The Americans 5x02 - Pests

dsc6793.jpg

Egyetlen sorozat sem képes ilyen pontosan bemutatni, hogy milyen nyomokat hagy egy háború az emberben. Rideg, szomorú, de így is nagyszerű epizóddal folytatódott a The Americans ötödik évada.

A The Americans soha nem félt attól, hogy igazán cifra helyzeteken, vagy megoldásokon keresztül mutassa meg nekünk a hidegháború igazi arcát. Az összeroppanó csontok hangja még most is a fülemben cseng, de a korábbi évadok számos olyan pillanatot tartalmaztak, amiket nem könnyű elfelejteni. Ezekhez jönnek hozzá a lelki terror olyan megnyilvánulásai, amik nem különösen látványosak, vagy filmesek, de a The Americans megtalálja a módját, hogy ezekből is kihozza a maximumot. Ilyenkor rendszerint a szereplőink arcára van írva, hogy a munkájuk miatt épp soha be nem gyógyuló sebeket szereznek. Sokan a sorozatról, hogy túlságosan rideg és nehezen adja magát, időbe telik míg nézőként közel kerülünk a karakterekhez. Az utóbbi időben kezdem azt hinni, hogy azok járnak jól, akik érzelmileg függetleníteni tudják magukat a szereplőktől, ugyanis bitang nehéz valójában átérezni a traumákat, amiket a mindennapjaik tartalmaznak.

Az ötödik évad második részét (a premierhez hasonlóan) a showrunner páros írta és Chris Long rendezte, ahogy azt már megszokhattuk, a főszerepben pedig abszolút Paige-t éreztem, hiába nem szerepelt több jelenetben a szokásosnál. Mégis azt éreztem, hogy az a legfontosabb, hogy vele mi történik és ez köti össze a legtöbb szálat. Erre kapcsolódik rá a másik fontos téma még, amit elsősorban Stan történetén keresztül ismertünk meg, de a legtöbb jelenetben valamilyen módon felütötte a fejét. Ez a háború "szabályairól" szólt, meg arról, hogy pontosan miket is érdemes betartani egy ilyen véres és gyilkos harcban.

Az ötödik évadban gyökeresen új dogokhoz nyilván nem nyúl a sorozat, ami a legfontosabb témákat illeti, de (ahogyan azt a premier epizódban is láttuk), nagyon kevesen képesek arra, hogy ilyen lassan bontsák ki azokat a konfliktusokat, amiket évekkel ezelőtt bemutattak már. Idegőrlőnek kellene lennie, hogy a készítők ennyire ráérősen csócsálják le ezeket a falatokat a sorozatukról, a varázs viszont továbbra is működik. A sorozat karakterei egy olyan háborúban küzdenek, ahol az ellenség nem marad ismeretlen, pontosan kiderül róla, hogy ő is csak egy hús vér ember, aki történetesen a rossz oldalra született. Az utolsó előtti évadban tartunk, ez a kezdettől fogva ott van a sorozatban, mégsem érződik unalmasnak, hogy még mindig itt tartunk. Ninán már túl vagyunk, Oleg is messze jár, de Stan még mindig nem tanulta meg a leckét és képtelen az érzéseit a munkától szétválasztani. Attól pedig csak még szebb a dolog, hogy most csak a mezei tisztesség dolgozik benne, mégis nyilvánvaló, hogy ez sem fér bele.

dsc7200.jpg

A The Americans nem egy feltűnősködő sorozat, ezért nem túlja túl a mostani epizódban sem azt, hogy általában az USA szereti magát beállítani az ultimate jófiúnak, akinek egyetlen célja, hogy mindenki másnak is jó legyen a világban és ezért még attól sem retten meg, hogy egzotikus helyekre fegyverrel igyekezzen eljuttatni a demokráciát. És ez a dolog részben érthető, hiszen a liberális nyugati kapiztalizmussal általában fellendülés is jár, még az olyan szerencsétlen helyeken is, mint amilyen Magyarország. Szóval még némi alapja is van ennek a pátosznak, viszont a teljes képhez mindig hozzátartozik, hogy az egész mögött elsősorban az anyagi haszonszerzés lapul, csak ezt muszáj valahogy becsomagolni.

