Preacher 1x01 - Pilot

4240.jpg

Új sorozat Gaines és Fega palettáján. Az AMC Preacher című szériája egy őrült és véres történet a vidéki Amerikáról, meg arról, hogy a hite nélkül mit is ér az ember.

Gaines: Egy pilotnak óriási a felelőssége (nagy erővel nagy felelősség jár), különösen a manapság, amikor egyre kevésbé működőképes a „várd ki az első négy részt, utána jó lesz” jellegű érvelés. Rengeteg követelménynek kéne eleget tenni cirka egy óra alatt: felvázolni a karaktereket, a köztük lévő viszonyrendszert, a téteket, prezentálni a sorozat legfőbb motívumait, egyedi atmoszférát teremteni, kitűnni vizuálisan, és még folytathatnám a sort. Sorozata válogatja, melyikre érdemes a pilotban nagy hangsúlyt fektetni, de azon talán lemérhető egy első epizód sikere, hogy emlékezetesen mutatja-e be először a főszereplőit. Egy kefehajú, impotens bajszú pasas kisgatyában, gázmaszkban, hullák társaságában száguldozik a sivatagban, felvesz egy búcsúüzenetet a családjának, és pisztolyt szegez a kamerára. A Galactica csillagromboló viharvert parancsnoka végigvonul a folyosókon, minden emberével vált néhány szót: semmi kétség, ő lesz a legénység valamennyi tagjának az apafigurája. A tinédzser magánnyomozó, aki egy párocska éjszakai légyottját figyeli a kocsijából, cinikus narrációban adja a tudtunkra, hogy sosem fog férjhez menni. Ha már az első alkalommal markáns képet kapunk arról vagy azokról, akiket évadokon keresztül szeretnénk követni, az legalábbis biztató előjel.

Az AMC új sorozatának, a Preachernek az első része messze van a tökéletestől, de még a remektől is elválasztja egynéhány hajszál, viszont olyan bitang erős belépőt biztosít mindhárom főszereplőjének, ami megnyugtató magabiztosságot sugall a készítők, Seth Rogen és Evan Goldberg, mint rendezők, valamint a Breaking Bades Sam Catlin, mint showrunner és forgatókönyvíró részéről.

1401x788-pre_100_lj_0513_0135-rt-gn.JPG

A három bemutatkozás közül épp a főszereplőé, Jesse Custeré a legszolidabb, ami stimmel is a karakter egészére nézve, mivel Dominic Cooper ez alapján az egy epizód alapján még nem tett rám igazán nagy benyomást. A főcím után rögtön egy álom-flashbackkel nyitunk (nem egy túlzottan szimpatikus megoldás), aztán egy sebhelyes hátú férfi felébred, magára ölti prédikátori gúnyáját, kiporoszkál a kopár sivatagba texasi templomából, hogy menetrendszerűen visszategye a vicces kedvű garázdálkodók által leszedett betűket a templom hirdetőtáblájáról. „Open your ass and holes to Jesus” – a sorozat egy egyházfiról szól majd, de szenteskedésnek nyoma sincs. Nem ő az első Jesse, aki főműsoridőben csúszik szét az AMC-n, a Texas szerepét betöltő albuquerque-i háttér előtt, és nem ő az első tévés antihős, aki alkoholba és nihilbe fojtja traumatikus múltját; valami motoszkál benne, de még nem tudjuk, micsoda. Még nem érdekes karakter, de nemsokára azzá válhat.

Jesse, a tévelygő lélek egyelőre még keresi önmagát, két leendő sidekickje, Tulip és Cassidy azonban teljes fegyverzetükben pattannak elő a ponyva vérbő hagyományából. Tulip színre lépése instant ikonikus jelenet: először neki is csak a meztelen hátát látjuk, aztán időt ugrunk, hogy végignézhessük az orgyilkos csaj nem épp tervek szerint zajló akcióját, természetesen vidám, napsütéses betétdallal ellenpontozva. Száguldó autóban, a célpontja fülét leharapva tarol le egy kukoricatáblát. De ez még semmi. Heroikus alulnézet: végre teljes életnagyságban szemügyre vehetjük az elképesztően vagány, afró hajú, napszemüveges, bőrkabátos, vigyorgó lányt, aki egy kukoricacsutkával végez az áldozatával. De ez még semmi. Mert utána egymaga mészárolja le a gonoszok felmentő seregét két lelkes gyerek közreműködésével. A tévés költségvetésbe nem fér bele, hogy premier plánban láthassuk a csatát, de nincs is szükségünk rá: elég volt egyetlen pillantást vetni Tulipra, hogy tudjuk, vele holmi gengszterek (holmi férfiak) nem fognak szarakodni. A kansasi farmon élő kislánynak új példaképe lett, amely egész életre szól.

