Maureen Ryan, a Variety vezető tévé kritikusa, néhány nappal ezelőtt írt egy olyan személyes esszét a Leftoversről, ami szinte kulcsként értelmezhető Lindelof és Perrotta sorozatához. A nagy múltú szakmai lap szokásaitól eltérően az írás elsősorban a szerző személyes történetére koncentrált, és csak másodlagosan mutatta be a sorozatot. De Einstein elméleteinek a bemutatása miatt érzem azt, hogy ezzel sikerült nemcsak a sorozatot, de bizonyos értelemben az emberi működést is megfejteni. 

Twitteren másoktól is olvastam, hogy a Leftovers azért ver köröket minden másra, mert molekuláris szinten érti az emberek működését. A magam módján ezt korábban is éreztem, de nem tudtam konkrét tudományos példákat hozni, amiket magam mellé állítva bebizonyíthatom, hogy a sorozat valami olyasmit csinál, amit mindannyian érzünk, mégsem tudunk elmondani, vagy bemutatni. Einsteinnek megvoltak erre az eszközei és a Mo Ryan által hozott példákon keresztül úgy érzem egy fokkal közelebb léptem ahhoz, hogy értsem, hogyan működnek az emberek és mennyire meghatároznak minket azok a szabad szemmel értelmezhetetlen méretű részecskék, amikből felépülnek a porcikáink.

Az egész cikkből az a kedvenc megállapításom, ami felhívja arra a figyelmet, amit mindenkinek megtanítanak gimnáziumban, de aztán nem tulajdonít neki túl nagy jelentőséget. Mégpedig, hogy az elektronoknak nincsen fix helye, csak pályájuk, amin megállás nélkül mozognak. Mi van ha az emberi érzések is így működnek és ugyanannak a pályának a része minden, amit mondjuk egy haláleset miatt érzünk? Egy hosszú betegség után a halál egyszerre lehet tragédia és megváltás. Az egymást kizáró érzések szörnyen megterhelik a lelket.

A Leftovers ezeket az emberi érzéseket, dilemmákat, védekezési mechanizmusokat nagyítja fel, kicsit hasonlóan, mint mondjuk a Man Seeking Woman, annak érdekében, hogy formabontóbb sorozat legyen és nem mellesleg látványosabban és érzékletesebben mutassa meg hogyan is küzdenek meg a saját érzéseikkel a szereplők. Ennek a leglátványosabb példája volt Kevin, aki vagy alászállt az alvilágba vagy csak szörnyű látomások gyötörték, miközben haldokolt. Ellentétes gondolataink vannak arról, hogy mi történt vele, amiknek ki kellene zárniuk egymást. A nézőnek megvan a szabadsága, hogy amellett döntsön, ami neki szimpatikusabb.

Ez az egész egy jól alkalmazható formula, hiszen Norával is el lehetett volna játszani, akinél ugyanúgy megvan a kettősség. Az évad eseményei alapján úgy tűnik, hogy ha meg is volt benne a szándék, hogy továbblépjen, ezt soha nem sikerült megvalósítania. Mégpedig azért, mert a gyászoló, önpusztító, a helyzetével soha meg nem békélő énje mindig győzedelmeskedett, az ő Pattijét nem sikerült lelőni. Ennek lehetne valamilyen teljesen eltérő reprezentációja és meg lehetne mutatni, hogy ő győzedelmeskedett, mikor összevesztek Kevinnel az ausztrál hotel szobában.

Ha a karakterekről eggyel hátrébb lépünk, a sorozatban is megvan a folyamatos kettősség és nincs egyetlen magyarázat az eseményekre. Túlmutat ez a megbízhatatlan mesélő effektuson, ennél összetettebb a helyzet. A sorozat vigyáz rá, hogy bizonyos eseményekről ne lehessen egyértelműen dönteni, maradjon hely a nézői interpretációnak, amitől még közelebb tud lépni az igazi művészeti alkotásokhoz a Leftoverst. 

