Gaines: Lehet-e vajon úgy beszélgetni az FX új sorozatáról, a Trustról, hogy meg se említjük Donald Trumpot? Ez elúszott. Tudom, nincs annál klisésebb, minthogy minden új filmet, sorozatot, könyvet, dalt, podcast epizódot és a postaládába dobott prospektust egyből a Trump-éra kontextusában kell elemezni, de hát mit csináljak, ha egyszer a pilot dúsgazdag szereplőit, zsarnoki kényurát, törtető hercegecskéit nézve óhatatlanul a Mar-a-Lagóra vagy a magyar oligarchiák vagyonhalmozására asszociáltam.

Téged elkerültek ezek az átkos párhuzamok, Fega?

Mert amúgy lehet ezt a színes-szagos, fényűző sorozatot egyszerűen csak annak tükrében is vizsgálni, hogy mennyire ritkán választanak még ma is szegény, a mindennapi kenyerükért gürcölő alanyokat az amerikai sorozatok írói, és hogy milyen régre visszanyúló hagyománya van a gazdagságpornónak a tévében. Tényleg nem kell messzire kirándulni J. Paul Gettytől, a gátlástalan olajmilliárdostól, hogy eljussunk Jockey Ewingig, akivel a rendszerváltás utáni magyar nézőközönség megkapta a Vasfüggönyön túli, amerikai álom szappanoperai túlzásában vegytiszta szimbólumát, a fiatalabb sorozatjunkie-k meg talán még emlékeznek rá, hogy alig tíz éve futott egy rongyrázó szappan, aminek a címébe besűrítettek mindent, ami egy vágybeteljesítő szórakozáshoz kellhet (mocskot, szexet, pénzt), és amiben, nézzenek oda, szintén Donald Sutherland alakította a milliárdos pátriárkát.

A Trust persze nem csupán szappanhabos babérokra tör, presztízs sorozatként lép színre, hovatovább antológiasorozatként, amely egy szaftos bűntényt kíván mélyrehatóan, némi társadalomkritikával megfűszerezve feldolgozni. A tíz részes évad 1973-ban játszódik, és a Sutherland által játszott Getty unokájának elrablása, valamint az azt követő bonyodalmak alkotják a cselekményét – ugyanaz a sztori, amit Ridley Scott pár hónapja szállított a mozikba A világ összes pénze című filmjében, amiért, ugye, emlékezetes körülmények között jelölték Oscar-díjra Christopher Plummert. Te mennyire ismered a valós sztorit, Fega? Tudod, hová fog kifutni? Nekem fogalmam sincs, úgyhogy cselekmény szinten is izgat a sorozat, de a hangsúly alighanem úgyis a karakterek csatározásaira, meg a tematikus motívumok kibontására fog helyeződni.

Úgyismint: dekadencia, a felső tízezer romlottsága, az ügyeskedések és a nyerészkedések, a pénz lélekölő diadala. A főszereplőnk egy szörnyeteg, akit Sutherland szélesvásznú, sátáni entitássá növeszt, egy újkori, torz Midasz-királlyá, aki megfertőz, beszennyez és elemészt minden személyt, akihez hozzáér. De a pilotban felvonultatott társulat tagjain átpásztázva nagyítóval is csak alig találunk kicsit is rokonszenves figurákat: csupa önző, sekélyes, áskálódó udvaronc vagy háremhölgy, akik a tőrjüket fenik azokra, akik fölébük kerültek a Getty-ranglétrán. Még az Alfrédot megszégyenítően patentos főkomornyik is megveszekedetten gyűlöli a gazdáját. Te szívesen szakítasz tíz órát az életedből arra, hogy ennyi ellenszenves alakkal töltsd? Vagy vonz a perverz kíváncsiság, hogy lásd majd őket elbukni? Mennyire voltak érdekesek számodra például az öreg Getty aranykalitkában tartott asszonyai, vagy mellőzött, semmirekellő porontyai?

Bevallom, engem a szereplők önmagukban nem feltétlen bírnának hosszabb távon maradásra, még ha tele is pakolták ínycsiklandóan botrányos részletekkel a pilotot, amelyeken rendesen lehet viszolyogni és utálkozni. (Netán irigységgel vegyes viszolygás volna? Aligha: egyelőre nem találkoztam a sorozatban olyan szereplővel, akivel szívesen helyet cserélnék.) Kezdve az örökségért való marakodást újraindító incidenssel, melynek során az öreg Getty trónörökös fia kokómámorában vasvillával nyársalja fel magát, egészen odáig, hogy a családfő szó szerint saját felszopót tart, aki erotikus regények felolvasásával állítja fel a zászlóját. Ezek hatásos elemei a sorozatnak, és megérteném, ha Simon Beaufoy csak egy intrikákkal átszőtt, vérbő királydrámát, shakespeare-i tragédiát akarna rittyenteni a bulvárbűntényből.

