Fega: Az jutott eszembe, Gaines, hogy a stílus és a hozzáállás, ahogyan készítjük ezeket a posztokat, sajnos nem illik minden sorozatra. A Mad Men és a Better Call Saul azok leginkább, amiket ilyen szintű elemzésre találtak ki és ezek kapcsán soha nem okozott gondot nekünk 3000 - 4000 szót lepötyögni a történtekről és arról, hogy mit jelent. Könnyen lehet, hogy a második epizód volt a legjobb az egész első évadból mégsem érezem azt, hogy olyan sok mondanivalóm lenne róla. Remélem te többet tudsz majd mondani nálam.

Azt tudtuk előre, hogy ez a sorozat hozhatja vissza a fősodorba Brendan Frasert, a Trust epizódjait előre megkapó kritikusok Twitteren jelezték: készüljünk egy igazán nagyszerű alakításra. A második epizód, ami a Lone Star nevet viseli, pedig pontosan rá, a karizmájára, a cowboy kalapjára és a könnyen felismerhető texasi akcentusára épít. Őt kísérjük el Rómába, ahol megpróbál utánajárni annak, hogy mi is történhetett a Getty unokával.

Ahhoz, hogy érvényesülni tudjon meg is kap minden segítséget Danny Boyle rendezőtől, aki továbbra is csúcsformában van, szerintem mindent kirendezett a forgatókönyvből, amit csak lehetett. Te hogy láttad, Gaines? Mennyit adott hozzá az epizód élvezhetőségéhez a rendező? És mit szóltál az igazán túltolt osztott képernyős megoldásokhoz? Engem segítettek még jobban elmerülni a hangulatban.

Nagyra értékeltem, az Fraser kamerába elmondott monológjait is. Rengeteg múlt az ő személyes kisugárzásán és azon, hogy az én érzésem szerint ezt a szerepet neki találták ki. Maga a mondanivalója mondjuk megpróbálta átadni a közönségnek a párhuzamokat, hogy miért van szükség ennek a történetnek az elmondására, annak ellenére, hogy most készült belőle egy film is. Jelentős világtörténeti eseményeket sorol fel, majd azt mondja, hogy 1973, amikor az események játszódnak nem is tűnik olyan emlékezetesnek. Viszont mintha lenne benne ugyanúgy egy kikacsintás, ha már megtörte a negyedik falat, akkor már úgy csinál, mintha 2017-ből szólna hozzánk, amikor a sorozat készült.

Azon lehet vitatkozni, hogy a tavalyi év őrültebb volt-e, mint az idei, de ezen az április héten mindenképpen arról vagyunk meggyőződve, hogy rég nem történt egymás után ennyi szomorú jelentős esemény, ugye? Te, hogy érezted magad, Gaines a montázs után, ami felsorolt néhány fontos fordulópontot a múlt századból? Abban erősített meg, hogy valójában mindig is őrült világ volt és nem vagyunk ettől ma sem olyan messze, vagy pont arra hívta fel a figyelmed, hogy mennyivel több minden történik mostanság egyszerre, ami kicsapja a biztosítékot?

Az, hogy ezen ennyit rugózok nekem azt jelenti: összességében az epizód nem volt annyira emlékezetes.

Nagyon jó volt Brendan Fraserrel menni, ahogy nyomoz a maffia után, néha kicsit féltettem is, hogy nem fél-e attól, hogy letámadják, ha így lobogtatja, hogy milyen sok pénze van, de ezek szerint nincs kétsége afelől, hogy képes magát megvédeni. Nincs bennem kétség afelől, hogy még te is sokat fogsz róla írni, de azért felteszem a kérdést: te mit szóltál a nyomozáshoz, illetve ahhoz, ahogy kibontakozott? Te is a hotel személyzetétől próbáltál volna infókat szerezni? Reálisnak tűnt, vagy Fraser figurája úgy van megrajzolva, hogy nem az életszerűség vagy a történelmi hűség a lényeg, hanem, hogy jól szórakozzunk?

Személy szerint azt éreztem, hogy a sorozat megpróbál egyszerre eszképista szórakozást nyújtani, csomó valódi, de közben mégis karikatúraszerű figuráról, akiket nem is kell megkedvelni, miközben igyekszik komoly dolgokról véleményt mondani. Ezeket viszont nagyon bénán csinálja, például az epizód végén, ahogy a középső Paul nézte, ahogyan az apja sajtótájékoztatót tart, képes volt kimondani az épp megismert nőnek, hogy

ha megvan mindened, akkor nem értékelsz semmit.