Ezen túlmenőleg soha nem félt öncélú lenni, illetve kapaszkodó nélkül hagyni a nézőt, de az utóbbi részekben már egyértelmű volt, hogy ha be is hoznak valami furcsa őrültséget, vagy sokkoló fordulatot, annak hamar megismerjük a többé-kevésbé hiteles magyarázatát is. Emiatt olyan sokszor írtam le, hogy mit csinál a kacsa, hogy szégyellem is magam miatta.

Ennél sokkal jobb az elektronokról szóló hasonlat, mert az ember érzései ugyanígy cikáznak, illetve váltakoznak különböző állapotok között. Ennek a pályának van olyan része, ahol blokkolni tudjuk a minket alapesetben kizökkentő érzéseket. Ahogy Kevin csinálta. Vagy Nora. Vagy Laurie. Vagy Mark Linn-Baker. Vagy bárki, aki feltűnt ebben a sorozatban. Egy idő után viszont elér oda az elektron pályán az ember, ahol kitörnek ezek az érzések és akkor elmosnak mindent, mint az özönvíz. De nem tart ez sem örökké, akkor is létezni kell, ha elmúlt. Utána is szembe kell tudni nézni saját magaddal.

Ilyenkor aztán újra kell kezdeni, felállni a padlóról, ami hatalmas erőfeszítést igényel. A gyász ennek egy extrém változata, de bármit ide lehet sorolni, ami nagy érzelmi stresszt okoz az embernek. A sorozat ezt szó szerint bemutatta azzal, hogy idősebb Kevin az özönvíz miatt fel kellett, hogy másszon a tetőre. Bár nem láttuk, hogy mit élt át, de az évad kezdő képsoraiból el tudjuk képzeni, hogy milyen az, mikor a tetőn állsz, várod a világvégét és az nem jön el. Ezt élhette át ő is. Extra energiákat kellett mozgósítania, amiket nem a túlélésre használt, de végül lehet ez mentette meg. Miután már nincs szükség ezekre a rendkívüli energiákra, utána nagyon nehéz visszarázódni. És újrakezdeni és feldolgozni, ami történt.

A hirtelen elragadtatás ennek egy extrém, ugyanakkor metaforikus túlzása, de azóta számtalan példát láttunk már rá, hogy az élet mennyi katasztrófával tud szolgálni. Már ha úgy tekintünk rá. Ezeket túl lehet élni, és gyakran azt kívánjuk bárcsak nem sikerült volna. Néhány nappal gaines azt írta egy beszélgetésben, hogy a Leftovers egy évadot szentel az öngyilkosságnak. Nekem ezt még mindig fáj elfogadni, hiszek benne, hogy a végén talán mégsem jön be a tippem a fontos szereplő haláláról. Bár ezt csak attól függ, hogy honnan nézzük, hiszen Mattről például tudjuk, hogy kiújuló betegsége miatt hamarosan meghal. Bár simán hihetünk benne, hogy újra elmúlik majd, ahogy az már egyszer korábban megtörtént.

Nem akarom, hogy tényleg egy ennyire öngyilkosságra felhúzott évad legyen a zárásból, és remélem, hogy csak az álomvilágban kellett mindenkinek meghalnia, ahhoz, hogy visszatérjen az egyensúly. Ugyanakkor meg az egész pont úgy van felépítve, hogy simán lehet: Kevinnek semmi köze Istenhez, a túlvilághoz, a világ rendjéhez, ő nem Jézus, csak valaki, aki jól bírja a mérget, meg a víz alatt, meg a lövéseket. Ilyenkor nem egy másik dimenzióba kerül, csak a saját tudatalattijába.

