Mikor egy általánosabb cikket kellett írnom a sorozatról, akkor jöttem rá, hogy a “Feje tetejére állt a Hátrahagyottak világa” a legjobb, de egyben a legbénább cím is, amivel megpróbálhatom felkelteni a szélesebb közönség érdeklődését. Ha valaki látja a sorozatot, akkor azt mondja, hogy ennél semmitmondóbb megállapítást nehezen lehetne tenni egy sorozatról, ami arról szól, hogy emberek hogyan küzdenek meg azzal, ha feje tetejére áll a saját kis világuk, mert történik valami, amit képtelenség feldolgozni. 

A harmadik évad kezdő epizódja viszont sok tekintetben az addigi status quo-t állította feje tetejére. Ezzel sikerült egyértelműen közölni: nem kell ahhoz globális méretű megmagyarázhatatlan katasztrófa, hogy az ember élete teljesen megváltozzon. Ugrottunk három évet az időben, ami tényleg rengeteg, a sorozat a második epizódban rá is játszik kicsit a futurizmusra, de miközben minden azt bizonygatja, hogy mennyire megváltoztak a dolgok, hamarosan világos lesz: a lényeg továbbra is ugyanaz maradt. 

Ezek után, hogy merek olyan írni, hogy a feje tetejére állt a világuk?

Mindkettő igaz és egyik sem, ebben a tekintetben meggyőződtem róla, hogy semmi értelme összehasonlítani a Fargot a Westworldöt és a Leftoverst, mégis azt érzem, hogy ha az egésznek vége, akkor azt mondhatjuk majd, hogy bizonyos szempontból mindkét sorozatot a saját pályáján veri meg a Leftovers.

Ez ugyan nem egy antológia sorozat, ami minden egyes évadában lecseréli a szereplőit, de ki mondta, hogy a színészek nem játszhatnak a sorozatban belül drasztikusan eltérő karaktereket? Ugye itt elsősorban az előző epizód utolsó jelenetére gondolok, ahol egy megöregedett Norát láttunk, aki épp egy Sarah nevű nőnek adja ki magát. Ez már majdnem ugyanaz, de ha arra gondolunk, hogy például Tom milyen teljesen eltérő kalandokon ment keresztül és ezáltal hogyan járult hozzá az első vagy a második évad összképéhez, akkor arra is lehet azt mondani, hogy a Leftovers minden egyes évadban egy teljesen másik arcát tudta mutatni, úgy hogy közben mégis ugyanaz a sorozat maradt. Egy antológia sorozat esetében természetesen ezt nehezebb megvalósítani, de ne becsüljük le azt a lazaságot, amivel a Leftovers újra és újra felhasználja a saját történeteit.

Gondolok itt olyanokra, hogy az első évadban volt egy epizód, ami az eltűnt kis Jézus babájának rejtélyéről szólt, a harmadik évadban pedig kaptunk egy erre jól rímelő sztorit, mert Lily-re, Holy Wayne gyerekére is tekinthetnénk úgy, mint a megváltóra, nem? Vagyis a harmadik évad elején is volt egy “Hova tűnt a kis Jézus?” történet csak egészen más jellegű és számunkra sokkal személyesebb, hiszen imádjuk Norát és már csak a gondolat is szörnyű, hogy újra át kelljen élnie egy gyermek elveszítését.

Az epizód nagyjából azt mutatta meg, hogy Nora, az Idétlen időkig című film főhőséhez hasonlóan, folyamatosan ugyanazt éli át: rossz dolgok történnek vele, amikor meg nem, akkor is minden arra emlékezteti, hogy korábban mennyi szörnyűséget kellett már átélnie. Régen volt 2014, meg 2015, úgyhogy a készítők emlékeztetnek minket Nora háttértörténetére, ami nem csak azért szörnyű, mert eltűntek a gyerekei 2011-ben. Korábban el kellett veszítenie a szüleit is, egy másik, megmagyarázhatatlan tragédiában.

Oké, ezt valamennyire, előbb utóbb fel tudta dolgozni (mit is mond neki Erika a temetésről és a továbblépésről?), de ugyanúgy nyomot hagyott benne és mikor a családja is eltűnt, minden készen állt ahhoz, hogy maga alá temesse az elátkozott Nora narratíva. Azóta viszont talált módszert arra, hogy visszanyerje az irányítást és a mély meggyőződése, hogy a világban nem tűnik már el senki újra, elég erős stabilitást ad neki. Persze ez nem jelenti azt, hogy a történetben ne lenne mindig tucatnyi ember, akik lelke jenga-tornyából egyre-másra lökdösné ki a stabilitást adó kockákat. De az első rész flash forwardja pont azt is jelzi, hogy az összeomlás csak idő kérdése. (Ezt Lindelof egyébként a Watch podcastben meg is erősítette.)

