választással sem tudnék vitatkozni. Úgyhogy inkább csak egy párosítással búcsúzok, mert van-e annál nagyobb pimaszság, hogy egy ilyen csalókán komplex, addiktív sorozatba még egy Tumblr-kompatibilis, epikus beteljesületlen szerelmi kapcsolatot is csempésznek az írók? Sarah Paulson és Sterling K. Brown között az első perctől fogva szabályosan szikrázott a levegő, de nem gondoltam volna, hogy Murphyék elviszik a tűréshatárig a belebegtetett románcot. Ha nem lett volna elegendő feszültség a tárgyalóteremben, a „will they, won’t they” még potensebb dinamikát teremtett a vád asztalánál, különösen a vidéki kiruccanásuk idején, és lehetetlen volt nem shippelni őket. Marcia és Chris Darden sosem alkottak egy párt, a valós események közé így alighanem egy teljes mértékben fiktív elem ágyazódott, ám olyan szépen belesimult a sztori szövetébe, olyan valószerűnek tűnik, hogy ez a két magányos harcos, akik az egész világgal szállnak szembe, egymásban talál támaszra… ki tudja, mi történhetett? Ha egyvalamire megtanított az American Crime Story, az az, hogy az élet szolgáltatja a legnagyobb meglepetéseket.