A sorozat világában már 7 év telt el az elragadtatás óta. Azt gondolnánk, hogy talán ez elég hosszú idő ahhoz, hogy a szereplőink ne keressék fel újra szavaikkal és gondolataikkal ezt a tragikus októberi napot. Most viszont a Leftovers harmadik évadáról van szó, ami időről időre késztetést érez arra, hogy szembeforduljon az elvárásokkal, de közben megmaradjon annak a furcsa, nagyon erős érzelmi hatásokat kiváltó, ezért megosztó sorozatnak, amilyennek megismertük.

A huszonharmadik fejezet ezúttal az idősebb Kevin Garvey-ra fókuszált teljes egészében, illetve arra, hogy szegény kimaradt a biblia folytatásából, amit Matt készített a saját kezével.

Mikor már csak 6 óra van hátra az egész történetből és ilyen POV-jellegű epizódokat készít a sorozat, akkor különös fontossággal bír, hogy éppen ki kapja meg a saját részét a csillogásra. A főszereplő Kevin Garvey édesapja, idősebb Kevin Garvey eddig maximum egy fontosabb mellékszereplő volt, de az is inkább csak az első évadban. A megfelelő mértékben akarom értékelni azt, amit a narratívához hozzáadott, de összességében azt hiszem, ha szavazni kellett volna a 3. évad előtt, hogy ki kapjon saját epizódot, azt hiszem nem került volna be a legjobb nyolcba. Ez önmagában még nem jelenti azt, hogy Lindelofék rossz döntést hoztak ezzel, vagy azzal, hogy a Personal Jesust tették meg úgy a főcímdalnak, hogy az nagyon nem jön össze ritmusban a intro vágásaival és animációival. A húzásaik nem mindig járnak tökéletes megvalósítással, de megértőbb az ember, mert nem jellemző az ilyen szintű folyamatos kockáztatás a televízióban.

Közben pedig, képről-képre, jelenetről jelenetre áll össze egy egyre színesebb összkép, ami néhol saját magának is ellentmond, de az biztos, hogy gyönyörű ránézni. Ha ez önmagában nem lenne elég, akkor elég kiszámíthatatlan arányban simogatja vagy épp támadja érzelmileg a nézőit. A sorozatban eddig is láttunk már lenyűgöző monológokat, gondoljunk például Erika és Nora összecsapására az előző évadból, vagy a Perfect Strangersből ismert Mark Linn-Baker előadására az előző epizódból. Most szintén egy ahhoz hasonlót kaptunk, bár itt egy még újabb szereplő szállított egy igencsak meggyőző monológot, ami narratívájában nagyszerű párhuzamba állítható a sorozat történéseivel.

Neki is egy hasonló érzelmi hullámvasutat kellett bejárnia, mint a szereplőinknek, amivel a készítők rövid idő alatt kreáltak egy karaktert, akit úgy sikerült közelebb hozni a nézőkhöz, hogy ne érződjön nagy közhelyesnek vagy életszerűtlennek.

Lindsay Duncannel remekül áll ez a szerep és azok után, hogy az előző epizódban megvolt a WTF érzése a közönségnek a lovas nők feltűnése, illetve a gyilkosságuk után, a Leftovers nem szalasztja el a lehetőséget, hogy leföldelje, mind a karaktert, mind pedig a történetszálat, ami könnyen üres lufivá válhatott volna, aminek elsődleges funkciója csak annyi, hogy kikészítse a nézőket. Így viszont minden megfelelő súlyt kap a történetben. Ilyenkor érzem azt, hogy a Leftovers utolsó évadára Lindelof és csapata megtalálta a legjobb arányt a karakterekre és azok múltjára koncentráló történetmesélés és az ezzel vegyített ezoterikus agyfasz generálása között, ami nem öncélú és közben minden sarokból valami furcsább és észbontóbb dolog kerül elő.