Clark Kent bekaphatja.

Ha Jesse bemutatkozása a történet profán, tabudöntögető jellegét vetíti előre, Tulip pedig az alkotók ikonteremtő szándékait tükrözi, akkor Cassidy első jelenetének az a tanulsága, hogy Rogen és Goldberg piszok jól tud akciót rendezni. Erre speciel nem számítottam. Egyre több az egyre jobb tévés akció – bár a műfaj koronázatlan királya, a Banshee épp múlt héten köszönt le –, és a Preacher nem csinál forradalmi dolgokat: nincs vágás nélküli bunyó, ellenben van túlzott kamerarángatás, sűrű vágás, olykor gyengécske CGI-grafika. Viszont a repülőgépes csörte üdítően frappáns, morbid, komikusan erőszakos jelenet: nem hiszem, hogy túl sok sorozat lenne jelenleg, amiben ledöfnek valakit egy pezsgősüveg széttört nyakával, majd utána meg is csapolják. A True Blood is térdig tapicskolt a vérben, de ez vadabb, kiszámíthatatlanabb, viccesebb őrület. A jelenet közli velünk a legfontosabb tudnivalókat a vámpírok sorozatbeli mitológiájáról – igen, a napra gyulladnak; nem, a szenteltvíz kábé olyan hatásos, mint a jardeni folyóból szedett csodaelixír –, és világossá teszi, hogy ebben a sorozatban nem a vámpírvadászok lesznek hőseink, nem a törvény emberei, hanem a számkivetettek, a magányos farkasok, a közveszélyesek.

preacher-episode-100-tulip-negga-935.jpg

A pilot legfontosabb bemutatkozása persze nem Jesse-hez, nem Tuliphoz, vagy Cassidyhez köthető. Még csak nem is Arseface-hez, a kráterarcú tinédzserhez, akinek szó szerint segglyuk támadt a szája helyén. Nem, a negyedik főszereplő egy testetlen entitás, aki a világűrből érkezett, és földrészről földrészre járva kereste magának azt az Isten szolgálatában álló gazdatestet, amely nem veti ki magából, amely elbír vele, és nem robban szét másodpercekkel az után, hogy belé költözött. (RIP Tom Cruise.) Meglehetősen szkeptikusan ültem le a Preacher elé, és az, hogy a cold open egy szemcsés, rossz VHS-felvételre emlékeztető, retró nyitóképpel indult, stílusos VILÁGŰR felirattal, sokat tett azért, hogy eloszlassa a félelmeimet.

Catlinék mertek merészek, furcsák, abszurdak lenni.

Ahogy a pilot világosan leosztja a szerepeket – Jesse, a hitét kereső pap; Tulip, az önpusztító ex; Cassidy, az eszményi ivócimbora –, úgy a nézőnaplóban is részben más szempontból fogjuk nézni a sorozatot. Szóval ideje erről is szót ejtenem végre, igaz, Fega? A Preacher ugyanis nem – vagy elsősorban nem – a fent említett három úriember agyszüleménye, hanem Garth Ennis és Steve Dillon képregényének adaptációja. Egy olyan képregényről van szó, amit évtizedek óta mindhiába próbálnak megfilmesíteni, de mindenkinek (többek közt Kevin Smithnek és Sam Mendesnek is) beletört eddig a bicskája. Az AV Clubon a Game of Thrones kritikáknál van külön newbie, és van külön veterán változat minden héten, mi pedig egyben fogjuk letudni mindkettőt: míg Fega szűz szemmel, nulla előzetes tudással ül le a sorozat elé, én olvastam a teljes képregényt. Igaz, elég régen, sok részletre nem emlékszem belőle, és nem olvastam újra a sorozat előtt, így aztán nem fogom – nem is nagyon akarom – egyesével felsorakoztatni az alapanyagon eszközölt változtatásokat. Persze időnként biztos kiszalad majd a számon klaviatúrámon egy-egy „bezzeg a képregényben!”, de inkább általánosságban fogok foglalkozni a különböző médiumokból fakadó különbségekkel.