A sorozat megint megmutatja hogyan kell ezt a tudatalatti dolgot akciófilmmé formálni. A második évad inkább emlékeztetett egy Bourne-filmre a közelharc és a szállodai közeg miatt, itt viszont ha nem vesszük a két nézőpont közötti ugrást, akkor az Inception kapta meg a magáét. Persze csak átvitt értelemben, mert itt mindent úgy kell érteni.

Elég egyértelműen meg lehet magyarázni, hogy mi mit jelent Kevin álmában. Kis segítséggel az apjától és a barátaitól megtanulja, hogy ne másoktól várja el a feladatot, hanem álljon a sarkára és azt csinálja, amit ő akar. Hihetetlenül önzetlen volt, mikor azért ölte meg magát, hogy másoknak próbáljon meg segíteni. Végül nem járt sikerrel, mert ez az egész kizárólag az ő leckéjéről szól. Ez egy gyönyörű kifordítása annak, hogy Kevin Jézus. Hiszen itt sikerült vele bemutatni, hogy ne várj senki másra, hogy megmentsen. Mentsd inkább magad, míg lehet.

Ehhez mondjuk meg kell ölnie saját magát, illetve el kell pusztítania a világot, ami szándékosan a sorozat valódi világának a negatívja, ahol Evie van életben és mindenki mást mészároltak le. Mikor a talpig fehérben álló Kevinre váltottunk az az epizód legemlékezetesebb vágása tudott lenni, pedig volt néhány komoly versenyző.

A szöveg szintén roppant erős volt és azt éreztem, hogy ez a második évados karaoke megfelelője. Itt a sorozat futott egy győzelmi kört, ahogy az Egyesült Államok Elnökeként Kevin Garvey arról faggatja Grace kisfiát, hogy hova lett a cipője és az egész olyan, mintha be lenne tanulva, Kevin úgy sétál be a csapdába, hogy azt öröm nézni. De végül minden abba az irányba mutat, hogy ez a dolog nem számít. És nincsenek rövidítések, nincsenek segítségek, nincsen Isten, csak te vagy magadnak és meg kell próbálnod minden körülmények között a bal lábadat a jobb elé tenni, mindennap, bármi is történjen és haladni azon az elektronpályán előre.

Saját magadnak te vagy az elnöke, ne várd, hogy bárki a füledbe súgja, hogy mit kellene tenned.

Azt egyedül te tudod. Elég egyértelmű nekem, hogy ezt a leckét tanulta meg Lindelof a Lost után, mert itt még kaptunk egy utolsó utalást erre. Kevin először a tengerben tér magához, majd kiúszik egy homokos partra, aminek nem kell kötelezően szigetnek lennie, de érezzük azért az áthallást. Itt meg akarják ölni, de jön valaki, aki fejbelövi a támadóját. Ez a fura figura nyilván az internetes trollokat jelképezi, akik elüldözték Lindelofot Twitterről, itt pedig látjuk, hogy végül egy szellem segítségével el tudta némítani ezeket a hangokat. Illetve egy közel hibátlan sorozattal.

Csak annyi kellett, hogy tartsd be az ígéreted és bármilyen őrültséget is hozol be, valamilyen megoldást azért hozz rá. Ezeket mikroszinten kell érteni, mert egyébként valóban arról szólt minden, hogy nincsenek válaszok. Ez lehetne lehangoló is, de a második évad után már sokkal jobban érzi a sorozat, hogy milyen vibe-ot kell az epizódokban létrehozni, ami passzol az epizód üzenetéhez és nem akar utána az ember öngyilkos lenni.

Kicsit sajnálom, hogy ilyen egyértelműen tűnt fel előttünk a Harcosok klubja abban a bizonyos jelenetben, de a készítők megtalálták a módját, hogy sok szempontból túllépjen a filmen, aminek a nagy hatását már korábban is jelezték, például zeneválasztással. A Leftoversnek megvan a lehetősége, hogy több időt töltsön a karaktereivel, ezért mélyebbre tud menni, mint Fincher-filmje, így nem fair az összehasonlítás.

