Igazán képtelenül hangzik, hogy egy Broadway musical, amihez csak egy nagyon szűk rétegnek van hozzáférése, tömeghisztériát váltson ki és dominálja a populáris kultúrát. Lin Manuel Mirandának és csapatának azonban összejött a lehetetlen és a Hamilton olyan szintű diadalmenetet tudhat magáénak az elmúlt másfél évben, amire csak nagyon kevés korábbi példa van. Gaines régen szerelmbe esett már a darab dalaival, Fega pedig az utóbbi időben ismerkedett velük. Most azonban az egészről kijött egy dokumentumfilm a PBS-re, ami remek alkalmat nyújtott arra, hogy remek kiindulást jelent a darabról való diskurzusnak.

Gaines: Nagyjából azóta szeretnék írni a Hamiltonról, hogy tavaly szeptemberben gyanútlanul letöltöttem az original cast albumot, nem sejtve, hogy hónapokig benne ragad a lejátszómban, a fülemben, meg a fejemben. Volt egy olyan kósza, nagyképű gondolatom, hogy majd én leszek az első, aki posztot ír a musicalról Magyarországon (nem én lettem), meg oldalakat körmöltem tele a Jézus Krisztus Szupersztár és a Hamilton összehasonlító elemzéséhez készített jegyzeteimmel (nem kezdtem velük semmit). A nagy tervezgetés közben azt éreztem ugyanis, hogy ez túl nagy falat, túl intenzív az élmény, fennáll a veszély, hogy nem tudom úgy megfogalmazni, aminek nem csupa nagybetűs-felkiáltójeles, Jimmy Fallon-szintű lelkendezés a vége. (Mármint, Hamiltonos táskám van, és elsírtam magam, amikor élőben néztem az idei Fehér Házas Hamilton-koncertet, mert büszke voltam rájuk, szóval nehezen tudom kordában tartani a rajongásomat.) Meg az is bennem volt, hogy talán nem is feltétlenül szeretném az írás formális folyamatával, szavak koherens egymás mögé fűzésével strukturálni, megregulázni a gondolataimat és az érzéseimet a darabról – mintha legalábbis ezzel demisztifikálnám, csorbítanék a hatásán.

Ha valaki, akkor Alexander Hamilton a megmondhatója: egyszerre tud életmentő és önsorsrontó, progresszív és destruktív lenni zsibongó gondolataink kontrollálatlan papírra vetése, közzététele, megosztása.

De szerencsére most van egy kontrollom, aki vissza tudja húzni a gyeplőt, amikor szükség van rá – azt hiszem, már az első bekezdésnél szükség lett volna rá –, valaki, akivel párbeszédes formában tudom kibeszélni a kedvenc musicalemet. Fega, kapóra jött, hogy a múltkor nyilvánosan diskuráltunk egy jót a Lin-Manuel Mirandás SNL-ről, ahogy az is, hogy leadták a PBS dokumentumfilmjét, amely szinte a kezdetektől napjainkig végigköveti az elmúlt évek egyik legnagyobb szenzációjának keletkezéstörténetét, némi történelemleckével kiegészítve. De leginkább az jött kapóra, hogy felvetetted az újabb közös poszt lehetőségét, ezt a lehetőséget már nem tékozolhattam el.

A Hamilton-dokumentumfilm műfaján belül nem egy korszakalkotó darab, nincs benne semmi formabontó, többé-kevésbé kronológiai sorrendben, illetve a darab ívét követve meséli el Hamilton – a történelmi személy – és Hamilton – a musical – sztoriját, amely a hip-hop és a musicalek klasszikus zenei világának hézagmentes ötvözésével, diverz szereposztással, a bevándorlók szerepének hangsúlyozásával értelmezi újra Amerika megszületését egy kevéssé ismert alapító atya, a forrófejű, ami-a-szívén-az-a-száján típusú árvagyerek/hadvezér/írózseni/kincstárnok életpályáján keresztül. Így pont azoknak lehet nagyon informatív és kedvcsináló, akik csak a hype-ot érzékelték a musical körül, de még nem mélyedtek el benne annyira, ellenben nem is lett herótjuk attól, hogy a csapból is a Hamilton folyik. Felteszem, te is ebbe a kategóriába tartozol, szóval kíváncsi vagyok, hogy a dokumentumfilm elérte-e a célját: kerekebb képet kaptál, és jobban megértetted, mire fel ez a nagy felhajtás? Vagy eddig is tisztában voltál vele, csak most konkrétabb, kézzelfoghatóbb bizonyítékokat kaptál a dalok, előadásrészletek formájában?