Lehet, hogy ezt nem lehetne hosszú évadokon keresztül végigvinni, de a harmadik évadra sikerült legjobban ötvözniük az első és a második évad legjobb tulajdonságait. Mostanra van meg a nyelv, amit a sorozatnak beszélnie kellene, de egyből a búcsúzsásra használják. Viszont érdemes nekünk is megfontolni azt, amit idősebb Kevin mond Mattnek a telefonban: túl kell lendülnünk rajta, hogy ez a szívünknek oly becses történet hamarosan a kukában végzi.

Ha már kettőjük kapcsolatánál tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy bármennyire is volt idősebb Kevin központú az epizód, azért történt több erőfeszítés annak érdekében, hogy valamennyire azért haladjon a sztori. Részben múltbéli eseményeket is sikerült tisztázni, de ez egyáltalán nem baj, így legalább érezzük, hogy a sorozat tényleg mozaikosan meséli a történetet és a hátralévő epizódokban sem lepődünk meg ha esetleg még korábbi dolgokat mesélnek ezzel, ezzel esetlegesen más megvilágításba helyezve a jövőt.

Kettőjük kapcsolata a teljes képhez még azzal tesz hozzá, hogy az évad szerintem a kapcsolatok felbomlásáról szól valamilyen szinten és ha jól értelmezem a Kevin nevére nem reagáló Norát, akkor nagyon úgy tűnik, helyrehozhatatlan eróziók fenyegetik a karaktereinket. Ezek után nem volt meglepő látni, hogy Matt és idősebb Kevin összevesznek, attól csak viccesebb az egész, hogy egy ilyen apróságon akad ki, hogy kihagyta a teljesen jelentéktelen kéziratából Matt.

Persze ha az öreg farmerdzsekijébe képzeljük magunkat akkor tudjuk, hogy ez valójában mekkora sértés és az öregnek tényleg feltételezése, hogy ő maga a megváltó, ami lehet, hogy igaz, de mi van ha nem? Mindenesetre nagyon fontos neki, hogy ki és hogyan örökíti meg a történetét és semmiképpen sem akar lemaradni arról, hogy megfelelő formában őrizzék meg tetteit az utókornak, még mielőtt mindent elmos az özönvíz. (Persze az epizódban muszáj volt leoltania a dokumentumfilmeket, amik unalmasak a világ legnagyobb best sellerével, a Bibliával ellentétben.) Az mondjuk egy nyitott kérdés, hogy meg fogja-e tudni akadályozni a mindent elárasztó esőt. Elvileg ez a célja, viszont sikerült véletlenül megölnie azt az embert, aki az utolsó táncot megtaníthatta volna neki. Ezek után lehet azt mondani, hogy kudarcot vallott, az egész hiábavaló volt, vagy azt is, hogy ez volt a lényeg, már tudja az összes táncot, ez már nem kellett, hiszen ez pont az, ami elindítja az esőt, azzal pedig, hogy megölte tulajdonképpen hozzájárult, hogy senki más se tanulhassa meg!

Ez szerencsére csak egy értelmezés, egyáltalán nem biztos, hogy így van.

Viszont nem szabad elmenni a tény mellett, hogy a sorozat először elegánsan megcsinálja ezt a szabadon interpretálhatóságot, majd egy laza mozdulattal túl is lendül rajta, mert a történet ezen részei annyira nem fontosak, rá lehet bízni őket a néző képzeletére. Mert a lényeg az, hogy élesben fogják tesztelni, hogy Kevin Garvey Sr. tényleg az a Jézus-e akinek képzeli magát, vagy ő is meghal. Az egy igen érdekes húzás lenne és nyilván még inkább megindokolná, hogy miért volt fontos az idősebb Kevinnek kapni egy saját epizódot.

Annak is ki kell derülnie, hogy miért nem akarja, hogy a fia Ausztráliába érkezzen. Mi már tudjuk, hogy jönnek, ezzel a szemmel néztük az epizódot, ami nem tudom mennyi plusz réteget adott az eseményekhez, mindenesetre érdekes lesz nézni, hogy mi történik Kevinékkel és vajon tényleg azért ragadnak majd Ausztráliában, mert eljön az a bizonyos áradás. Ezek után nem lenne meglepő az sem, ha az idősebb Kevin elbukna, illetve az sem, ha meghalna és Kevinből is olyan árva lenne, mint Nora.