De nem lehet véletlen, hogy a pilot legérdekesebb része az elrabolt unokához, a III. John Paul Gettyhez fűződik, jelesül ahhoz, hogy ez a látszólag mindennemű alakoskodástól, mesterséges máztól mentes hippi milyen hatást gyakorol a Getty-ház népére. Van a srácban valami, amivel nem tudnak mit kezdeni a többiek: az apja persze féltékeny rá, ez egyértelmű, de a nagyapját szabályosan elvarázsolja, a bűvkörébe vonja ez az ifjúságtól, életerőtől kicsattanó, sármos fiatalember, aki hanyag természetességgel tud hozzászólni emelkedettebb, intellektuális témákhoz. „Menekülj, amíg nem késő” – tanácsolja Johnnak a komornyik, mintha még az ő cinizmusát is lefegyverezte volna romlatlanságával a jövevény.

Hamar kiderül, hogy a nagykamasz John is hátsó szándékból kopogtatott be a családi kastély ajtaján, neki is csak pénz kell, de még így is ártatlanabbnak hat pusztán azáltal, hogy körülötte mindenki más ezerszer számítóbb. Engem levett a lábamról Harris Dickinson, főleg mert a tavalyi Beach Rats című indie-ben egy elfojtásokkal küzdő, szófukar, kigyúrt meleg brót játszott, aki nem tudja felvállalni a szexualitását, itt meg egy gyanútlan antilop az oroszlán barlangjában, aki olyan szabálytalanul mozog, mintha még a végtagjai se lennének az irányítása alatt, és úgy hordozza a történet fő rejtélyeit, mintha közben nem lenne rejtegetni valója.

Lassan rajtad a sor, hogy kielemezd a „The House of Getty” motívumait és metaforáit, hogy összevesd a Getty-családot a Lannisterekkel, vagy elkezdd méricskélni Beaufoy szkriptjét a valós bűnügyeket feldolgozó sorozatok non plus ultrájához, az OJ-s American Crime Story-hoz. De mindenekelőtt egy igazi nagyvadat terelek a célkereszted elé, hiszen eddig még egy betűt sem szenteltem Danny Boyle-nak. Nagy mértékben azért is választottuk épp a Trustot a tavaszi naplónknak, mert SODERBEGH! után így ismét egy markáns stílusú filmrendező tévés kirándulásához csatlakozhatunk, akinek barokkos túlzásai ráadásul el is térnek a The Knick rendezőjének ergonomikus céltudatosságától. Mit gondoltál Danny Boyle hosszú snittjeiről? Ez is egy olyan sorozat lesz, amit a rendezői virtuozitás visz el a vállán? Vagy erős alapanyagra támaszkodhat régi fegyvertársának, a Gettómilliomos írójának forgatókönyvével? És szerinted van-e olyan ordas közhely a Pink Floyd „Money”-jával indítani a sorozatot, mint amilyen Trump invokációjával felütni az első naplónkat?

Fega: Annyi kérdést tettél fel Gaines, hogy nem is tudom, hogyan kezdjem, de azt hiszem így volt ezzel Simon Beaufoy forgatókönyvíró is, aki jobb híján egy napraforgó táblán keresztül rohanó Getty unoka képével indította, majd zárta is az első epizódot. Nehéz feladat elindítani egy ilyen sok szereplőt mozgató presztízs szappanoperát és nem is voltam összességében rajongója a sorozatnak. Az elsődleges problémámat pedig te már szépen le is írtad, így ebben a tekintetben csak ismételni tudlak. Ez a történet csupa ellenszenves vagy szánni való figuráról szól, akiknek egy pillanatig sem akarom a helyébe képzelni magam. Elsőre pedig nem tűnik úgy, hogy annyi érdekes témát lehetne kibányászni belőle, ami miatt megéri velük tartani a maradék 9 epizódon keresztül.

Nem túl biztató kezdés a részemről sem, ugye?