Fega: Én úgy ültem le a doksi elé, hogy korábban már jó néhányszor lepörgött az album, de igazán fejest soha nem ugrottam bele. Viszont ha valaki pusztán csak a dalok alapján akar értelmezni egy hip-hop musicalt, akkor nem nagyon van más választása. Ezért pont félúton voltam, mert nagyjából ismertem a történetet, illetve néhány fontos esszét is elolvastam a témában, de bőven akadtak azért lyukak a Hamilton értelmezésemben. Ebben a tekintetben pedig tényleg a hozzám hasonlóknak nyújtja a legtöbb élményt a PBS dokumentumfilmje, ami mindenkihez arcot kapcsol, elmagyarázza a történelmi kontextust és még a kulisszák mögötti történetet is felfedi előttünk. Ezek után pedig végre úgy érezhetem, hogy egy fokkal jobban értem, hogyan fordulhat elő, hogy egy musical 2015-2016 legfontosabb popkulturális terméke. Az apró részletek rengeteget adtak hozzá ahhoz, hogy jobban megértsem az egyébként saját jogukon is lenyűgöző dalokat.

Gaines: Én meg ugye pont az vagyok, aki több mint egy éve hallgatja a Hamiltonos podcasteket, olvassa az interjúkat, cikkeket, portrékat a témában, és a háttérsztorik java részét kívülről fújja, így a dokumentumfilm kapcsán az izgatott a legjobban, hogy új videófelvételek látnak napvilágot az előadásból. A Hamiltonnak megvan az a borzasztóan nagy előnye, hogy faltól falig énekelnek – vagyis hát, rappelnek – benne, nincsenek szöveges átvezető részek, a közel három órás albumon, amit az eredeti szereplőgárdával vettek fel stúdióban, szerepel a teljes musical, aki azt meghallgatja, semmiből nem marad ki. (Na jó, majdnem semmiből: Miranda egy dalt szándékosan lehagyott az albumról, hogy azoknak is maradjon valami újdonság élőben, akik előtte rongyosra hallgatták a lemezt.) Megvan az az illúzió, hogy teljes élményben részesülünk így is – ami azt illeti, egyes daloknál ragaszkodom az általam elképzelt vizuális megvalósításhoz (a mélyen megrendítő “It’s Quiet Uptown”-t egészen tisztán látom magam előtt).

Miközben persze a beszámolók mind arról tanúskodnak, hogy a koreográfia, a színészi játék, a tucatnyi vizuális gesztus, ami a hangfelvételen nem érvényesül, magasabb szintre emeli a musicalt. Hogy mégiscsak úgy az igazi. Márpedig sok millió sorstársammal egyetemben talán sosem fogom látni a színpadon a darabot – hacsak nem Londonban, de az már nem az eredeti gárda lesz, és nem is a musical szülőhelyén –, épp ezért minden kis morzsa után két kézzel nyúlkál az ember.