Azt bizonyítva, hogy nem változott semmi a sorozatban, Nora szála úgy indul, hogy egy idős nőt kérdezget, akinek a szerelme most halt meg és akit sokan Jézus-szerű figurának tartanak. A párhuzamok egyszerűen megírják magukat, Nora pedig komoly arccal azt kérdezi, hogy az eltávozott alumíniumot tartalmazó dezodort használt-e? Mintha maga is tudná, hogy ez az egész csak egy vicc, egy államilag létrehozott és finanszírozott túlélési technika, ami segít kigúnyolni ezt a szörnyűséget, amivel igazán, soha nem lesz képes megbékülni.

Az egyébként nagyszerű epizódban nekem picit sántít, hogy Nora a kórház parkolójában törte el a kezét, ahol meglátta valaki. Azt értem, hogy ha szándékosan töröd el a kezed, akkor azt az utolsó pillanatra, (közvetlenül a kórház elé) akarod hagyni. Ettől függetlenül a hazugság elrejtésének igénye jobban is megjelenhetett volna, kicsit sajnáltam, hogy az orvosnak is levágós volt, hogy Nora magának csinálta az egészet.

Mikor megláttam a premierben, hogy gipsz van a kezén, rögtön az volt az első gondolatom, hogy Norával megint baj van, de a belebegtetett rejtélyre a következő epizódban érkező kiszámítható válasz igazából komforttal tölt el. A sorozat szeret rébuszokat dobni a nézők arcába, de szerencsére soha nem felejti el, hogy hógolyókra és nem kövekre van szükség, viszont minden esetben a karakterek tulajdonságaiból kell gyúrni azokat. Erre gondoltam, mikor a Fargo mellett a Westworldöt is megemlítettem néhány bekezdéssel feljebb. Teljesen felesleges mélyen összehasonlítani a két sorozatot, ezzel egyetértek, viszont számomra egyértelmű, hogy a rejtélyeket a Westworldnél sokkal jobban tudja a kezelni a sorozat és pont ezért, mert van egy erős központi téma, ami összefüggésben áll azzal, hogy kik a karakterek vagy kik szeretnének lenni, a rejtélyek pedig emiatt érdekesek a számunkra. A Leftovers is feladatot ad a nézőnek, de ezek nem olyanok, amikre egyértelmű választ lehet adni, ezért teljesen más kapcsolatot alakít ki a közönségével.

Ez a sorozat is olyan emberekről szól, akik valahogyan vissza akarják szerezni az életük felett az irányítást.

Kevin is ezért flörtöl annyit a halállal, de a mostani epizódból nekem úgy tűnt, hogy a feltámadásai után szüksége van a halál közelségére, meg arra az érzésre, hogy épp megmenekül előle. Az első részben elég sokkoló volt ez a szokatlan relaxációs technika, a másodikban viszont feloldják azzal, hogy Nora előtt le is bukik. A jelenet egészen lenyűgöző, már most elkezdhetünk arról beszélgetni, hogy milyen szánalmas, hogy Justin Theroux-nak még egy Emmy-jelölést sem sikerült összehoznia a sorozatban nyújtott nagyszerű teljesítménye miatt. Elképesztő, amit ebben a jelenetben nyújt, de arra is szükség van, hogy az epizódon belül is felépítsék ezt a bizonyos pillanatot.

Az utazás központi témaként jelenik meg az epizódban, meg az is, hogy az aktuális környezet mennyire határozza meg azt, hogy kicsoda az ember és hogyan viselkedik. A Leftovers pontosan érzi a környezet súlyát, tekintettel arra, hogy a következő epizódtól jön a második nagyobb helyszínváltás a sorozatban, ami újra rányomja majd a bélyegét a teljes narratívára. Nora először St. Louisba utazik, majd onnan tovább, hogy legalább egy kicsit megnézhesse magának, az azóta szépen megnőtt Lily-t. Közben látjuk, hogy folyamatos balszerencse kíséri útján, és minden azokra a dolgokra emlékezteti, amiket örökre el akar felejteni. 

