Rectify 4x01 - A House Divided

rectify_401_a.jpg

Let us sit together in the dark until the moment comes

Ha őszinte akarok lenni, számomra a Rectifyból még mindig az első évad az etalon, azt a hat részt életem egyik meghatározó sorozatélményeként tartom számon. Ezzel természetesen eszemben sincs lebecsülni a későbbi évadokat, sőt: bölcs és kifizetődő döntés volt, hogy Ray McKinnon kitágította a sorozat kereteit, teret engedett a többi szereplőnek, és a monodrámát családi szőttessé szálazta szét. Teddy Jr. vagy Janet ugyanolyan árnyalt, sokoldalú, élő-lélegző figurává domborodott, mint amilyen Daniel lett a „Jacob’s Ladder” végére. Annak az évadnak a mágikus, sokkolóan intim lélektani sűrítettségét lehetetlen lett volna hosszú távon fenntartani, de hazudnék, ha azt mondanám, sosem sírom vissza.

A halálsorról szabadult, súlyos traumákat elszenvedő, s egyben okozó, megváltást kereső Daniel történetének záró felvonását, azaz a Rectify negyedik, utolsó évadát egy olyan epizóddal ütötték fel a készítők, amely mintha visszaröpített volna az első évad paradicsomi állapotába, amikor a teljes univerzumot Daniel mikrokozmoszán keresztül szemléltük. Sőt, az „A House Divided”-ot íróként jegyző McKinnon még egy lépéssel beljebb merészkedik, a részt ugyanis teljes egészében a családjától elszakított, a beismerő vallomás következtében született bírósági döntés értelmében száműzetésbe vonult főszereplőnek szentelik. Senki más nem tűnik fel az állandó szereplők közül, egyedül Janet szólal meg, egyszer, telefonból. De még az ő hangja sem élő: üzenetrögzítőről beszél, a múlt egy rögzített pontjáról, amellyel nem lehet dialógust folytatni.

Daniel körül megkövült a világ. Vagy ő kövült bele.


A korábbi évadok nézőnaplóiban többször megállapítottam, hogy a Rectify mintha egy ember életének, nevelkedésének különböző fázisait vetítené ki Danielre. A börtönből szabadulva újszülöttként tekint a világra, gyermeki ámulattal puhatolja annak határait, kamaszosan lázad, fiatal felnőttként kísérletezik, válik le a családi védőhálóról. A sorozat időkezelése felett néha nehéz kiigazodni – olyan, mintha hosszú-hosszú évek teltek volna el, holott valószínűleg pár hónapot ölelt fel eddig –, ám nem véletlen, hogy két évad között most ugrottak a legtöbbet időben. Daniel kilépett a valódi felnőttkorba, ahol teljes egészében magára van utalva, egy idegen környezetbe, idegen emberek közé, akik már nem a szerint ítélik meg, amilyennek gyerekkora óta ismerték – személyesen, mint a családtagok, vagy hallomásból, mint Paulie lakói –, hanem az alapján, ahogy viselkedik. (Az egyik raktáros megorrol rá a plusz munka miatt, ám ettől még elhívja ebédelni.) És McKinnon nem épp a legelőnyösebb képet festi a gubójába mindinkább bezárkózó, a világtól magát élesen elszeparáló főszereplőről.

Az előző évad fináléja, a „The Source” felemelő, pozitív katarzissal engedett el, és bár sejtettem, hogy McKinnon nem a lekerekített happy end híve – ha az lett volna, nem készül el a negyedik évad –, nem számítottam rá, hogy az „A House Divided” szolgáltatja majd a sorozat legdurvább gyomrosait. Brutálisan sötét, nyomasztó órája ez a sorozatnak, félreérthetetlenül hozva a tudomásunkra, hogy kevés nehezebb dolog van az újrakezdésnél. Ahogy azt is, milyen fontos, hogy olyan emberekkel legyünk körülvéve, akik szeretnek bennünket. Daniel a rész első öt-tíz percében meg sem szólal, és azután is nehezére esik kommunikálnia másokkal: a főnökével vagy a munkatársaival a raktárban, ahol munkát kapott, vagy a felügyelővel és a lakótársaival az átmeneti otthonban, amely a börtönviselt embereknek segít visszailleszkedni a társadalomba, talpon maradni. Daniel lehajtja a fejét, teszi a dolgát, és meggyőződés nélkül ugyan, de felmondja az Új-Kánaán szervezet szlogenjeit, mantráit. A szervezet egyik vezetője úgy mutatja be őt egy újonnan érkezett nőnek, mint az egyik nagy sikertörténetüket, ami kívülről nézve érthető álláspont. Daniel óriási hátrányból indult, és látszólag rendeződött az élete. Ám belül, a lelkében minden eddiginél vadabb viharok tombolnak.