Illetve tényleg benne van a levegőben a világvége, hogy a szereplőinknek nagyon rossz lesz és kíváncsi vagyok, hogy ki tud-e alakítani a halálhoz való másik fajta hozzáállást a Leftovers. Vagy foglalkozik kicsit azzal, hogy valójában csak azt kell formálni, hogy mit is gondolunk a halálról és ott eldől minden. Nem sok mindent tett hozzá Erika Murphy a harmadik évadhoz, de azt mégiscsak elmondta, hogy az jelentette neki az áttörést, hogy eltemethette a lányát. Nem lehet a halál és az eltűnés közé egyenlőségjelet tenni, ezt vizsgálja a sorozat, de közben rájön, hogy az egész csak azon múlik, hogy az emberek milyen narratívát tudnak bebeszélni saját maguknak. 

Ez jelent meg az epizód végi monológban, ami nagyon ügyesen hozott be egy olyan tragédiát a 7 évvel ezelőtti eltűnések kapcsán, amit még nem hallottunk, Ausztráliában viszont hitelesnek hangzik. A hátralévő részekben fel kell készülnünk arra, hogy emberek tűnnek el, vesznek össze, vagy esetleg halnak meg. Persze közben a Leftovers mindent meg fog tenni, hogy simogasson is minket.

Idősebb Kevint megharapja egy kígyó, de végül megmenekül. Kevin meghal, de aztán feltámad. John először lelövi Kevint, aztán összebarátkoznak. A kacsa lebukik a víz alá, aztán feljön a vízre. A sorozat készítői is ugyanezt csinálják. Behoznak teljesen WTF módon 4 lovas nőt. A következő epizódban a vezérükből egy izgalmas karaktert faragnak.

A Leftoversben nem az van, hogy a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Itt úgy lakik jól a kecske, hogy közben nem ő ette meg a káposztát.

Ezzel továbbra is érvényes az, hogy soha nem aratott a Leftoversszel akkorát az HBO, mint a Westworlddel, közben ez minden tekintetben sokkal gazdagabb, érdekesebb, kiszámíthatatlanabb, hitelesebb és kielégítőbb darab, mint a másik. Remélhetőleg unokáink fogják még a nagy zajban értékelni  is.

Egyéb felfedezések:

• Szintén az évad kvintesszenciája volt ahogy az idősebb Kevin interakcióba lépett a rendőrökkel. Miközben készült a kép róla, ami később a lebukását okozta, csak mosolyogni tudott és meg kellett kérni, hogy hagyja abba. A sorozat szintén vigyorog miközben borzasztó dolgok történnek.
• Az a helyzet, hogy az epizódban tényleg egyszercsak felgyújtja magát valaki. Ezt úgyis szörnyű nézni, hogy nem tudunk róla semmit. Vajon ezek után marad, hogy minden részben van legalább egy elég erőszakos elhalálozás? Mert ha igen, akkor előbb utóbb fontos szereplőkért is el kell, hogy jöjjön a kaszás.
• Kíváncsi vagyok, hogy annak lesz-e még jelentősége, hogy a kis Kevin Garvey hírolvasó szeretett volna lenni.
• Egyébként a sorozat bármennyire is úgy tűnik, hogy egy nagy káosz, bizonyos szempontból kiszámítható. Például mindenki tudta, hogy előbb utóbb a magnónak meg a kazettának is annyi.
• Az epizód legfontosabb üzenete, hogy ha beszélni akarsz Jézussal, akkor beszélned kell a nyelvét. Mondjuk ebben az a vicces, hogy minden egyes nyelvet emberek találtak ki.
• Azért a sorozat a maga módján tökéletesen kommentálta az egész cultural appreciation-ös botrányt. Nagyon kíváncsi lennék, hogy az ilyen ötletek, hogyan születnek meg.
• Lehet ezekhez is olyan cuccra van szükség, ami után két héttel később eszmél fel az ember.