A pilot alapján az máris megállapítható, hogy a sorozat óvatos duhaj. Kényelmesebb, nem teper padlógázzal, nem eszkalálja nyaktörő tempóban az eseményeket – a pilot végéig kellett várnunk például, hogy az idegen entitás megszállja Jesse-t. Garth Ennis művéhez képest sokkal, de sokkal visszafogottabban kezdtek Catlinék, szűkebb a merítés, kevesebb az őrület. Mintha részletekben tennék elérhetővé a neten egy Kanye West album nyitószámát, miközben tudjuk, hogy ott van a Tidalon a teljes anyag a maga tömény eklektikusságában.

preacher-episode-100-cassidy-gilgun-2-935.jpg

A képregény az első pillanattól fogva grandiózus, epikus léptékekben gondolkozik, nemcsak Amerikát, hanem dimenziókat, világokat átszelő road movie egy olyan úti céllal, aminek az említése a sorozatban még várat magára. Ehhez képest úgy tűnik, a sorozat befészkeli magát egy helyszínre, és egy ideig a bűnösök, szadisták, mazochisták és korruptak lakta texasi Annville-ben marad. Bizonyos képregényes szálakat későbbre halaszt, másokat előbbre vesz, mixeli, kavargatja, átfazonírozza a történetet. Nem bánom, hogy a sorozat ráérősebb, hogy kivárnak például az idegen erő eredetére vonatkozó magyarázat, sztorielem behozatalával; hiányolok persze néhány szenzációs szereplőt, akikkel – ha ilyen tempóban haladunk – talán csak évek múlva találkozhatunk, de elhamarkodottnak érezném kijelenteni, hogy a készítők kihúzták az eredeti méregfogát. Inkább rugaszkodjanak el a megfilmesíthetetlennek vélt alapműtől, semhogy szolgai, „hű” adaptációt kapjunk, amiből épp csak a lényeg veszett ki (rád nézek, Watchmen). Inkább legyen nagyon más a sorozat, akkor legalább nem csak szenvtelenül pipálgatok majd – „ez is megvolt, ez is megvolt” (szevasz, Game of Thrones).

Persze, ehhez az is kell, hogy jó legyen a sorozat, és – amennyiben ez nem derült volna ki – bennem pozitív élményként csapódott le a Preacher pilotja. Most viszont az érdekelne, hogy te mit szóltál az AMC új dobásához. Hogy érzed, milyen téren hozott újat az – és most mindenki egyszerre – Peak TV telített mezőnyében? Beléd mélyesztették a fogukat a karakterek? Lehet-e majd a Preacherből a The Leftovers veszettebb testvére, vagy ne keverjük a spirituális szezont a teológiai fazonnal?

preacher-season-1-100-tulip-ruth-negga-cassidy-joseph-gilgun-935x658.jpg

Fega: Mikor a Hulu új sorozatának, a The Path-nak a pilotját néztem, állandóan beugrottak részletek a Leftoversből, és nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy amit nézek azt korábban már megcsinálták sokkal hatásosabban. Az HBO idei nagy dobásánál a Bakelitnél szintén ez volt az érzésem, ezért elhatároztam, hogy igyekszem elvonatkoztatni mindentől, hátha akkor majd kevésbé leszek olyan idegesítően elégedetlen figura, akinek mindig egy másik sorozat, idealizált képe jár a fejében. Úgyhogy ezért nem szeretném, hogy a The Leftovers-hez hasonlítgassuk a sorozatot, mert bár a pilotja annak sem volt a legerősebb, de ezeket a témákat a hitüket kereső, meg a természetfeletti erők földön való megjelenésétől bekattanó emberek történetének szofisztikált elmesélésében az jelenti a csúcsot.

Ez a sorozat pedig ponyva és te elismerően említetted meg ennek kapcsán a Banshee-t is, aminek pilotja után szinte menekültem a sorozattól. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a ponyva-akció nem tartozik kifejezetten a kedvenc elemeim közé. Elsőre az epizód ezen vonatkozásai is elég kis hatással voltak rám és nem igazán tudtam mit kezdeni a mindenhol jelenlévő, eltúlzott, de mégis rajzfilmszerű akció jelenetekkel. Ebből ha választani kell nálam Cassidy bemutatkozása vitte el a pálmát, ami először szolidan megidézte Scorsese-filmjeit (hello Bakelit) hogy aztán egy pillanat alatt forduljon át James Bond paródiává, de úgy, hogy közben a saját jogán is látványos meg szórakoztató tud lenni. Vagyis meg lehet engem puhítani ezzel a bugyuta akcióval, de úgy tűnik, hogy át kell kalibrálnom a saját elvárásaimat hozzá.

preacher-episode-100-cassidy-gilgun-935.jpg

Ez a szemlélet meg illik szerintem a sorozathoz, ahol azért a legtöbb karakter eléggé nyomott és szomorú. Ott vannak a rossz tulajdonságaik, amiknek létezésével többnyire tisztában vannak, mégsem tudják örökre elnyomni, vagy megszabadulni tőle. Úgyhogy azt hiszem így leszek majd én is a saját elvárásaimmal meg érzéseimmel kapcsolatban. Ezt a legjobban Jesse valósítja meg, akinek vívódására nagy hangsúlyt fektet az epizód, viszont ahogy te is írtad Gaines, a ráérős tempó itt figyelhető meg a legjobban. Én nem bántam volna ha sikerül ezt némileg feszesebben megoldani. Pláne ha jól értem, akkor ezt a Jesse-t ebben a formában a jövőben már nem is fogjuk látni, mert a démon megváltoztatja, ugye?