Tök jó tehát ha a szovjet nézőpont miatt ezekhez a dolgokhoz egy kicsit kritikusabban tudunk állni, bár a párbeszédek egy részénél azt éreztem, hogy a sorozat a szokásosnál sokkal egyértelműbben és direktebben fogalmaz annak érdekében, hogy egyértelmű legyen az üzenet. Nekem kicsit kilógott, hogy Gabriel ilyen látványosan akarja manipulálni az embereit, ahogy arról beszél, hogy jajj régen Amerikának olyan nagyformátumú elnöke volt, mint Lincoln, most meg van nekik egy Reagen-ük. Igazából nem tudom, hogy szovjetként eleve hogy lehet relációs jelet tenni az amerikai elnökök közé, hiszen az ő szempontjukból mindegyik elég rossz. Mindenesetre voltak ilyen odaszúrt megjegyzések az epizódban, amik nekem kicsit leestek a képernyőről, főleg azért, mert általában ezektől tartózkodnak a készítők.

Szintén kicsit eltúlzottnak éreztem Phlip reakcióját, mikor nem akarta elhinni, hogy ezek a gonosz jenkik képesek lennének még az étellel is baszakodni annak érdekében, hogy megszivassák a szovjet barátaikat. Ennyi év, plusz egy friss biológiai hadviseléses küldetés után nem kellene már meglepődni senkinek a módszerein. Plusz ha belenéz a tükörbe akkor alószínűleg ő is elkövetett egy csomó olyan dolgot, amiről azt hitte, hogy soha nem tenné meg. A háború már csak ilyen.

Viszont erről az egész étellel kapcsolatos szálról az jutott eszembe, hogy megint sikerült teljesen észrevétlenül rátapintani az egész hidegháború értelmetlenségére. Kívülről nézve nagyon könnyű megállapítani, hogy a különböző felek már rég túl messzire mentek és ideje lenne felismerni, hogy valójában nem ellenségei egymásnak és sokkal jobban járnának, ha a normális kereskedelmen és nem az ellehetelenítésen lenne a hangsúly. De mikor az ember benne van a sűrűjében a dolgoknak, és már évtizedek óta így mennek a dolgok, akkor nagyon nehéz behúzni a féket és azt mondani, hogy elég.

the-americans-pests-3.png

Az olyan személyes élmények, mint amilyeneket Stan is szerzett, sokat segítenek abban, hogy egyes szereplők tegyenek is valamit az egész feltartóztatásának az érdekében. De ez egy lassú és körülményes módszer arra, hogy beszüntessük a hidegháborút. Oleg is első kézből tapasztalta ennek az egésznek a legrosszabb oldalát, de ő sem tud érdemben tenni azért, hogy megváltozzanak a dolgok. Persze elkezdi a nyomozást és megpróbálja majd elkapni a korrupció grabancát, de ez szélmalomharcnál több nem igazán tud lenni. Itt az is felmerül, hogy nem számít-e árulásnak, mikor az amerikaik elpusztítása helyett inkább azon dolgozik, hogy a szovjet testvéreit buktassa le.

Ellenségek mindenütt vannak, csak azt kell eldönteni, hogy mitől is kerül valaki a front rossz oldalára.