Az „A House Divided” – és talán az egész sorozat – nagyjelenete a rész kétharmadánál érkezik el. Daniel ekkor jut el arra a pontra, amikor meg-megakadva, emberfeletti erővel visszafojtott dühét, önutálatát, kétségbeesését szinte felöklendezve képes megnyílni a felügyelője, Obama Avery előtt. A pusztító erejű beszélgetés a második évados finálé, az „Unhinged” vallomástételét idézi fel, nemcsak Daniel kitárulkozása miatt, hanem a jelenet felépítésében is sok a rokonság: mintha egy háromfelvonásos dráma tömörített verziója elevenedne meg a szemünk előtt, melyben a passzív-agresszív védekező mechanizmustól a gyilkos önvádon keresztül eljutunk, talán, a megbékélés első lépéséig.

rectify_401_c.jpg

Ami kurva nehéz. Igazságtalanul nehéz. Hogy a francba lehet megbékélni a bizonytalansággal, azzal, hogy Daniel már sosem tudja meg, mit történt azon az éjjelen, amely megpecsételte az életét? Előkerülhetnek régi bizonyítékok, Daggett kideríthet ezt-azt, de Daniel emlékeit visszafordíthatatlanul kitörölte a begombázás. Más hallani valamit, megint más a belső bizonyosság. Most szembesülünk csak igazán azzal, milyen helyrehozhatatlan károkat okozott Daniel önértékelésében, identitásában, énképében a húszéves bezártság, elszigeteltség, a magány. Mélyen megrázó, ahogy Daniel lefesti a folyamatot, melynek során elpárolgott, szublimált az énje, és a helyén csak egy rettenetes hiány maradt, egy fekete lyuk, mely az eseményhorizontja mögé szippantotta. (A forgatókönyv ezt az égető hiányt azzal is érzékelteti, hogy új életében mindenki csak Dannek hívja őt. Dan. Fura hallani a rövidített nevet. Valahogy nem helyénvaló. Skizofrén érzést kelt: az ő neve, ő viseli, mégsem passzol. Hiányzik a „Daniel” ritmusa, lejtése. Nem teljes: csak egy torzó.)

És hát valami egészen elképesztő, amit Aden Young ebben a jelenetben letesz az asztalra. Rengeteg pazar karakterrajzot méltathatunk az elmúlt évekből: a minimalizmustól, amit Bob Odenkirk képvisel a Better Call Saulból vagy Matthew Rhys és Keri Russell a The Americansből, az intenzív magnetikusságig, mint Rami Malek a Mr. Robotban vagy Mackenzie Davis a Halt and Catch Fire-ben. De nincs még egy színész, aki olyan nyersen, őszintén mer kitárulkozni, lemeztelenedni a szerepében, mint Young. Kompromisszummentesen lebont mindent, ami távolságot tartana közte és a néző között, ami a szerep fiktív voltát érzékeltetné. Nem teheted meg, hogy nem azonosulsz vele, és érzed át a fájdalmát.

A rész szerencsére optimista felhanggal zárul, amely arra enged következtetni, hogy továbbra is nyitva áll Daniel előtt a megváltáshoz, megbékéléshez vezető ajtó, bár nem könnyű az út. Főleg, ha egyedül próbálja megtenni. Az „A House Divided” központi motívuma az egyéni felelősség kérdése. Kicsiben és nagyban. Danielt vonják felelősségre a munkahelyén, amikor a megrendelő hiányos szállítmányt kap kézhez. (Megint a hiány!) Állítja, nem hibázott, de a rendszer nincs tekintettel az egyén mentségeire. Danielnek meg kell tanulnia, hogy néha mások hibáiért is neki kell vállalnia a felelősséget, ám ami még ennél is fontosabb, hogy felelősséggel tartozik az embertársai iránt, amire a Lincoln híres, összefogást szorgalmazó 1858-ös beszédéből vett címbeli idézet is utal.