Értem, hogy a flashback volt az, amit igazán nagy dobásként kezeltek, amivel majd végképp megnyeri magának a nézőket, de közben csak nagyon finoman érzékeltetik, hogy milyen szomorú titkokat rejt a főhős lelkipásztor lelke. Ha minden igaz, akkor neked magának a flashback használatával volt gondod és nem azzal, hogy ez ki is derült? Mert bár ennek a technikának sem vagyok ebben az esetben a rajongója, engem inkább az zavart, hogy a legbejáratottabb eredettörténet kliséről van szó, amit ha használnak, akkor nagyon fontos, hogyan teszik. Lehet ez a megoldás a "gyorsan legyünk túl rajta" változat, akárhogyis nálam ez volt az epizód egyik gyengébb pontja.

A másik, hogy hiába érdekesek ezek a témák, amiket röviden felvázol, azért az elég egyértelműnek tűnik, hogy ez a sorozat nem a komoly mondanivaló miatt lesz igazán jó. Ott lehet majd részről-részre a szúrós tanulság a sorozatban, ez az alaphelyzet folyamatosan új lehetőségeket tartogat a hittel meg Istennel meg a kétséggel, de azt hiszem ehhez szükség lesz arra, hogy mozgásba lendüljenek a szereplők, elmúljon a status quo. Mert így csak azon sikerült moralizálni, hogy senki nem tud eleget tenni a saját rossz tulajdonságai ellen. Ráadásul a külső segítségben, illetve szervezetekben sem lehet bízni. A vallás elveszítette a jelentőségét az emberek szemében, már csúcskávéval kell az embereket rávenni, hogy eljöjjenek a misére. A sheriff nem vizsgálja ki a családon belüli erőszak ügyét, amíg nem érkezik arról hivatalos értesítés. Isten meg nincs ott mikor imádkoznak hozzá.

preacher-episode-100-jesse-cooper-935.jpg

Ezt az utolsó történést csak megemlítetted az írásodban gondolom azért, mert a sorozat nem mondta ki ilyen egyértelműen, hogy Isten eltűnt, de ezt tudjuk, hogy így van, hiszen ez az a kiindulóhelyzete a képregényeknek, nem igaz? Mivel remekül illik a többi motívum mellé, ezért gondolom a ráérősség vezette a készítőket ezen döntés felé. Te is azt írtad Gaines, hogy a készítőkről milyen magabiztosság sugárzik az első rész alapján és leginkább ez az, ami bizalomra adhat okot, ebben teljesen egyetértek veled. Mert ez nagyon erős kontrasztban áll azzal, ahogy egyébként a szereplők érzik magukat vagy viselkednek. Tulip meg Cassidy lenyűgöző magabiztossággal vágják ki magukat a szorult helyzetből, de valójában mindkettőjükben folyamatosan nyomasztja a kétség. Tulip is külső segítségért fordul, de megtagadják tőle, Cassidy meg börtönbe kerül. (Mindenki más helyzete meg sokkal rosszabb.)

Az, hogy Isten lelépett metaforának is remek, mert előhozza azt a kérdést, hogy olyan rossz volt a helyzet, hogy ő is jobbnak tartotta, hogy lelép, vagy pont azért ilyen reménytelen a helyzet, mert eltűnt Isten.

Nem biztos, hogy ezzel olyan komolyan kell foglalkozni, de akkor mi lesz a lényeg? Remélhetőleg Tulipot és Cassidy-t is sikerül árnyalni, mert ők csak látványos belépőket kaptak, de összességében vajmi kevés derült ki arról, hogy milyenek is ők valójában, vagy a múltbéli traumák rajtuk milyen nyomot hagytak. Ez biztosan fontos lesz, közben talán még szedett-vetett család is lehet belőlük. Érdekesnek találtam, hogy az első epizódban felvázolt legtöbb problémának valamilyen módon köze volt a családhoz. Lehet ez csak a kezdésnek szólt, de az is lehet, hogy ez egy fontosabb téma lesz később, ami a sorozat egyik fegyvere is lehet. Mert bármennyire is volt élvezetes ez az első rész, azt hiszem az igazán jó pillanatok, mind felszínes dolgokból jöttek, hosszú távon ennyi viszont nem lesz elég, hogy abban a bizonyos peak tv-s mezőnyben kiemelkedő legyen. Legalábbis nekem, aki azt szereti ha egy epizód folyamatosan morális dilemmákkal és feloldhatatlan konfliktusokkal marja szét a lelkét.