 

Persze egy drámasorozatról van szó, úgyhogy nem kell meglepődni, hogy azt nézzük, hogy az egyenes gerinccel rendelkező emberek szépen lassan elbuknak a rendszerrel szemben, amit képtelenek megváltoztatni. A The Americanst nézve gyakran szokott lenni az az érzésem, hogy a szereplők nagyon rászorulnak egy-egy ölelésre és miután hazaérkezett a szörnyű küldetésről Philip és Elizabeth pontosan azt kívántam, hogy bárcsak megölelnék egymást és biztosítanák a másikat arról, hogy a szörnyű káosz közepette is ott vannak, ha kell. Nekik nem jött össze az ölelés, talán túlságosan rímelt volna az epizód befejező képsoraira, de legalább Oleg legalább megölelte az anyját, ami azért szívfacsaró, mert tudjuk, hogy bármelyik ilyen könnyen az utolsó lehet.

Stan kapott egy ölelést a legújabb hódításától Renee-től, de ami még örömtelibb, hogy 1-2 igazán vicces helyzet is fűződik a válása után újra csajozó FBI ügynökhöz. Hangosan felnevettem, mikor kiderült, hogy végre megtudta a nevét meg beszélgetniük is sikerült, de Stannak azt már nem sikerült kiderítenie, hogy mi is lehet a nő foglalkozása. Ez egyrészt árulkodik a szociális képességeiről, de egyébként nekem gyanús is lett ettől a nő, akivel csak túlságosan egyszerűen ismerkedett meg. Ehhez jött hozzá, hogy Stan szerint olyan, mintha Philip női megfelelőjével találkozott volna, ami azt jelezte nekem, hogy szerintem ennek a nőnek sem túl őszinték a szándékai. Persze kérdés, hogy ilyen röviddel a vége előtt egmerik-e játszani a készítők, hogy Philip mellett még egy másik ilyen átverést is el kell szenvednie szegény Stannek.

De senkinek nincs olyan nagy szüksége az ölelésre, mint Paige-nek és ez annyira nyilvánvaló, hogy még Stannek is szemet szúrt, pedig tudjuk, hogy nála azért viszonylag könnyen el tudnak siklani a dolgok. Mindenesetre ezt már szóvá tette, ami elindította a vészvillogót a Jennings háztartásban és rögtön reagáltak is a helyzetre. Persze a saját szemükkel is látták, hogy mekkora baj van és tényleg le a kalappal a készítők előtt, mert a gardróbban nyugalmat kereső Paige képéből annyi szomorúság árad, amire nem is gondoltam volna és remekül sikerült megágyazni ezzel a jelenettel az egész epizódnak.

_dsc0134.jpg

Keretes szerkezet miatt pont az lesz a lényeg, hogy a szülők megpróbálnak újabb és újabb eszközöket adni a kezébe, annak érdekében, hogy elviselhető legyen számára ez az élet, amit nem kért. A végén egy egészen érdekes technikát osztanak meg vele, ami segíthet abban, hogy a hazugságok eredejében se felejtse el azt, hogy ki is ő valójában. Ez mondjuk később azért lehet nehéz, mert Paige-nek nagyon illékony lehet ez az "igazi személyisége". Mármint a család nem tudom mennyire tud megfelelő alapot nyújtani anélkül, hogy benne is szilárdan élne a haza szeretete.

Ez a jövő zenéje, de az biztos, hogy az epizód utolsó jelenete kicsapta a szomorúság biztosítékot, pedig most nem halt meg senki. Így is annyira szomorú volt ahogy Philip és Elizabeth valami aprósággal próbáltak segíteni szegény lányukon és külső szemlélőként tényleg csak az volt, amit ebből le lehetett venni, hogy valójában nem lehet igazán segíteni. Az érintés persze nagyon sokat számít és ezért is hoztam fel az öleléseket is, annak a hatása alól egy valamennyire egészséges érző lény nemtudja kivonni magát és a testben található mikroorganizmusok is úgy vannak kitalálva, hogy reagáljanak az érintésre, egy másik ember fizikai közelségére, kémiai reakciókkal. Viszont ezek sem mindenhatóak, viszont még így is az egyik leghasznosabb dolog tud lenni. Itt játszódik a The Americans, egy földön, ahol csupa nehéz és szomorú dolog történik, amiket igazán nem lehet kivédeni, csak minimális óvintézkedéseket lehet tenni annak érdekében, hogy holnapra is megmaradjon a józan eszünk.

