Better Call Saul 3x10 - Lantern

better-call-saul-episode-310-jimmy-odenkirk-6-935.jpg

Sok mindenre számítottunk, de erre nem. A Better Call Saul a harmadik évad végére tartogatott jó pár meglepetést, vidámságot és optimizmusra utaló jeleket viszont annál kevésbé. Búcsúzik az idei naplónk.

Fega: Nagyon furcsa epizóddal ért véget a Better Call Saul különös évada.

Mikor fináléról írok, mindig dilemmát jelent, hogy mennyire kell csak az epizódra koncentrálni és milyen mértékben kell a teljes évad által nyújtott képpel foglalkozni. Szerencsére a Better Call Saulról nem egyedül írok, úgyhogy Gaines neked lehetőséged lesz korrigálni, ha úgy érzed, hogy valami kimarad valami fontos mozzanat, akár az epizódból, akár az évadból. Most egy darabig pihenőre megy a sorozat és hivatalosan még be sem jelentették a negyedik évadot, de az interjúkból kiindulva senkinek nincs kétsége afelől, hogy jövőre érkezik a negyedik évad. (Ennek nagyon olyan szaga van, hogy egyből két évadot jelentenek be és az ötödik lesz az utolsó.)

De ne szaladjunk ennyire előre.

Először is a legmeglepőbb számomra, hogy Gene nem tért vissza, vagyis a készítők szeretnének minket limbóban hagyni a sorsával kapcsolatban. Annak idején volt arról szó, hogy a sorozat simán folytatódhat az ő történetével és mi is eljátszottunk a gondolattal, hogy majd a “jövőben” újra találkozhatnak Kimmel és kaphatnak egy újabb esélyt, de nekem ez egyre távolibbnak tűnik. Kicsit az az érzésem, hogy "elmúlt a varázs" és nem akarják valójában tovább húzni ezt a világot, mint amennyi feltétlenül szükséges és 20 rész elegendő arra, hogy mindent elegánsan lezárjanak.

Az utolsó előtti epizódnál kihátráltam a Breaking Bad prequel szálból, úgyhogy most nem engedem meg magamnak ezt a luxust. Az mindenképp érdekes, hogy mostanra Mike-kal minden fontosabb megtörtént, úgyhogy simán ki merték hagyni a fináléból Jonathan Banks karakterét. Talán azért döntöttek így, hogy legyen elég hely a nagy összeomlásnak, amit a nyolcadik részben olyan alaposan felépítettek. Nos annak kár volt szerintem ekkora feneket keríteni, mert Don Salamanca ájulása elég kiszámítható volt azok után, hogy megint megmondták neki, bármennyire pattog, neki itt már nem terem babér, fogadja csak el, hogy "a cég", amit felépített az nélküle robog tovább.

Ebben szép párhuzamot lehet vonni Chuck-kal, aki szintén úgy érzi, hogy idejekorán akarják nyugdíjba küldeni és nem ismerik el eléggé élete munkáját. A kartell vezetője mondjuk kevésbé fogadja el az alternatívákat, de esélye sincs Nacho ördögi terve miatt, ami végre megmutatja magát. Kíváncsi vagyok, hogy Gaines számodra esetleg tartogatott-e valamilyen extra töltetet a sötét gyárudvaron történő megsemmisülés, vagy te is úgy voltál vele, hogy na ezt is lehúzhatjuk a listáról? Azok után, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítottunk neki, nekem csalódás volt, hogy Gus Fring menti meg az öreget, aki később majd a halálát okozza.

A sorozat készítő általában elég ügyesen oldják meg, hogy ne az egyértelmű utat válasszák, mikor építik a történetet. Egy előzmény sorozat esetében valamennyire el is várhatjuk, hogy folyamatos fenntartsanak egy bizonyos kapcsolatot a jövővel (ami számunkra a múlt), de egy ilyen megoldás nekem száraz. Te mit gondolsz Gaines, szerinted így kellett lennie, és sikerült azért tenni az epizódban, hogy Gus még izgalmasabb legyen a közönség számára?

better-call-saul-episode-310-hector-margolis-935.jpg

Ami szegény Nachot illeti, lett volna elég sok dráma ebben a családi szakításban, meg a helyzetében, szóval a szándék mindenképpen jó volt és sokat tettek érte, hogy ez a lába is stabil legyen a történetnek, de én mégsem tudok maximálisan elégedett lenni. Főleg azért nem, mert nem tudom, hogy azon kívül, hogy túl sok időre eltűnt még mi más volt a baj. Michael Mandoban a sorozat elején még eléggé bíztunk, de aztán elszürkült és képtelen volt visszajönni, pedig nagy szükség lett volna rá, hogy bevonódjunk a családi drámájába.