Egyéb felfedezések:

  • A repülőgépes bunyónál, amikor teljesen random előkerülnek a középkori fegyverek, egyből az Anchorman idevágó jelenete ugrott be, el tudtam volna képzelni, hogy bevágják a szigonyt hajigáló Steve Carellt egy pillanatra, nem hiszem, hogy ne tudták volna Rogenék megcsípni egy cameóra. Kihagyott ziccer! (Gaines)
  • A gyerekek, akik elmondták a nyilvánvalót arról, hogy Tulip mekkora bajban van cukik voltak, de engem meglepően kiakasztott az elképzelés, hogy a gyerekek végighallgatják a mészárlást a pincéből. Én azt hiszem nem így reagáltam volna a helyükben. (Fega)

  • Imádtam a gyerekek reakcióját. A Preacher az a sorozat lesz, amit nem érdemes mindig a realizmus talajáról figyelni, és pont ezek a kiakasztó elemek jelenthetik az erősségét a sorozatnak. (Gaines)

  • Érdekes volt, hogy a sorozat ragaszkodott hozzá, hogy Jesse kimondja Tulip ajánlatára, hogy ez egy klasszikus filmes klisé, de ez a legtöbb, amit a sorozat kezdeni tud vele, mert mivel ez egy sorozat, úgyis bele fog egyezni. (Fega)

  • A Preacher western ihletése elég nyilvánvaló, de tetszett az a kép, amelyen Jesse rágyújtott a templomban, és feltette a lábát. Ha a karaktert még nem is ismerjük annyira, legalább stílusa, az van. (Gaines)

  • Bármennyire is dicsértük a Rogen - Goldberg párost, azért nem volt hibátlanul rendezve az epizód, Oroszországot meg különösen nem sikerült hitelesen ábrázolni. Értem, hogy itt nem játszott a híradó, mert azt kellett mutatni, hogy érkeznek csókák kivizsgálni a helyszínt, ettől még ez gyenge volt. Ahogy ugyanennek a bemutatása Afrikában is. (Fega)

  • Amikor valahol olvastam a premier előtt, hogy a Preacher olyan, mintha Wes Anderson gondolt volna egyet, és megrendezte volna Tarantino egyik forgatókönyvét, nem igazán tudtam hova tenni a hasonlatot, de a kamerahasználatot, a rántot svenkekeket meg a tilteket látva már kezdem kapiskálni. (Gaines)
  • Az viszont zseniális vágás volt, ahogy a repülőből kiugró Cassidy után Jesse kecsapfoltjára váltott a kép. (Fega)
  • A főcím-title card előtti kis mozzanat is tetszett, hogy a meglazult kereszt, mielőtt leesne, előbb még fordított keresztté változik néhány pillanatra. (Gaines)
  • Az epizód legnagyobb WTF pillanatához tudsz valamit hozzátenni Gaines? Arra gondolok, mikor Ted átadja a szívét az édesanyjának. Ez pusztán azért kellett, hogy érzékeljük a démon óriási hatalmát? Vagy, hogy a sok sorozat mellett még a Men Seeking Woman is eszembe jusson? (Fega)
  • Hát ez leginkább a “nagy erővel nagy felelősség jár” alapgondolatot látszott alátámasztani, azaz hogy Jesse tetteinek akkor is lehetnek majd súlyos következményei, ha ő ebbe nem gondol bele, vagy azt hiszi, jóra fordítja újonnan szerzett hatalmát. Ted esetében egyelőre még nem sejtheti, mi történt, de gyanítom, hogy később, amikor ezt a telepatikus képességét elkezdi majd használni, bele fog futni pár akaratlanul előidézett katasztrófába. A metaforikus megfogalmazással egész biztos vigyáznia kell. (Gaines)
  • Képregénysarok: Istenről azért nem beszéltem még egyelőre, mert gondoltam, megvárom, amíg a sorozat is egyértelműsíti, hogy ez nem csak metaforikusan értendő. De valóban, ez egy fontos eleme lesz a sztori mitológiájának. Értékeltem továbbá, hogy Arseface párbeszédeit ugyanúgy feliratozzák, mint a képregényben, bár itt még a nélkül is lehetett volna nagyjából érteni. (Gaines)