Hát akkor folytatom, mert elsőre annyira letaglózott a forgatókönyv furcsa szerkezete, hogy se Donald Trump, se Mészáros Lőrinc nem jutott eszembe a sorozatról. Utólag belátom, hogy óriási ziccer és egyáltalán nem tűnik erőltetettnek iderángatni Amerika bohóc elnökét Paul Getty figurája mellé. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy az olajmilliárdos története egyelőre nekem sokkal inkább angolnak tűnik. Ő maga hiába született a tengerentúlon, mégiscsak az angol királynőhöz hasonlítja magát, mikor megemlíti, hogy egyikük sem koszolja be a kezét készpénzzel. Illetve az unokáját is azzal próbálja bevonni az üzletbe, hogy ha követi a nagyapját, akkor megveheti egész Marokkót. Előtte meg arról beszél, hogy az olyan szánalmas újítások mint a demokrácia, a szakszervezet és az emberi jogok csak megfosztották Angliát attól, hogy a világ ura legyen. A Brit-birodalom és a Getty-birodalom ugyanarra épült, hogy kiszipolyozta a gyarmatokról a természeti, kulturális, vagy bármilyen más fellelhető kincseket. Ebből a szempontból az olajfúrótorony tökéletes metafora erre az egészre.

Ezek után inkább gondolnám azt, hogy a sorozat inkább lehet meditáció Anglia elvesztett befolyásán, amin a Brexit rontott legutóbb látványosan, mintsem azon, hogy mit tesz a pénz az emberekkel. Mármint ez is benne van természetesen, de kétlem, hogy emiatt lenne igazán érdekes a sorozat és látott benne fantáziát az FX, azon túl, hogy nagynevű emberek vannak a kamera mögött.

Danny Boyle mondjuk nem viszi végig az egész sorozatot, csak a kezdő három epizódot rendezte, de gondolom így is eléggé rajta hagyja majd a keze nyomát a Truston. Nem mondom, hogy nem dolgozott meg a pénzéért, de ha már felemlegetted a Knick című remek sorozatot, akkor azt mondanám, hogy itt is hasonló a helyzet: a forgatókönyv gyengeségeit csak egy bizonyos mértékig képes palástolni a maximum fordulatszámon pörgő rendező. A hosszú snittek elsőre egyáltalán nem tűntek fel, másodszorra igyekeztem rájuk figyelni, de akkor sem találtam belőlük túl sokat, úgyhogy ezt az egyebek között helyre kell majd tenned, kedves Gaines.

Kicsit sajnáltam, hogy a történet szempontjából egészen fontos két szexjelenetet ilyen szemérmesen dolgozta fel, mintha nem tudta volna, hogy kábelcsatornára dolgozik. Bár meg kell jegyezni, hogy mindkét esetben elég világosan adta át a fő üzenetet: Paul Getty a világ ura, akit idős kora sem akadályoz abban, hogy dominanciáját az ágyban is rendszeresen kifejezze, nála jóval fiatalabb nőkön. De ezen kívül többet is ki lehetett volna belőle hozni.

Viszont mivel itt magához képest még visszafogott is volt, arra kell, hogy gondoljak, a sorozat nem akar ráerősíteni arra, hogy milyen undorító minden, ami a képernyőn történik. Csak meg akarja mutatni, látványos eszközökkel és egy kisebb vagyont kóstáló dalokkal aláfestve, hogy mi történik ezekkel az emberekkel és tudja a közönségéről, hogy nekik majd így is a hideg futkos majd a hátukon. Ezzel együtt ez nem az a fajta szórakozás, amit én magamtól keresnék.

Nem ismerem egyébként a történetet, így nem tudom, hogy mi lett az unoka sorsa, de magamat ismerve ez a következő részre már megváltozik és addigra kicsit jobban kíművelem magam a történetben. Kicsit kell a bíztatás is, hogy jobban fogom élvezni a sorozatot nézni. Attól nem félek, hogy írni nem lesz miről, bár lehet, hogy inkább csak bosszankodni fogok, ha a jövőben is lesznek olyan, a tematikát lemorzézó jelenetek, mint amiben Paul Getty a Lear királyról beszélt, majd megjegyezte, hogy Shakespeare túlértékelt. Mindezt nem sokkal azután, hogy azon bosszankodott, hogy feljebb ment az újság ára. Azt mondjuk tudom, hogy az igazi Getty híresen fukar volt, ezért üzemeltetett nyilvános telefont a palotájában, hogy mindenki a saját számlájára telefonáljon tőle. Mindezt szem előtt tartva sem annyira szeretem, mikor egy valódi eseményeken alapuló történetben ennyire leegyszerűsítenek egy karaktert.