Nagyon vártam tehát a PBS-doksit, ám kicsit aggódtam is, mert az eddig elcsípett morzsák – a Grammy- és a Tony-díjátadón közvetítették a nyitószámot, az „Alexander Hamilton”-t, valamint a „Yorktown”-t – rendre kisebb csalódást okoztak. Színházat tévéből nézni, az nekem olyan róka fogta csuka szituáció: sokszorosára növekszik a távolság, ami a nézőt a színpadtól elválasztja, emiatt mesterkéltnek és laposnak hathat az, ami élőben energikus, beszippant. Remek dolog stand-up specialöket nézni a kanapéról, de egészen más érzés volt, amikor ott ültem Louis CK magyarországi fellépésén, és még meg sem jelent a színpadon, a teltházas közönség már sztatikus elektromossággal töltötte meg a termet: úgy éreztem, nincs, aki úgy áll hozzá, hogy „eh, meglátjuk, hátha jó lesz”, mintha minden porcikánkban éreztük volna, hogy ez most egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom, és a mohóság, a maximális partnerség a közönség részéről pozitívan hatott vissza az előadásra. A Hamilton közönsége is hasonló mentalitással ülhet be a Richard Rodgers színházba – vagy mert csillagászati összeget költöttek a jegyekre, vagy mert csodával határos módon olcsó jegyet nyertek a lottósorsoláson –, és ez az, amit a tévéből minden igyekezetünk ellenére sem tapasztalhatunk meg.

A „Hamilton’s America” szerintem kihozta a legtöbbet a lehetőségekből. Az új részleteknél élmény volt például figyelni, hogy a színészek mennyi mindent adnak hozzá a szerepükhöz pusztán az energiájukkal. Tetszett egy-két apró mozzanat a koreográfiából, amiről eddig nem tudtam – nagyon szép, ahogy Hamilton és nemezise, Aaron Burr végzetes párbajánál, a halál előtti utolsó pillanatokban megjelenik köztük Hamilton felesége, Eliza –, és végre láthattam akcióban György királyt. (Groffsauce! #RIPLooking) De a dokumentumfilmből pont azok a részek fogtak meg a legjobban, ahol a stáb kilépett a Broadway keretei közül: az, ahogy Lin-Manuel Miranda és a mancrushom, Leslie Odom Jr. csillogó szemmel olvassák fel a karaktereik levélváltását egy korabeli kötetből, majd megtanulják megtölteni a párbajhoz használatos pisztolyokat; ahogy Daveed Diggs (Thomas Jefferson alakítója) és Christopher Jackson (George Washington szerepében) arról beszélnek, milyen nehéz – és mennyire elengedhetetlen – összeegyeztetni a két figura érdemeit a szabadság kivívásáért folytatott harcban azzal, hogy közben rabszolgákat tartottak; vagy ahogy Jackson egy rég elhunyt amerikai elnök bőrébe bújva énekel visszavonulásról, búcsúról, számvetésről, míg a kamera a leköszönés előtt álló jelenlegi amerikai elnököt mutatja a közönségben.

Mit üzensz azoknak, akik még mindig ódzkodnak attól, hogy bepróbáljanak valamit, amiben egy csomó rizsporos parókás figura hip-hop alapokra szövegel nemzeti adósságról meg a szövetségi kormány hatásköréről? Ennek iszonyú gagyinak kellene lennie – miért nem az mégsem?

Fega: Nagyon nehéz megregulázva beszélni a darabról, mert tényleg annyi különböző irányba viszi el az embert, hogy az szinte példa nélküli. Persze az talán mindenkinek egyértelmű, hogy az Egyesült Államokot, mint országot, illetve az eszméket, amiket mögötte tudhatunk, minimum kedvelni kell ahhoz, hogy az embert tényleg ilyen komoly érzelmi sokk érje. Az az érzésem, hogy a Jobbik Ifjúsági tagozatának ha lejátszanánk a teljes albumot, akkor nem csak azzal lenne bajuk, hogy ilyen gyorsan beszél ez a sok néger. Hanem a mondanivalóval is, ami tényleg Amerikáról szól, meg arról, hogy az új világban mindenki az lehet, aki akar ha elég okos és elég kitartó. Itt pedig egyszerre kell beszélnünk Lin-Manuel Mirandáról, illetve Alexander Hamiltonról, de pont ezért remek alkalom a dokumentumfilm kapcsán tárgyalni a musicalt, mert így a kettő összehasonlítása kötelezően adja magát.