Ezért is szerettem annyira az átmeneti otthonban játszódó szálat. Figyeljétek meg például, milyen finoman pozicionálja át a szimpátiánkat McKinnon forgatókönyve. Mivel Daniel nézőpontja általában a saját nézőpontunk is, elfogadjuk, miért hagyja elmenni a szobatársát, és én legalábbis ösztönösen védekező állásba vágtam magam, amikor a lakótársak fenyegetően bekerítik a szobájában. (El a kezekkel Danieltől!) Ám ez most nem ugyanaz, mint amikor Bobby Dean a haverjaival megtámadta a temetőben. Pickle, Tyrus és Nate erős szavakkal, de racionálisan és bizonyos fokig megértően szólnak Danielhez; szembesítik az ellenérzéseikkel, de nem szabnak neki ultimátumot. Megtapasztaljuk, hogy kívülről nézve Daniel zárkózottsága, félreértelmezett szűkszavúsága – az, hogy nem vállal velük közösséget –, valóban tűnhet úgy, mintha magas lóról tekintene rájuk. Alapszabály, hogy a drámai konfliktus akkor nyerhet valódi mélységet, ha mindkét oldalnak igazat tudunk adni, és mindkét oldal téved, mégis meglepő, milyen kevesen tartják be.

rectify_401_d.jpg

Daniel eredendően empatikus alkat, ám energiáit eddig túlontúl lekötötte egzisztenciális tusakodása, márpedig az evolúciója soron következő lépcsőfoka a mások iránti törődés volna. Nem tudom, megnyerheti-e ezt a harcot – megnyerheti-e bármelyikünk –, de az epizód zárójelenete felvillantja annak lehetőségét, hogy ha más nem, kihozhatjuk döntetlenre.

Egyéb felfedezések:

  • Köszöntök mindenkit a megkésett 4. évados Rectify-nézőnaplókkal! Mea culpa. A fináléra, amennyire időm engedi, megpróbálom felhozni magam, úgyhogy a tervek szerint viszonylag sűrűn fognak érkezni a naplók.
  • A második és harmadik évados nézőnaplókat a Fanboy Híradó régi otthonán olvashatjátok.
  • Nagy szó, ha egy sorozat a záróévadjában behoz egy rakás új szereplőt, csupa ismeretlen színészt, és mindössze egy rész elteltével azt se bánnánk, ha a régi kedvencek helyett mostantól őket követnénk. Mondjuk nekem mindig is a gyengéim voltak az átmeneti otthonokban játszódó, rehabilitációról szóló történetek.
  • Daniel véletlenül belebotlik egy művészkollektívába, s ezzel belép a Rectify világába Caitlin FitzGerald, akit a legtöbben a Masters of Sexből ismerhetnek. Tetszik ez a szál, egy másfajta közösség, ahol a különcök egymásra találhatnak. Meg az is, hogy Chloe egyből Daniel alkotói vágyát próbálja felkelteni, van benne potenciál, hogy esetleg nem csak konyhafelújításban vagy medencefestésben éli ki a kreativitását.
  • A zárójelenet hasonló katarzist okozott, mint amikor Bubbles felmehetett a lépcsőn vacsorázni a nővérével a Drót utolsó részében. Vajon minden Rectify-rész után el lehet majd mondani, hogy „ez akár tökéletes sorozatfinálé is lehetett volna?”
  • Nem tudom eldönteni, jól áll-e Danielnek a szakáll. De egyelőre ugyanolyan zavarbaejtő, mint az, hogy a becenevén szólítják.
  • Még egyszer: Emmy-díjat Aden Youngnak! Libby Hill amerikai kritikus az egyik tweetjében ezzel a találó hasonlattal jellemezte az alakítását.
  • Naná, hogy Daniel a világ legpesszimistább szerzőjétől, Jean-Paul Sartre-tól olvasott drámákat a börtönben. „Dan, you weren’t into escapist fare, were you?” Ezt Avery mondja Danielnek, vagy Ray McKinnon a sorozat maroknyi nézőjének?
  • Szeretem a sorozat zenéjét, mert egy-egy zenei motívummal pavlovi reflexként tudja megnyitni a könnycsatornáimat, de ebben a részben néha tolakodónak éreztem, felesleges mankónak. A csönddel többet lehet elérni.
  • „Can't learn the straight life overnight just like we didn't learn the convict life that way.”