Ugyanakkor az epizód konkrét vége, amivel fentebb már foglalkoztam, egészen mesteri és másodszorra nézve az jutott eszembe, hogy mi van ha itt ér véget majd a sorozat és az utolsó részben szinte csak azt látjuk, hogy mi történt a többiekkel, míg tartott a vihar. Nagyon durva vég lenne és így a sorozatban tényleg eljönne a világvége az évfordulón, mert nem folytatódna tovább a történet. De nem ez fog történni,

biztos vagyok benne, hogy nagyobb ívű és megjósolhatatlan lezárás van a készítők tarsolyában.

Azt csak sejtem, hogy vissza fog ütni a spoilerek szabadon értelmezése, amiről azt gondolták, hogy nem lő le semmit, sőt, növeli a feszültséget. Ha odafigyelünk még nyilvánvalóbb, hogy mit csinálnak a készítők. Mi az első, ami elhangzik az epizódban? “Mit akarsz?” Nem Kevintől kérdezik, hanem ő tesz fel, de az epizódban az lesz a lényeg, hogy Kevin szembesüljön ezzel és végre mások helyett magáért tegyen valamit. A tény, hogy amint közel járt ehhez, ami neki kell tanulnia, rögtön elkezdett szétesni az álom, azt erősíti azt a felvetést, hogy ennek az egésznek semmi köze nem volt a túlvilághoz.

Mégis azzal, hogy fellebegteti az összeköttetés lehetőségét grandiózus, világszintű események és apró emberi döntések, érzések között, azzal szintén azt bizonyítja a Leftovers, hogy tökéletesen tudja, milyen érzés embernek lenni és milyen apróságok tesznek minket azzá.

A Westworld, amit ekéztem már korábban, szintén valami hasonlót kutatott, miközben az egész "Nolanesen" egy grandiózus akciófilmbe volt ágyazva. Ez a sorozat rengeteg lélektani kérdést tett fel, de közel sem tudott olyan megindítóan bánni velük, mint a Leftovers. Persze voltak nagyon erős megállapításai filozófiai vonalon, de azért jutott eszembe, mert a Westworld első évadának egyik kulcsjelenetében azt láttuk, hogy az egyik főszereplő saját magával kerül szembe egy szobában.

Pontosan ugyanúgy, ahogy most itt Kevinnel történt. És ahogy hallom van még néhány sorozat, ami hasonlóval operál, igaz Gaines?

Ott ez egy hatalmas áttörést jelent, itt ez adja meg a lehetőségét, hogy létrejöhessen egy hatalmas áttörés. Ehhez ki kell vágni saját magának a szívét, teljesen várható és logikus döntés, illetve passzol ahhoz, hogy azért csak szeretne első évadhoz hasonló dolgokat villantani a sorozat. De ebben sokkal ügyesebbek lettek és kicsit a Hannibaltól szereztek inspirációt, de nem lehet plagizálással vádolni a készítőket.

Amellett, hogy a Leftovers tudja, milyen érzés embernek lenni és képes ezt elegánsan megmutatni, még a tévés médium szabályaival is tisztában van. Az előző részben már írtam arról, hogy ezeket gyakran fel is rúgja és most is van hosszú monologizálás, az elnöki beszédet már említettem, de ott van az a konkrét történet is, amivel sikerül megtörni a szakállmentes Kevint. Ez annak az értelmezésnek metaforája, amiben az emberek a bizonyos történéstől úgy érzik, hogy örökre elromlott minden és inkább meghalnának.

De a szabályok ismerete azt s jelenti, hogy mindent felhasználnak, amivel közelebb lehet hozni a történet megértését a nézőkhöz. Mindjárt vége a sorozatnak, de még egyszer meg kell említeni a sorozat zeneszerzőjének a nevét, aki elképesztően odatette magát és az első évados zene kiállta az idő próbáját. Kezdésnél is tökéletes volt, de egész évadban nagyszerűen működött, mikor épp beúszott az alaptéma egy fontos beszélgetés alatt. Ehhez jön hozzá a dalok szinte musical szintű beemelése, aminek keretében előfordult, hogy a hallott dal szövegét le kellett fordítani, annyira egyértelmű volt, hogy fontos az epizódhoz.