Sok dolog megváltozhat körülötted, de van amit nem tudsz otthon hagyni. Persze a történetben gyakran megjelent az a nyughatatlan szellem, hogy ez nem teljesen igaz ebben a formában, viszont nem mindig a sorozat legjobb arcát mutatkozva jelent meg. Az eheti epizódban például a sorompót felfeszítő Nora már sok volt, még akkor is ha a felszabadultság érzése, amit magával hozott az jót tett az epizód hangulatának és energiaszintjének egyaránt.

Eleve maga az utazás is kicsit fura, Norat már korábban is kisértette az a gondolat, hogy esetleg tudományos magyarázattal lehet szolgálni az eltűnésekre, vagy lokalizálhatóak azok, akik innen eltűntek. Ezek azonban hamisnak bizonyulnak, de a sorozat mindent megtesz, hogy elbizonytalanítsa a nézőt. Csak azért, mert folyamatosan azt mondják, hogy nem fogják megmagyarázni még előfordulhat, hogy a semmiből jön egy leleplezés. Aztán mikor nem jön, akkor hülyén érezzük magunkat. Ezért is volt olyan zseniális metafora a kezdőjelenet az előző epizódban.

De azt még mindig nem írtam le, hogy pontosan mivel építik fel azt a nagyszerű pillanatot, mikor Nora meglátja Kevint fulladozni. Korábban Kevin jön haza váratlanul, amikor azt látja, hogy a nő csomagol és bármennyire is boldogok, muszáj először azt kérdeznie, hogy akkor biztos megunta őt és örökre elköltözik. Aztán kiderül, hogy szó sincs erről, de nagyon szépen mutat a jelenet azok után, hogy később ugyanebben a szobában, az Ausztráliába történő utazás kapcsán, már vele akar menni, meg gyereket akar tőle. Annak a mondatnak is maximálisan érezzük a súlyát, ahogy annak is, hogy miért a hisztérikus nevetés az egyetlen, amivel Nora reagálni tud.

Pedig az lenne az igazi Jézus bébi, tekintettel arra, hogy ismeretlen lovas nők Ausztráliában is meg vannak győződve arról, hogy a Kevin nevű rendőrfőnök az, aki nem tud meghalni, vagy vissza tud jönni a halálból. Ezek után szinte biztos vagyok benne, hogy Kevin harmadszor is meghal és megnézi magának a túlvilágot, mielőtt vége lenne a sorozatnak. Persze a csavar abban, hogy az epizódban úgy mutatják be Ausztráliát, mint a földi poklot.

Illetve az volt az érzésem, hogy megpróbálnak valamennyit visszahozni az első évad jellegzetességeiből, persze kevésbé rideg módon. Eleve az első kép a kontinensről, hogy egy idősebb fószer, (aki rendőrfőnök és Kevin és végül megfullad), elüt egy kengurut, aki ebbe nem hal bele, ezért még agyon is kell lőni. Nem túl biztató kezdés, szerintem azt mondja, hogy ne számítsunk vidám kalandra Ausztráliában. Ezután nézzük végig azt a kedves jelenetet, ahogy teljesen ártatlanul a nők megfojtják. Ez egy kiváló metafora, és egyben nagyszerű keretezés. Az epizód egy másik öregember halálával kezdődött, akiről azt gondolják, hogy ő a megváltó és így is ér véget.

Közben pedig valós időben nézzük végig, hogy egy ember megfullad, ami azért bőven inkább első, mint második évadra emlékeztet. A színek alapján minden pokolinak tűnik, a végén feltűnő idősebb Kevin kapcsán pedig elgondolhatunk, hogy kit is akarhattak valóban megölni ezek a lovas asszonyok.

Az epizód tényleg annyira jó, hogy ennyit írtam róla, de így sem volt alkalmam kitérni Keith Gordon nagyszerű munkájára, akinek az utóbbi néhány projektjében sikerült elmerülnöm, mert az alábbi epizódokat rendezte, amiket a közelmúltban néztem (Fargo 2x07 és 2x08), de egyébként Homelandet Dextert meg mindenfélét csinált már, de itt egészen mesteri, ahogy különböző kulcsjelenetekben csak a közeli arccal és az üres térrel mennyi mindent tud elérni. Van benne némi irónia, hogy rokonai közül Norának nem nagyon maradt más Matten kívül, mégis elég jeges közöttük a hangulat és van benne kicsit abból, hogy

nehéz annak a maradéknak örülni, amit még nem vettek el tőlünk.