Ez azért egy elég nagy közhely azt várnám a sorozattól, hogy ennek a hátterét, az okait vagy a pszichológiáját is meg tudja mutatni, de egyelőre nem látom, hogy ez megvalósulhat-e. Az előző epizód kapcsán elkerültem az American Crime Story-val való összehasonlítást, de itt most megemlíteném, hogy annak sikerült eltalálnia azt, hogy ezeket a larger than life karaktereket jól kezelje és ne csak üres frázisokat tudjon velük kimondani a sorozat legfontosabb témáiról.

Te hogyan láttad ezt, Gaines? Tud azért a témáival komolyan foglalkozni a sorozat? Vagy azonkívül, hogy a pénz mindenkit örökre elront, nem nagyon van mit mondani, mert ez az igazság?

Azt is tudom, hogy nem vagy egy túl nagy Hilary Swank rajongó, úgyhogy arra is rá kell kérdeznem, hogy hozzá mit szóltál és várod-e majd azt az epizódot, amikor rá kerül a reflektorfény? Ugyanis ha jól sejtjük, akkor mindegyik epizód mást állít a középpontba és valószínűleg rá is sor kerül majd. Továbbra is él benned két epizód után a lelkesedés, hogy ez egy igazán minőségi cucc, vagy ez valami olyasmi, aminek a Showtime-on lett volna valójában a helye, de valahogyan az FX-re került?

Gaines: Hékás! HÉKÁS! Azért nem volna szabad ilyen felelőtlenül ócsárolni a Showtime-ot, amely otthont adott minden idők legjobb sorozatának, a Billionsnak! De a viccet (?) félretéve, a Billions tényleg jó párhuzam, mert érdekesebben vájkál a toxikus maszkulinitás bugyraiban és okosabbakat mond a pénz és a hatalom kártékonyságáról, mint a Trust, hozzátéve persze, hogy előbbinek két évadja volt minderre, utóbbinak meg két epizódja egyelőre.

Tény, ami tény, hogy kell a stílus, és nagyon is kell Brendan Fraser, mert különben kevés dologba lehet kapaszkodni, ha előretekintek, és arra gondolok, hogy még nyolc részről kell majd nézőnaplót írni, amelyekben jó lenne nem csak ugyanazt a pár passzust variálnunk más-más szinonimákkal. Bajban leszünk, Fega? Nem állítom, hogy nem élveztem a részt, de aggasztó, hogy máris apad a lelkesedésem. Eddig nem gondoltam rá, hogy a Trust is beáll a nézőpontkarakteres játékba, amit a The Leftovers, vagy most épp az Atlanta művel, és ami általában jót szokott tenni minden sorozatnak, de még ez sem nyugtat meg, mert előzetes információimmal ellentétben nem egy antológiasorozatot nézünk, ami a második évadban új történetet fog elmesélni, hanem a Getty családot fogjuk évtizedeken keresztül követni. És nem vagyok biztos benne, hogy én ezt annyira szeretném.

Cserébe a „Lone Star” nézése közben egyértelművé vált, hogy simán befizetnék a The Brendan Fraser Showra, avagy el tudnék képzelni sorozatbeli karakterével, James Fletcher Chace-szel egy nyomozós sorozatot, amelyben korrumpált Columbo módjára igyekszik felgöngyölíteni vagy elsimítani milliárdos megbízói szaros kis ügyeit.

Tényleg zseni a csávó az ízes akcentusával, a rendíthetetlen modorával, a jóravaló Tom Hanks és a csibészes Channing Tatum közös többszöröse.

Részemről rendben volt a nyomozás menete is, tetszett, hogy Fletcher nem tartja magát többre a helyi embereknél, nem ereszkedik le hozzájuk gúnyosan, mert pontosan tudja, hogy nélkülük, kívülről érkezőként, esélye se lenne eljutni a valódi játékosokhoz, akikről azt hiszi, hogy fogságban tartják a Getty-örököst. Az, hogy téved, azt mutatja, hogy ő sem mindenható, pedig előtte úgy tűnt, hogy száz százalékig nyeregben van minden helyzetben, és a tévedhetetlensége jót tesz a karakternek a jövőre nézve, még ha nem is rengette meg túlságosan a kudarc az epizód végére.

Szintén passzol hozzá, az olasz környezethez, meg a választott történetmesélési módhoz Boyle stílustobzódása. Eleve energikusabb, szórakoztatóbb az egyszerre bágyadt és forró olasz macskaköveken kalandozni, mint a Getty-kastély fényűző mauzóleumában ténferegni, és ehhez csak hozzátesz a végletekig fokozott osztott képernyőzés, vagy a negyedik fal megtörése, ami egyébként nem tartozik a kedvenc filmes eszközeim közé, mert könnyű túlságosan rá támaszkodni, de Fraser önironikus, kedélyes modorával még ezt is eladta.