De ez csak egy dolog, a vágás megint egy másik, a lényeg, hogy a Leftovers tisztában van azzal, hogy az emberi teshez hasonlóan sok apró dologból áll össze és ezek a kisebb részecskék, mind tehetnek azért, hogy furább legyen a Leftovers. És amit lehet azt alkalmaznak is. Lehet azt mondani, hogy szinte már stréberek a készítők az alaposságuk miatt.

Ebbe még egy sima, "Jajj nagyon szeretlek és csak ez számít!" beszélgetés is belefér, amit azelőtt látunk, hogy az apa megfojtaná a fiát. Ennek ki kellene vernie a biztosítékot, itt mégsem tűnik furcsának. Igen nagy erőfeszítés kell ám ehhez is, és valószínűleg a végeredményben a készítők a saját érzéseiket írták ki ezzel a világvégével és  hatalmas várakozással. Mert ugye van ez a furcsa érzés, hogy sokáig készülsz rá, dolgozol rajta, aztán egyszercsak kész van és nem tudod, hogyan tovább utána.

A show bussiness-ben, ahol projektről projektre dolgoznak az emberek különösen ismerős lehet ez az üresség, ami egy nagy projekt megvalósítása után érez az ember. Addig míg el nem készült azt érezte, hogy itt a világvége és minden összeomolhat. Aztán, mikor mégsem ér véget a világ nagyon nehéz eldönteni, hogy mihez kezdjen az ember. És hogyan. Én sem tudom, hogyan írjak erről az epizódról úgy, hogy elégedett legyek vele.

Egyéb felfedezések:

• Azt hiszem itt az ideje elmondani, hogy a sorozatban állandóan feltűnő hetesek tiszteletére, minden posztban hét egyéb megfigyelés szerepelt. A kacsa lement a víz alá, a kacsa feljött a víz alól. Esküszöm nem írom le többet.
• Tényleg annyi metafora van, hogy a felét sem tudom szépen leírni, de mindenesetre az világbajnok ötlet, hogy úgy váltassz a személyiségeid között, hogy egy tükrös felületen keresztül szembenézel önmagaddal.
• Az olyan apróságok is gyönyörűek, hogy felépítették a kopasz fazont, aki kutyákra vadászik, majd volt, hogy a kutyák emberi alakban lemásolták a legnagyobb vezetőket és érkezik ez a kopasz ember, hogy segítsen meggyilkolni az elnököt, talán azért, mert valójában egy magát embernek kiadó kutyáról van szó? (Tudjuk, hogy nem, de érted!)
• Matt után Kevin is találkozik Istennel, de élesen eltér, hogy milyen szerepet tölt be kettőjük életében és milyen hatást gyakorol rájuk. Itt csak egy hang a fülben, akitől könnyen meg lehet szabadulni. Milyen Isten az ilyen?
• Megjön Kevin és azt mondja, hogy egyre gyakrabban jön és egyre nehezebb innen távozni. Ennek megelőzése érdekében inkább felrobbantja a helyet, hogy ne kelljen többet idejönni?
• Úgy szeretnék egy olyan alternatív univerzumban élni, ahol tényleg teljesen elfogadott, hogy egy problémára úgy keressük a megoldást, hogy egész világra szóló esszé versenyt rendezünk. Több ilyen kéne.
• Hogy bele is kössek az epizódba, Liv Tyler mint alelnök azt hiszem nem passzolt és ez a legerősebb érv az ellen, hogy ez talán mégsem egy álom, ami Kevinről szólt, hanem tényleg a túlvilág.