Persze ha az embert már eleve örökre megkárosította egy háború kegyetlensége, akkor onnan nehéz visszajönni. A háború saját magának termeli ki a katonáit, akik egy idő után csak úgy tudnak viselkedni, amivel segítenek konzerválni a helyzetet. Paige-ről szólt az epizód, de tematikailag a legérdekesebb mondatokat Tuan szállította, aki megindokolta, hogy miért hamis, mikor amerikaiak jófiúnak állítják be magukat és azt is, hogy miért teljesen érthető a vietnámi fiú számító és szinte már gonosz viselkedése. Ha lemészárolják a családod, ha felégetik a faludat, akkor elég mély meggyőződés költözik a szívedbe arról, hogy kik is itt valójában a jófiúk. Viszont azért írtam, hogy ezzel a háború kitermeli a katonáit, mert Tuan ezzel olyan kis korban szerzett sérüléseket, hogy ő feltehetőleg később sem tud mást tenni, csak folytatni a harcot. Ő aztán nem fogja meglátni az emberséget az ellenségben, mert olyan mélyen van benne a harag, a düh és a gyász, ami kiolthatatlan tűzként lobog benne.

Vagyis látjuk, hogy mennyire fontos, mikor valaki végre azt mondja elég és abbahagyja az újabb bűnök, és sérült katonák termelését, amivel ez az egész cirkusz csak robog tovább.

Egyéb felfedezések:

  • Henry egyetlen snittet leszámítva nem szerepelt az epizódban, de legalább tudjuk, hogy hazugságban továbbra is penge, úgyhogy fedősztoriként a könyvtárat adja be, miközben a játékterembe megy. Igen, a vér nem válik vízzé.
  • Egy kémekről szóló sorozatban nem kellene ezen meglepődni, de azért érdekesnek tartom, hogy megint volt egy csomó jelenet, ami úgy kezdődött, mintha leslelődnénk vagy kémkednénk a szereplőink után. Nem vagyok Chris Long legnagyobb rajongója, de ezek a képek tényleg jók voltak.
  • Elizabeth elugrott Illinois-ba egy kis megfigyelésre, ahol megint láttunk egy olyan hosszabb szekvenciát, amit mások talán nem hagytak volna ilyen hosszan, viszont nagyon örülök, hogy így került bele az epizódba, mert ahogy az ásás, úgy ez is a kémmunka valódi arcát mutatja meg.
  • Elég Nyilvánvaló Kapitány, de muszáj megemlítenem, hogy ettől az ételes mellékszáltól minden egyes jelenetben szereplő ételbe bele lehet valami extra dolgot magyarázni, ami szenzációs teljesítmény és melengeti a mindent túlanalizáló szívemet.
  • A készítők nem szórják tele mindenáron az epizódokat zenékkel és itt is valószínűleg a fojtogató atmoszféra miatt nem alkalmaztak egyet sem, pedig tudtam volna értékelni. Nem egy könnyed szórakozás megnézni ezt az epizódot, mégha "igazán durva" vagy "brutális dolgok" nem is történtek benne.
  • Vicces meta kiszólásból kettő is volt az epizódban. Az egyik miszerint Stan éppen egy self destructing streak-en van, aminek még messze a vége, a másik pedig az agrár muksóval történő vacsorán, mikor Elizabeth megjegyzi a szabadkozó faszinak, hogy “We understand” Fogalmuk sincs, hogy mennyire megértőek ezek az új ismerősök.
  • Azt például lehet szeretni a magyar nyelvben, hogy az élet és az étel ennyire hasonlít egymásra és ugyanazokból a betűkből áll össze. Nem véletlen, mert igen szoros az összefüggés és csak még viccesebb lesz, mikor élet helyett, ételt írok vagy fordítva.