Jó volt, hogy láttuk éjnek éjjelén varrni, lelkiismeretesen besegíteni a családi üzletbe akkor is, ha egyébként a kartell eléggé lefoglalta, de ezek a momentumok nem voltak elegek ahhoz, hogy mikor eljön Don Hector és be kell neki hódolni, akkor nézőként is a bőrünkön érezzük a helyzet szomorúságát. Lehet ennek örülni kell, mert így nem lett még lehangolóbb az epizód, de így egy nézés után nem érzem azt, hogy igazán mélyre tudott volna menni, sőt

az évad a felénél elért a csúcsra és azt a magaslatot később már csak megközelíteni tudta. 


Abból a szempontból nem bánom, hogy így a Better Call Saul 3. évada örökké példája lehet annak, hogy milyen izgalmas tud lenni egy unorthodox módon felépített évad. És azt is, hogy ez veszélyes és jobb ha csak a legnagyobbak próbálják meg, mert még ők sem tudják ezek után rázkódások nélkül letenni a gépet az évad végén.

Viszont ez a csúcspont is Chuck és Jimmy összecsapásának volt köszönhető, ez a szál volt a sorozat lelke, most viszont úgy néz ki, hogy véget ért. Tudtuk, hogy előbb-utóbb megtörténik, de arra számítottam, hogy a készítők addig húzzák, ameddig csak lehet, hiszen ők is látják mennyire alappillére ez mindennek. De ahhoz, hogy összeolvadjon a két egymás mellett futó sorozat, ahhoz Chucknak mennie kellett. (A blog olvasói tudják, hogy szeretek elhamarkodott kijelentéseket tenni karakterek halálról, akkor is, ha azt senki sem erősíti meg.)

better-call-saul-episode-310-chuck-mckean-935.jpg

A történetét tényleg pedánsan mesélték el, azzal, minden egyes idáig vezető lépcsőt a legalaposabban mutattak meg. Látjuk, hogy saját magának is köszönheti ezt az egészet, mert bármennyire is a negatívumokra koncentrálok a fináléval kapcsolatban az biztos, hogy Chuck utolsó mondata a fivérének az olyan kemény volt, mint nagyon kevés dolog ebben a sorozatban. (Vagy bármelyik másikban.)

Ezzel a mondattal megerősítést nyer az, amit Jimmy mindig is érzett magában, de próbált elnyomni.


Valószínűleg nincs teljesen igaza Chucknak, mert nem tartom olyan szörnyetegnek, mint ő saját magát és ha mélyen is vannak azok az érzések, de ott vannak. Még akkor is ha ez fényévekre van attól, ahogy egy egészséges testvéri kapcsolat kinéz. Ez mérgezte meg végül mindkettőjük életét, amiből nem lehetett kilábalni.

Chuck búcsúja még akkor is méltó volt hozzá, ha egyáltalán nem tudom sajnálni, ami egy megdöbbentően furcsa érzés volt a számomra. Nem tudom hány olyan karaktert tudnék felsorolni, akiket ilyen nyugodt szívvel tudnék végignézni, ahogy elevenen elégnek. Mindenesetre ez egy nagy bók a készítőknek, mert a tragédia a helyén volt, de Chuck harmadik évados viselkedése alapján tényleg csak a gonoszság áradt belőle. És bármennyire is lenézte a testvérét ő is folyamatosan másnak akarta láttatni magát, mint, aki valójában volt. A finálé után viszont elfoglalhatja helyét a legutáltabb sorozatos karakterek panteonjában.

Nyilván el fogod mondani, de az illendőség úgy kívánja, hogy azért feltegyem a kérdést. Te hogyan álltál Chuck halálához? Ő is egy meg nem értett és beteg ember, akinek szeretetre és törődésre lett volna szüksége még akkor is, ha mindenkit igyekezett elmarni saját maga mellől? Vagy te is rezignáltsággal vetted tudomásul az öngyilkosságot? Esetleg hiszel benne, hogy mivel nem láttuk, ezért életben lehet? Vissza lehet innen is táncolni, ahogy azt az első évadban egy kevésbé súlyos ügyben ugyan, de a készítők már megtették?