Nem akartam elhinni, hogy a dokumentum film forgatását már hosszú hónapokkal a bemutató előtt elkezdték, mintha tudták volna, hogy az In The Heights, Miranda előző Tony-díjakat bezsebelő darabja után valami megismételhetetlen van készülőben. Itt nem lehet elmenni a történet meta jellegge mellett, vagyis, hogy a szerző milyen tökéletesen találta meg azt a témát, amit valószínűleg csak ő tudott ilyen elképesztő formában a színpadra álmodni. Nem véletlenül van egy konkrét jelenet is a doksiban, amikor LMM azt fejti ki, hogy a dal, amin dolgozik mennyire tökéletesen lefedi a helyzetet, amiben épp ő is benne van.

A dokumentumfilmből kiderült részletek közül messze ez volt számomra a legfontosabb, még a klasszikus a klasszikus amerikai történelmi leckéknél is lényegesebb volt számomra, hogy ezt megtudjam. Mert a Hamilton tényleg egy olyan csodának tűnik, hogy fogalmam sincs, emberek hogyan képesek ilyen mértékű csúcsteljesítményre. Komolyan, kinek jutna eszébe György királyt bevenni a történetbe, ráadásul egy hamisítatlan szakítós számmal? Először egyébként fel sem tűnt, hogy a “You’ll be back” tényleg olyan, mint amit egy férfi popsztár simán kiadna a kezei közül, csak abban nem egy király búcsúzna az országtól, ami fellázad ellene. Tudom, hogy ez egyébként musicalekben nem annyira hihetetlen újítás és a Hamilton sem pusztán ettől lesz anyira jó, de ez is egy apróság, ami rengeteg ad hozzá az összképhez.

Ha kicsit jobban visszalépünk, akkor az tűnik fel nekem, hogy mennyi különböző zenei témát sikerült összhozni, amik megkülönböztethetőek mégis azt érzed róluk, hogy összetartoznak. Todd VanDerWerff írta is a darabról, hogy ennyire fontos a hip hop és a musical házasításánál, hogy mindenki megkapja a saját zenei témáját, ami időről időre visszatér, hogy segítse a közönség értelmezését. Ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat ehhez az íráshoz, sokat hallgattam az albumot, és egyetlen dal sem talált el jobban, mint a "Non-Stop". Ezzel ér véget az első felvonás és tökéletes példája annak, amit írtam, hogy a musical tele van olyan témákkal, amik megkülönböztethetőek, mégis passzolnak egymás mellé. Az első felvonás végén pedig elképesztően sikerül összegezni ezeket a témákat, de úgy egyébként a darab legfontosabb témáit is úgy, hogy a végeredmény akkor is megáll a lábán, ha egyébként nem ismerjük a többi dalt. Minden benne van, amit Amerikáról tudni kell, amit a két főszereplő hasonlóságáról és különbözőségéről érdemes megjegyezni, úgy hogy közben hol begyorsít, hol lelassít és bebizonyítja, hogy nincs az a stílus, amit LMM ne tudna uralma alá hajtani és a saját történetmesélési céljaira használni. Ha csak egy számot hallasz életedben a Hamiltonból, akkor ez legyen az.

A Hamilton rengeteget dob a nézőre, ha jól sejtem, igazán jó színházat a 21. században úgy lehet csinálni, ha elárasztjuk a nézőteret és bízunk benne, hogy a közönség tud úszni. Csak apró sejtéseim vannak, hogy a koreográfia hogyan néz ki, de amit láttam azok alapján általában rengeteg minden történik a színpadon, ehhez jönnek hozzá az elképesztő sebességgel pörgő szövegek, plusz az, hogy egy csomó történelmi kontextust egyszerűen csak nincs ideje a darabnak elmondania. Tudom, hogy korábban azon a véleményen voltál, hogy nem is akarád megnézni a darabot mert a fejedben már olyan szépen kitaláltad, hogy ahhoz képest csalódás lenne. Ez továbbra is áll? Mert én ezen a ponton már nem akarok úgy meghalni, hogy ne láttam volna élőben valahogyan a Hamiltont.