Beaufoy azzal is megküzdött, hogy érzékeltesse: Bullimore a komornyik természetesen gyűlöli a főnökét, de a szarba beleállított figura nem volt túlságosan kreatív. Persze ha erről biztosan tudjuk, hogy megtörtént, akkor helye van a történetben, de kétlem, hogy tudnánk ilyesmiről, és azt is, hogy Bullimore így vezetné le a munkájával járó feszültséget. Ha már itt járunk, akkor te az unokát alakító Harris Dickinson alakítását emelted ki, engem viszont Silas Carson mesterien visszafogott Bullimore-ja győzött meg a legjobban. Tenyérbemászó volt minden egyes mozdulata, de feltételezem ez volt a cél, ráadásul észre lehetett venni, hogy máshogy szól a mesteréhez és mindenki máshoz, ez pedig már egy első jelenettől kezdve finomra hangolt alakítást jelez.

A másik véglet Michael Esper, aki kapott egy hálás szerepet, a drogfüggőségével és saját szerencsétlenségével küzdő fiatalabb Paul figurájával, de egyelőre képtelen volt élni vele. Később gondolom még fontosabb szerepe lesz, de egyik jelenetébe sem tudott egy kicsi érdekességet csempészni, ami nem kecsegtet túl sok jóval. Értem, hogy pont egy ilyen gyenge figuráról van szó, de semmi egyediséget, vagy élethűséget nem sikerült megjelenítenie. A többi testvér sem tűnt sokkal érdekesebbnek, míg láttuk őket, de ha jól sejtem a producer meg a zeneszerző nem is nagyon lesznek fontosak.

Biztos voltam már máskor is kritikus egy sorozattal, amiről közösen írtunk, Gaines, de azt hiszem, hogy a Trust egyelőre mindegyiknél mélyebbről indul. Talán az Affair volt, amit sokszor szétcincáltunk, de egyébként mély rajongás jellemezte általában a hozzáállásunkat, mikor a Fanboy Híradó posztjai megszülettek. Jól esik egyelőre a változatosság, meg egyébként is, lehet, hogy csak Brendan Frasernek kell kilépnie az árnyékból ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön!

Egyéb felfedezések:

• Ritkán fordul elő velem, hogy első látásra belezúgok egy színésznőbe, de Verónica Echegui, mint Luciana, a legfiatalabb és legbutább háremhölgy egyszerűen letaglózott. (Fega)
• A szexjeleneteknél nekem nem hiányzott az explicitás, és tetszett, hogy az általad is említett, baltával faragott Lear királyos dialógokkal szemben nem vitték túlzásba, nem mondatták ki azt a párhuzamot hogy míg Paul Gettynek tabletta nélkül már nem áll fel, addig az unokája maga a megtestesült virilitás. (Gaines)
• Egyébként egyáltalán nem bántam, hogy a Pink Floyd Money című dalával kezdődött a sorozat. De ami igazán szép, hogy nem is ez volt a leg-on-the-nose-abb zeneválasztás, hanem a szakadó esőben szóló Gimme Shelter. (Fega)
• Az, hogy a Hollywood felirat mellé kiírják, hogy 1973 szintén egy elég jó húzás, szerintem. (Fega)
• Nem néztem újra a részt, szóval lehet, hogy nincs annyira sok hosszú snitt, de az epizód elején lévő kertipartin a kamera olyan virtuózan keringőzik a szereplők között, hogy aztán a garázsajtó alatti résen slisszanjon be, majd a négy ablakból mutatott dörömbölő nőkön állapodjon meg, ami rányomta a bélyegét a részre. Megjegyzem, legalább olyan öncélú volt, mint amilyen virtuóz, de legalább adott egy kezdőlökést a sorozatnak. (Gaines)
• Azt nem sikerült megértenem, hogy ha mindig minden keletkező pénz újra befektetésre kerül, akkor honnan van a hatalmas ház? Miből futja a partykra és az oroszlánra? Egy része gondolom családi örökség, amiből az egész kiindult, de ettől még nem látom át, pontosan, hogyan megy itt a finanszírozás. (Fega)
• Ha Trump és Mészáros nem ugrott be neked nézés közben, akkor valószínűleg Weinstein és a szexuális zaklatási ügyek sem. Most akkor ezt is behozom a diskurzusunk homlokterébe. “Send her a cease-and-desist with the usual defamation of character stuff.” - mondja Paul Getty, amikor egy nő pénzt akar kicsikarni tőle, mondván, lefeküdtek egymással. Az a “usual” szó, az nagyon beszédes, az öreg ügyvédeinek már elő vannak készítve a formanyomtatványok és a bulvárlapok telefonszámai, amelyek segítségével be lehet feketíteni a kellemetlen nőket. (Gaines)