Egyszóval egyetértek, hogy a stiláris megoldások inkább hozzáadtak a hangulathoz, mintsem elvettek, viszont úgy gondolom, tematikailag azért lehetne ügyesebb Simon Beaufoy és írócsapata. Noha az a tanulság, hogy „a pénz nem boldogít”, valóban evidenciának tűnik, amin nincs is mit ragozni, még Scorsese sem tud feltétlenül mindig újat mondani róla, de azért az efféle unalomig elkoptatott témákba is lehet életet lehelni, fordulatosan, szórakoztatóan tálalni, nem a megszokott szereplőtípusokat pottyantani a narratívába, akiken keresztül más aspektusból tudjuk szemlélni a témát. (Lásd, Billions.) Ezért foglalkoztat egyelőre kevésbé a Getty-család pilotban megismert apraja-nagyja, a temérdek tipikus és ellenszenves antihőssel, és szívesen szentelnék több időt az olyan jómunkásembereknek, mint Fletcher, vagy azoknak a Gettyknek, akik különböznek a szigetországban szenvedőktől. A túszul ejtett unokát csak az utolsó snittben látjuk, bemutatkozik viszont Hilary Swank, aki most kifejezetten kellemes benyomást tett rám: mindig ő a kemény, tökös csaj, és néha nagyon sok tud lenni, de ebben a részben nem játszotta túl az aggódó, no-nonsense anyuka szerepét. Pedig az írók nem könnyítették meg a dolgát, nem volt túl sok ideje bejárni az ívet, amelynek a végén kidobja a seggfej csávóját, és közben megismerjük a fiával, az apjával, a testvéreivel való viszonyát.

Nem tudom, meddig fogunk kitartani a Trust-nézőnaplókkal, Fega, mert én sem úgy álltam fel az epizód után, hogy tonnányi meglátásom van, amit ki akarok írni magamból. Még az amúgy teljesen jogos történelmi párhuzamok sem ütöttek szöget a fejemben - holott múltkor én jöttem Trumppal -, amelyek abból adódnak, hogy ma már elképzelhetetlen volna, hogy egy ügy ilyen hosszan lázban tartsa a világot, mert már másnap jönne egy újabb kataklizma, amely egyszerre érződik a világ végének és mindössze egy cseppnek a tengerben. Ez a napló is csak egy csepp, meg voltaképp a sorozat is az a tévés óceánban, meg mi sem vagyunk sokkal többek. Csináljuk, amíg csináljuk, nemde?

Egyéb felfedezések:

• Billions! (Gaines)
• Ami a sorozatot illeti, antológia sorozatot is nézünk, meg nem is. A Simon Beaufoy azt nyilatkozta, hogy ugyan a sorozat minden évada a Getty-család körül zajlik majd, de az emberrablás ebben az évadban lezárul. A második évadban az derülhet ki, hogy az öreg Paul, hogyan lett olyan, amilyennek most látjuk. (Fega)
• Szerintem Fraser kamerába mondott monológja pont azért volt fontos, mert felhívta a figyelmünket, hogy azt hisszük mostanában van csak megőrülve a világ, hanem mindig is őrült volt, viszont az internet előtt volt egy kis idő emészteni a dolgokat, nem létezett a 24 órás hírciklus fogalma. Ebből a szempontból szerintem tök fontos és ha már annyit szidjuk az írókat, akkor emeljük meg a cowboy kalapunkat, amikor az jogos. (Fega)
• Kíváncsi voltam, hogy te felhozod-e, de az a bizonyos makett a Getty villán belül a legtúltoltabb metafora, amivel mostanában találkoztam. Elég világos, hogy egyébként ebben cikázik Danny Boyle kamerája és ugrunk egyik szereplőről a másikra, azt pedig, hogy Fraser karaktere lesz az epizód főszereplője úgy jelezték, hogy beletette magát a közepébe, lóháton. Nahát. Remélem a jövőben már nem nagyon fogjuk látni. (Fega)
• Tudom béna vagyok, de én a: ha texasban jártok, játszhatunk gladiátor játékot soron valóban nevettem. (Fega)
• Fraser zsenijét pedig az is bizonyítja, hogy ezt a ceruzás trükköt nagyon nehéz volt úgy elmagyarázni, hogy ne tűnjön borzasztóan B-filmesnek és neki sikerült hibátlanul megoldania. (Fega)