Mielőtt tovább lépnék Jimmy testvérén még meg kell jegyeznem, hogy a ház lebontása és az egyetlen árva elektromos berendezés keresése szomorú volt, de csak szánalommal tudtam nézni, viszont elég hamar eszembe jutott, hogy ez olyan, mint a Breaking Badben a legyes rész, onnantól kezdve sokkal jobban tetszett minden. Lehet erre kellett az idő, ami miatt Mike-nak kimaradt.

better-call-saul-episode-310-jimmy-odenkirk-2-935.jpg

Lassan át kellene dobnom a lasztit, de előtte még muszáj kitérnem Jimmy-re, akit porig rombol a testvére az epizódban. Az események közepette arra kell rádöbbennie, hogy rombolásban sokkal jobb, mint építésben és Irine helyzetét is csak úgy tudja megjavítani, ha leleplezi saját magát mindenki előtt. Szerencsére ezt is olyan showmanség mellett teszi, hogy az igazán csodálatos, de valójában elég szomorú ez az egész. A készítők előtt viszont le a kalappal, nagyszerűen magyarázták meg, hogy miért lett teljesen értelmetlen a Jimmy McGill név használta és hogyan veszítette el egy életre a nyugdíjas célcsoportot. Ezek után már csak az érdekelne, hogy mi lesz a perrel. Onnan még vissza lehet táncolni? Vissza is táncolnak és Jimmy nem kap pénzt, ami majd Gus karjaiba sodorja? Nincs is kedvem előre nézni.

Ezért is érdekes, hogy Kim reakciója azok után, hogy belátta, túlhajtotta magát és nem fog tudni kiszolgálni egy új ügyfelet, az volt, hogy mindent sutba dobott és belevetette magát a filmekbe. 

Nekem érdekesen hatott Kim reakciója, aki miután túlságosan belevetette magát a munkába, majd ezzel a saját életét is veszélybe sodorta, ugyanilyen hevülettel csap bele a jól megérdemelt semmit tevésbe. Nekem ez eltért a szokásostól. Remélhetőleg Chuck hiányának Kim lesz az egyik haszonélvezője, hiszen az ő kapcsolatukat is le kell szépen rombolni. De nem szaporítom tovább szót, te jössz Gaines. MIlyen volt a finálé? Volt benne elég Kim? Neked hiányzott Mike? És szerinted a rideg búcsú után, hogyan éri majd el Jimmy, hogy Francesca újra neki dolgozzon?

Gaines: Nem futtattam le egy keresést a posztodon, de valószínűsítem, hogy a „szomorú” szó elég sokszor szerepel benne, ami tökéletesen kifejez az érzést, ami a rész megnézése után maradt bennem. Az „érdekes/furcsa/unortodox”, illetve ezek szinonimái pedig az évad egészét jellemzik szépen, ami valahogy képlékenyebb, nehezebben megragadható, mint az előző kettő. Ki tudja, lehet, hogy a sorozat végén majd egy átvezető évadként fogunk tekinteni rá, bár mivel igazából az egész sorozat átvezető történet, nehéz ezt megítélni.

Sok kérdésed volt, és sok okosságot el is mondtál már a részről, szóval megpróbálom egy olyan szereplővel kezdeni a válaszaimat, akit pont nem említettél, pedig számomra a rész és az évad MVP-je is. Hamlin az, és az őt alakító Patrick Fabiant párszor már dicsértünk különféle sportmetaforákon keresztül az évados nézőnaplókban, de ebben a részben egészen kiválót játszott, a dühtől a csalódottságon át a megbántottságig prezentálta ezt az egyébként meglehetősen zárkózott, érzelmei kimutatását vaskézzel uraló karaktert.

És hozzá köthető az epizód kulcsmondata. „Nyertél.” Nem ez a „Lantern” legbrutálisabb erejű kinyilatkoztatása – arról te már meséltél fentebb –, viszont Hamlinnek rettenetesen nehezére esik kimondani, talán mert ő is tudja, hogy valójában senki nem nyert ebben az epizódban. Sem Hamlin, sem a HHM, sem Chuck, sem Jimmy, sem Kim, sem Nacho, sem Gus, sem Salamanca. Mindenki veszített, a kérdés csak az, hogy mennyit, és hogy a veszteségek után maradt-e még bármijük.