Az is nagyszerű, ahogy a már említett Ausztrál jeleneteket forgatta, de a kezdőképek is szemkápráztatóak, minél több nagytotálban látom a felfújt Gary Busey-t annál boldogabb vagyok, de még a szereplők öltöztetése is hibátlanra sikeredett, mikor néhány héttel ezelőtt megérkezett róluk a kép, teljesen lehidaltunk, hogy mennyire menőn néznek ki mindketten. És úgy is viselkednek szerencsére, és ritkán lehet azt mondani rájuk, hogy talán boldogak, de mikor egy David Blaine-be öltött Jézus után kell feltakarítani a város főterén, mert eljátszották, hogy eltűnt, akkor legalább egy kicsit önmaguk tudnak lenni, aminek a közönség igazán örülhet.

Itt Nora lelkesedése picit úgy is jött le, mintha nem is fogná fel, hogy itt most meghalt egy ember. Mikor alul meglátja Johnt, aki mondja, hogy a kegyeletét jött el leróni, akkor egy kis idő után Nora a legnagyobb természetességgel kezdi el mondani, hogy a pasijáról szóló zsoltárt olvasgatta miután Kevin otthagyta a wc-n és meglepően lenyűgözte a dolog. Nagyon kilóg ez a megjegyzése és kicsit olyan, hogy Norának nehéz ugyanazon a tapintatossági szinten mozognia, mint mindenki másnak azok után, amit át kellett élnie. Ez persze nem baj, csak néha ilyen fura helyzetekhez vezet. Viszont a legjobb az volt, hogy Kevin nem szólt a tapintatlanság miatt, inkább amiatt, mert őt kellemetlen helyzetbe hozta az egész történet felütése.

Ilyen pillanatokkal tud a legkönnyebben viccelni a Leftovers és azt hiszem Lindelofék is rájöttek az első évad után, hogy bármennyire is komoly a téma és nagyon mélyre kell menniük az emberi lélekben, ha tényleg hitelesen akarják ábrázolni ezeknek az embereknek az életét, a vicceket és a könnyedebb pillanatokat nem szabad megspórolni. Kíváncsian várom, hogy Ausztráliában hogyan oldják majd ezt meg, aminek következtében a sorozatban ismét minden megváltozik, hogy aztán ugyanolyan maradjon, minden, amilyen eddig volt.

Egyéb felfedezések:

• Azt mondja Lindelof, hogy a sorozatot nem a darálásra találták ki, de azt hiszem, ha valaki 7 napon belül letolja majd ezt a 30  28 epizódot, annak egy egészen lenyűgöző élményben lesz része. A mozaikos jelleg miatt egyszerűen jó viszonylag rövid lebontásban megnézni az epizódokat, mert ez a magát újrahasznosító része még sokkal erősebben ütközik ki.
• A sorozat közben folyamatosan korrigálja magát és nem csak azzal volt baj az első évadban, hogy túl komoly volt minden. A szereplőgárda jelentős százaléka állt fehér színészekből, na ezen azóta példásan sikerült javítani, de az a rengeteg videó, amit Norának megnéz, a gyakorlatilag öngyilkos emberekről, az arról szólt, hogy minél több, tévében kevésbé reprezentált rassznak/népcsoportnak az arcát tudja szerepeltetni, legalább egy kicsit a sorozatban. Továbbá az elhalálozott Bűnös Maradék tagokért, akik többségében nők, most megérkeztek az apokalipszis lovasai, akik mind idősebb nők.
• Másodszori megtekintés után sem hiszem el, hogy az epizódban megint sikerült történetbe ágyazni, hogy valakik eljátsszák az eltűnésüket. Persze, azért megérte, hogy valaki azt kiabálhassa Norára, hogy egy szívtelen nőszemély. Tulajdonképpen igaz. Viszont közben meg nem állhatna távolabb a valóságtól.
• Borzasztóan szomorú vagyok, hogy Regina King az American Crime mellett nem ért rá a sorozatra, így ezzel az ugrálással búcsút kell vennünk Erika Murphy-től. De legalább hozzá méltóan menő volt az egész.
• Igazán örvendetes, hogy megtalálták a módját, hogy a Breaking Bad előtt tisztelegjenek a készítők. Annyira egyértelmű volt, hogy ide le sem írom, hogyan jelent ez meg konkrétan az epizódban.
• A sorozat meta kommentárja volt még, hogy azok az emberek, akik Miracle-ben várják a világvégét, majd továbbállnak és keresnek maguknak másik hazugságot, ha nem jött el, szerintem a sorozat nézőire vonatkozik, akik talán felháborodnak majd azon, hogy mi történik a sorozat fináléjában, de aztán továbbállnak és keresnek egy másik hazugságot, vagyis sorozatot.
• Én is nagy rajongója vagyok a Wu Tang Bandnek!