Gaines: Az azért túlzás, hogy a fejemben élő képhez képest csak csalódás lenne a valóság, ebben azért van egy nagy adag énvédő mechanizmus is - persze, hogy látni akarom én is a darabot, nagyjából így néz ki a kívánságlistám:

1. Az eredeti casttal a Broadwayen (bukta, a nagy részük már leköszönt)
2. Az eredeti casttal a filmadaptációban, amit majd tíz év múlva leforgatnak (túl messze van)
3. Bármilyen casttal bármilyen színpadon

Mert bizonyos dolgok tényleg csak élőben fognak megszületni, kiteljesedni, és nem csak az olyan apróságokra gondolok, mint hogy állítólag a “The Reynolds Pamphlet”-ben (ami nálam nem kerülne be a top 25 Hamilton szám közé sem) felbukkan György király némán gúnyolódni Hamiltonon. Biztos, hogy lenne egy csomó szám, amit már az albumon is nagyon élveztem, de élőben még szuperebb hatást keltene (tippre ilyen lenne az általad is felhozott “Non-Stop”, vagy a “My Shot”, amiből azért láttunk elég sokat a doksiban), meg lennének olyan szereplők, akik meglepetést okoznának. Ha elmegyek egy általam kedvelt zenekar koncertjére, sokszor pont az a tag gyakorolja rám a legnagyobb benyomást, akit a lemezekről, YouTube videókról a többi zenész mögé soroltam volna - mennyire szuper lenne például rájönni, hogy James Madison legalább olyan szórakoztató figura, mint a Hamilton szuperhőse, Hercules Mulligan (mindkettőt ugyanaz a színész, Okieriete Onaodowan kelti életre). Illetve, az a Fehér Házból bevágott előadásrészekből is egyértelműen kiderült, hogy Christopher Jackson élőben ezerszer intenzívebb, mint a hangszórókon keresztül.

És legfőképp azért szeretném én is egyszer átélni, ahogy lekapcsolódik a villany a színházban, és kilép a színpadra, a reflektorfénybe Alexander Hamilton (érdekes módon pont nála zavar a legkevésbé, ha más alakításában fogom látni, talán mert LMM kevésbé egyedülálló előadóművész, mint amilyen mesteri alkotó), mert meggyőződésem, hogy a Hamilton közösségi élmény, amit csak részben tudunk átélni azzal, hogy mi itt most beszélgetünk róla közösen körberajongjuk. I’’m willing to wait for it.

*

Mivel a darab legszebb fordulata, hogy az utolsó szám - és ezáltal az egész musical - nem Hamilton teljesítményének újbóli magasztalására van kifuttatva, hanem arra, hogy a felesége, akiről aztán tényleg megfeledkeztek a történelemkönyvek, a maga eszközeivel beteljesítette, sőt bizonyos értelemben még túl is szárnyalta azt, amit a férje megkezdett, utóiratként egy gyors karakter-erősorrend:

1. Angelica Schuyler (Renée Elise Goldsberry) / “Satisfied”
2. Aaron Burr (Leslie Odom Jr.) / “Wait for It”
3. Thomas Jefferson (Daveed Diggs) / “What’d I Miss”

Fega: Mindig is remekül szórakoztam rajta, hogy a Hamilton musicalről szóló erősorrendről könnyű szívvel lehagynád magát Hamiltont. Valahol értem, de közben számomra a napnál is világosabb, hogy ő a lelke az egésznek és nem csak LMM miatt. Ezek után pedig nem tudom elképzelni, hogy lemaradjon egy ilyen listáról. Viszont az utóbbi hetekben hiába hallgattam nagyon sokat a zenéket, továbbra sem érzem magam eléggé kompetensnek ahhoz, hogy magamtól összehozzak egy ilyen listát. Úgyhogy inkább ideteszem a Vox egy cikkét az igazi Hamiltonról, ami hihetetlen részletekre világít rá a történelmi háttérrel kapcsolatban. Sajnálom, hogy ezt a dokumentumfilm nem domborította ki jobban, ugyanis nekem ezek után csak még biztosabb lett, hogy mennyire szenzációs teljesítmény ez az egész.