A szereplőink ugyanis egy kivétellel lebontottak minden egyes társas kapcsolatot, ami bent tartotta őket az emberi társadalomban, abban a mikrokozmoszban, amit magánéletnek hívunk. Lehet beszélni szándékról, felelősségről – mint ahogy Kim hivatkozik is a múltkori nézőnaplónkra, amikor nem keni a balesetét Jimmyre –, és kell is beszélni ezekről, de voltaképp a végeredmény ugyanaz akkor is, ha jót akarva rombolod le a környezeted, és akkor is, ha gőgből, féltékenységből, kicsinyességből teszed.

better-call-saul-episode-310-hector-margolis-2-935.jpg

Ott van például Nacho, akinek valószínűleg soha nem lesz már olyan a viszonya az apjával, mint az előtt, hogy nyilvános megaláztatásnak és az elvei feladásának tette ki, hiába jönne azzal utána, hogy „figyelj, papa, én intéztem úgy, hogy Salamanca sztrókot kapjon, mert csak így tudtalak kimenteni a pácból, amibe miattam kerültél”. És ezt úgysem fogja elmondani. Ez pedig egy elég – bingó! – szomorú tény, ami mégsem hatol a szívünkig. Nachóval kapcsolatban minden szavaddal egyetértek, amikor például elindult a pisztollyal, és megszólalt Dave Porter tipikusan Breaking Bades feszültségteremtő zenéje, akkor nem kezdett el hevesebben lüktetni a pulzusom, és rájöttem, nem igazán érdekel, meghal-e Nacho. Pedig a Breaking Badben hibátlanul működtek ezek a parák: hiába tudtam, hogy a sorozatok ritkán szórják ki az utolsó pár rész előtt a főszereplőiket, hogy Jesse, Walt, meg a többiek, mondjuk, a harmadik évadban csak a lelki épségüket félthetik, a fizikait nem, ez nem számított, mert közel kerültek hozzám annyira, hogy átérezzem azt: ők ott ezt nem tudják.

Nacho azonban nem lett több egy közepesen fontos samesznál, aki egy közepesen érdekes szálat kénytelen elvinni a hátán. Holott ő lenne az, akiért tudunk szorítani, mert a prequelség okán Gus és Mike még inkább biztonságban vannak, mint a Breaking Bad részeiben. Kérdezted, okozott-e a leszámolás bármi extra töltetet, és a válaszom sajnos: semmit. Gus behozatalát egyelőre szükségtelennek és elpocsékolt lehetőségemnek érzem: megvolt a lehetőség, hogy őt is körbevegyék új szereplőkkel, hogy neki is olyan új aspektusát mutassák meg, mint Jimmynek, mert a Salamanca-mizéria így is sok időt igényelt. Viszont cserébe kiszámítható maradt, a Breaking Bad remek negyedik évados kartell-szálának halvány lenyomata. Gus Fringhez hozzátartozik, hogy rejtélyes, igen, de ha nem áldozzuk be ezt a rejtélyt azért, hogy mondjuk a magánéletébe nyerjünk betekintést, akkor csak azt kapjuk, amire számítunk, és sajnálom, hogy Gilliganék nem merték megmutatni az embert az ikon mögött.

Marad tehát Jimmy, Chuck és Kim, akikről számomra ez a sorozat szól. (Mike? Megvoltam nélküle.) És közülük már csak ketten fognak visszatérni: tévés alapszabály, hogy amíg nem látunk egy hullát, addig az illető még feltámadhat, de nem látom, hogyan menekülhetne ki Chuck a tűzből. Ha itt a vége, akkor nagyon fog hiányozni, szegényebb lesz nélkül a sorozat, viszont Gennifer Hutchison még egyszer, utoljára kihasználta az alkalmat, hogy az összes létező párhuzamot felmutassa a két testvér között. Kezdve azzal, hogy mindketten szétlövik a környezetüket, Chuck a házát rombolja le, miután egy csapásra összeomlik a gyógyulása, és átesik a túlsó végletbe, Jimmy meg az irodáját zárja be, mert megérti – későn –, hogy az csak egy épület. Persze, nem csak az, többet jelképez, de bizonyos helyzetekben a jelképek másodlagosak, a fontos az, hogy azt az embert, aki közel áll hozzád, ne csak jelképesen támogasd.

