Bár nyílván sem a sorok szerzője, sem annak olvasói nem rendelkeznek releváns tapasztalattal, biztos mindenki kallódott már el a gondolatai között és tűnődött el, milyen lehet biciklis marihuána terjesztőnek lenni. Megbecsült, karakterét tekintve mégis jelentéktelen figuraként időnként belecsöppeni mások életébe, szállítani az anyatejjel felérő kenyeret az ügyfeleinek. Brian Sinclair, aki mostanáig a Vimeo szolgáltató keltetőjében dédelgette a projektet feleségével, Katja Blichfeld-del, rendezi, írja és alakítja a „The Guy”-t, aki állandó mellékszereplője saját sorozatának.

A készítők célja az első két epizód jelei alapján nem lehet más, minthogy minél komolyabb diverzitást mutassanak be a Brooklyn utcáit szelő kenderfutár segítségével. Egyelőre sikerrel járnak: a kuncsaftok nemi, szexuális, faji identitása folyamatosan változik,

a konzervatívabb nézők pontosan a 10. percben mondják le az HBO előfizetésünket, mondván minden, amit itt látunk, az liberális propaganda.

A rugalmasabb lelkületűek viszont megkapják jutalmukat és egy fesztelen, bódultan reális képet kaphatnak civil emberekről, akik élik kellően provokatív életüket.

Az egyik magával ragadó trükk az, hogy a futár fiú kifejezetten szimpatikus. Hiába nincs a háttértörténete, kiindulási pontja, vagy akár a neve terítéken, pingvin, szociálisan bizonytalan viselkedése és megengedő természete emberivé teszi, így adott az állandó azonosulási pont. A toleráns lazasága – kedvesen mosolyog, ha a szakállát fogdossák, vagy megváratják – a terítéssel kapcsolatos szabályainak esetleges kikezdésénél ér véget. Világos kell, hogy legyen a kuncsaft fiatal szomszédjának, hogy csak ajánlások alapján vállal be új vevőt, vagy egy másik esetben, hogy szó sincs késleltetett fizetésről.

Többet pötyögtem a fiatalemberről, mint amit várhatóan a képernyőn eltölt majd egy átlagos részben. Ügyfelei nem minden esetben ennyire elragadóak: az első epizódban megismert meleg kirakat férj például rendesen rám ijesztett; ekkor nem ismertem még a sorozat szerkezetét és azt hittem, a másik főhős kibontását élem meg, miközben szexuális kalandjain keresztül figyeljük őt.

Az van, hogy a szex a legtöbb esetben nagyon unalmas a filmekben, sorozatokban. Nem a szexualitásra gondolok, hanem magára az aktusra. Az HBO rendszeresen hozza kellemes, kívánt és keresett zavarba nézőit szépséges testekkel és erotikus helyzetekkel, de a popkultúra összességében ritkán oldja meg a közösülést úgy, hogy az képileg értékelhető legyen. Ha a Game of Thrones-ra gondolunk, talán még akkor is validnak tűnik a megfigyelésem: Kisujj kuplerájában a szemnek kedves keblek és hasizmok kerülnek elő, de ha a simogatásokon és hergeléseken túl behatolást is rögzít a kamera, minden olyan értékelhetetlenné válik. Nem tudom, miért nem lehet izgalmas dugásokat rögzíteni, biztosan nem minden a korhatáron múlik. Talán az ezzel kapcsolatos elégedetlenségem tesz frusztrálttá, mikor ennek a tökéletes ellenpéldáját látom itt. Két férfi közösülését Sinclairék úgy mutatják be, hogy az szexuális identitástól függetlenül ne legyen senkinek se kényelmetlen mindenkinek kényelmetlen legyen. Ehhez a túlzás és az irónia közönséges eszközeit vetik be, a hetero közönség pedig irigykedve várhatja, hogy a készítők a férfi-női felállásban is lássanak ennyi potenciált.

Az első két rész portfóliójába került még muszlim főiskolás gólyalány, aki a nénikéjénél él és abban a pillanatban, hogy a rokonai szem elől tévesztik, a csadorját has és cicivillantós topra cseréli és éli a poszt tinédzserek közhelyesen imádnivaló életét. A sorozat másik trükkje, hogy időben lép a fékre, vagy rántja félre a narratíva kormányát. Elmegy szétcsapni magát a barátaival?  Semmi gond, a kérőket visszautasítja. Egyedül sétál haza Brooklyn utcáin? Sértetlenül hazaér. Nem ad neki a futár motyit, ezért a szomszédtól kér? Kap. Beállva a tetőn hallgat zenét? Jól érzi magát. A kölcsön kapott droggal később lebukik a család előtt? Ekkor látjuk utoljára.

A következményekkel nem azért nem foglalkozunk, mert csak így lehet laza, drogos sorozatot készíteni, hanem azért mert nincs mögöttük valódi dráma, amit érdemes lenne elmesélni. Biztos nagyon megbüntetik majd, lehet szobafogságot is kap. Érdekel ez bárkit? Heti 25 percben kell fű-panorámát adni New Yorkról, a karakterek pedig pontosan addig maradnak csak velünk, amíg izgalmasak tudnak lenni a számunkra.

Se nem üres, se nem drogos igazából a sorozat.

„Ez fű, ez nem drog” mondja a korábban említett szomszéd, ez pedig részben a kialakult társadalmi konszenzus artikulációja, részben pedig a felkészítés arra, hogy itt nem a komoly szubsztanciáké és a fogyasztásukból eredő sorsrontó bonyodalmaké a főszerep, hanem az életé. Annak az életé, ami nem ebből kifolyólag, hanem e körül szerveződik. Nem a fű miatt ilyenek ezek az arcok, hanem azért nyúlnak kényelmesen a fűhöz, mert ilyenek.

Nem mertem a mondat végére odaírni, hogy szabadelvűek, mert közhelyes lett volna, de valamivel ki kell fejeznem, hogy ezek az arcok nem kétségbeesett userek, hanem kozmpolita középosztálybeliek, akik egyszerűen csak szívnak. Ennyi, pont. Nincs komolyabb mítosz, mély narkós bugyor. Hogy találunk-e majd itt közvetített értéket, mondanivalót az évad további részeiben, azt nem tudom, de az biztos, hogy a High Maintenance képes leföldelni azokat a gondolatokat, amiket nehéz közvetíteni a témával kapcsolatban a zárkózottaknak. Más kérdés, hogy ők ezt sem fogják nézni, vagy ha mégis odaszíjazza őket valaki, akkor hasonlóan értetlenül bambulnak majd, mint a lány nagybátyja, aki felháborodottan lebegteti a szomszéd orra előtt a talált anyagot. „Ez fű, ez nem drog” mondja, majd becsapja az ajtót és visszamegy a korábban félresiklott, szülinapja apropójából tartott swinger partyhoz.

Az HBO pedig már meg is rendelte a második évadot, így a mostani six-pack után bonthatjuk majd a következőt.

--->

A High Maintenance Fegának is nagy kedvence, ő itt írt a sorozat első részéről.