Chuck pedig olyan ember nélkül marad, aki közel állna hozzá, mindenkit eltaszított magától: Hamlint, aki tizennyolc évig zokszó nélkül állt mögötte, és Jimmyt, aki még azok után is visszakullogott hozzá, hogy korábban azt mondta, többé nem tekinti a bátyjának. (Kérdés: hová lett Rebecca? A tárgyalás után láttuk, amikor kérdőre vonta Jimmyt, de nekem fura, hogy csak egyszer próbált bekopogni Chuckhoz. Kicsit elvarratlan szálnak érzem.) Én bizony sajnálom Chuckot. Tudtam őt utálni, de sosem annyira, hogy ne pendítsen meg bennem valamit a tragikum, amivel Michael McKean konzekvensen fel tudta ruházni. Nyomorult élet ez, aminek véget vetett, és ezen az sem változtat, hogy önhibájából jutott idáig. A Better Call Saul többek közt azt is feltárja, hogy mindannyiunkban kicsírázhat az undokság, mind megkeseredhetünk, mind elveszthetjük azt, ami empatikussá tesz minket. Mélyen emberi, mélyen gyarló karakter volt Chuck, pont a hibái, a negatív vonásai miatt.

better-call-saul-episode-310-jimmy-odenkirk-5-935.jpg

És az a kiüresedett emberi roncs, amivé vált, sajnos nem sokban különbözik attól a Gene-től, akit a sorozat pilotjában láttunk. Én nem gondoltam, hogy megint találkozni fogunk vele – az ő jelenései mindig csak az évadnyitó cold openre korlátozódnak –, és még mindig el tudom képzelni, hogy a sorozatfináléban a főcím majd szokás szerint fekete-fehérré válik, és aztán úgy marad az utolsó jelenetig. De Jimmyben most gyökeret vert, hogy menthetetlen (Chuck monológja szó szerint elsöpri, amikor közbe akarja szúrni, hogy „meg tudok változni”), hogy mindenkinek az életét megkeseríti, ami végtelenül egyoldalú jellemzés, de nem az a lényeg, hogy igaz-e, hanem hogy elhiszi-e. És látjuk rajta, hogy elhiszi.

Vajon azért hozza helyre Irene kiközösítését – és milyen érdekes, hogy Kimnek ezek szerint elmesélte, mit tett –, mert a lelkiismerete nem hagyja nyugodni, vagy azért, mert úgy érzi, minden mindegy, úgysem lehet már tisztességes ügyvéd? Hisz a sztenderd példaképről, Atticus Finchről azt mondja, az inkább Chuckra tett hatást, és amikor Kim cinikusan lefesti, mennyire kisszerű dolgokkal próbálja megjavítani a világot, nem hoz fel ellenérveket, csak együttérzőleg megveregeti a térdét. Vagy ezzel akarja bizonyítani Chucknak, hogy igenis számít, ha valakit még a bűntudat hajt? Nekem, mint nézőnek számított, hogy Jimmy vette a fáradságot, és visszaadta a barátnőit Irene-nek, még ha ezzel ő is megnyomta az önmegsemmisítő gombot a karrierjén.

Viszont legalább neki ott van még Kim, az egyetlen épségben maradt fontos kapcsolat jelenleg a sorozatban. Sovány vigasz, mondhatjuk, de egy ilyen lehangoló fináléban minden apró morzsának örülni kell. És én máshogy értelmeztem Kim „rombolását”: Számomra ez semmiképp nem a felelősség elől menekülés, épp ellenkezőleg, annak felismerése, hogy újra ugyanabba az önpusztító ciklusba kerülni, számolgatni a napokat, hogy belefér-e a lehetetlen, a legfelelőtlenebb dolog lett volna, amit tehet. Akárcsak Jimmy, ő is belátta, hogy fel kell áldoznia az egóját. Nyilván lefelé vezet az út, lásd, a sorozat első évados poszterét. De ez azért kínál egy egészen halványka reménysugarat.

Vagy ez is csak olyasvalami, amit majd elvehetnek tőlünk, és csak áltatom magam? Esélyes.

better-call-saul-episode-310-jimmy-odenkirk-4-935.jpg

Őszinte leszek: nem gondoltam, hogy a Better Call Saul az a sorozat, ami megöli majd azokat a szereplőit, akik a Breaking Badben már nincsenek benne. Nem gondoltam, hogy szükségszerű ilyen végérvényesen kiiktatni Jimmy szeretteit, azt hittem, másfajta utat választanak majd. Chuck halála persze még így is más, mint a Breaking Bad operai leszámolásai, mérgezései, főbelövései, repülőszerencsétlenségei. Intimebb, személyesebb, bizonyos szempontból fájóbb. Még most sem hiszem, hogy Kimre hasonló sors várna. És azt sem tudom, hogy jobban várom-e most a negyedik évadot, mint a második után a mostanit.

Vannak olyan hibái a sorozatnak, amit szerintem már nem lehet kiküszöbölni, és a készítők talán nem is éreznek hibának. De az a kétségbeesett szív, ami ott dobog a közepén, abban bízva, hogy minden kátyúból van kiút, kell lennie kiútnak, az vissza fog hívni Jimmyhez.

Egyéb felfedezések:

  • Erin! Micsoda visszatérés. Ha már a múltkor tisztességes ügyvédekről beszéltem, őt is közéjük kell sorolni. Neki is érdeke volt, hogy visszakapja az ügyfeleit, de nem lett volna köteles belemenni a nagy színjátékba. (Gaines)
  • Mikor néztem az epizódot, akkor nem gondoltam, hogy a lámpásnak a cold openben nagy jelentősége lesz, és később az egyik kedvenc snittemet úgy írtam fel, hogy "lámpás dolly" ezzel utalva arra, mikor a tárgyalóban látjuk Chuckot és egyre távolabb kerül a kamera és a képernyőn egyre több az ő irritációját okozó lámpa tűnik fel a képen. Akkor még fogalmam sem volt! (Fega)
  • Mabel! Micsoda visszatérés. Nem tudom, dolgoztak-e rajta utólag valamilyen hangszerkesztő szoftverrel, de a fiatal Chuckot játszó srác hangja félelmetesen pontosan utánozta le Michael McKean hangszínét és kadenciáját. (Gaines)
  • Az számomra nagyon meglepő, hogy Gene mindig csak a premierekben tűnt fel. Valamiért úgy emlékeztem, hogy gyakrabban látjuk. Mindenesetre azok után, ahogy véget ért a legutóbbi flash forward igazán vágytam volna egy kis megerősítésre, hogy nincsen semmi baja. (Fega)
  • Írtam, ki szerintem az évad MVP-je, de ettől még Michael McKean érdemelné meg az Emmy-jelölést, sőt, részemről alighanem a győzelmet is. És nem csak azért, mert talán utoljára nyílhat rá lehetősége ezért a szerepért, ami bent van a legérdekesebb sorozatos karakterek panteonjában is. (Gaines)
  • A legtöbbet fejlődő játékos címét meg odaadjuk Hamlinnek, vagyis Patrick Fabiannak? Vagy ő valójában kezdettől jó, csak eddig nem vettük észre? Illetve ha az évad leghasznosabb metaforáját kell kiválasztani, akkor én a kosárlabda-hasonlatra szavazok! (Fega)
  • One Perfect Shot: amikor Chuck kimondja, hogy “sosem voltál fontos nekem”, mindkét szereplő arca árnyékba borul. (Gaines)
  • Ez még azért is volt zseni, mert előtte meg olyan volt, mintha nem is ugyanabban a szobában állnának. Jól kifejezve ezzel a közöttük lévő érzelmi szakadékot. (Fega)
  • „I’m gonna fix things.” Ez egy olyan mondat, amiről egyből a legrosszabb eshetőséget képzelem magam elé, ha elhangzik a sorozatban. (Gaines)
  • Azon még meglepődtem, hogy Gilligan mind a forgatókönyvírást, mind a rendezést kiadta a kezéből a finálé kapcsán, amit nem szokott túl gyakran megtenni. Nyilván badarság azon spekulálni, hogy beleunt a világba és a karakterekbe, de szerintem azért árulkodó valamennyire. (Fega)
  • Úgy megnézném, milyen filmeket válogatott ki Kim a kölcsönzőből. Vicces, megnéztem a Split Screens tévés fesztivál panelját, amibe McKeant és Gouldot hívták meg, és ott mondták, hogy a fináléban lesz majd egy érdekes elem, ami a 2000-es évek elején még természetes volt, de azóta gyakorlatilag megszűnt létezni. Mire az első gondolatom félig poénból az volt: „na, csak nem egy videotékába mennek majd?” RIP, videotéka-korszak. (Gaines)