The Leftovers 3x08 - The Book of Nora

 1-v67t6uwzz6iarlv7lgfuta.jpeg

Végre megtudtuk, hogy ki veszi nyakába más emberek bűneit. Erre a válaszra senki sem számított. Búcsú a Leftoverstől a tovább után.

Mikor először láttam a Leftovers utolsó részét,  akkor nem tudtam igazán értékelni.

Talán azért, mert a fejemben több lehetséges változat is volt azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kellene befejezni a történetet, a Book Of Nora viszont egyáltalán nem volt ezekre tekintettel. Másodszorra nézve jobban észre tudtam venni a nüanszokat, az újabb nagyszerűen előadott monológokat, azt hogy a sorozat további példákat hozott az eddigi évadokban mutatott tendenciákra, hogy Max Richter zenejétől még egyszer utoljára borsózhatott az ember háta.

Nem egyszerű a búcsúzás, soha nem volt egyszerű a sorozatról írni, de mikor képtelen voltam a finálé előtti vasárnap befejezni a hetedik epizódról szóló posztomat, akkor nagyon igaznak csengett Matt hitevesztett kifakadása. Ezek az írások mégiscsak úgy készülnek, hogy a sorozat a biblia, én meg a magam módján megpróbálom megmagyarázni, hogy miért fontos az, ami történik. Szóval Matt egyértelmű azonosulási pontot jelent, és mikor az előző részről írtam, folyamatosan az az érzés kavargott bennem, hogy fogalmam sincs, hogy miről beszélek, úgyhogy nyilván nem fogok vele meggyőzni senkit.

A sorozat utolsó részében az egyik fontos téma éppen arról szólt, hogy mennyire fontos, hogy legyenek emberek, akik elfogadják a valóságunkat és nem akarnak onnan elmenekülni.

 

(Engedjetek meg egy lazai aktuálpolitikai kitérőt, de mostanság kötelező bármilyen fontos dolgotól két perc alatt eljutni Donald Trumpig, úgyhogy hadd emlékezzek meg a tényről, hogy Comey és Trump esetében pontosan arról szól az egész, hogy a kettő közül melyiknek hiszünk, hiszen nincs más tanú. Vagyis nagy jelentősége van annak, hogy kinek hiszünk.) 

1-wy4r_vzvruuabjtkzwqn8g.jpeg

Nora azért került Ausztráliába, mert megkeresték, hogy itt van egy gép, amivel el lehet menni oda, ahol a gyerekei vannak. Direkt marketing, beajánlották neki a fullos csomagot, az nem volt benne a pakliban, hogy esetleg alkalmatlannak találják rá. Mindenesetre megkérdezték tőle, hogy megölné-e egy ikerpár egyik tagját, ha tudná, hogy a másik ha felnő, akkor meggyógyítja a rákot. Nora azt mondta, hogy naná, mindennap halnak meg gyerekek, mit számít eggyel több, ha cserébe gyógyítható lesz a rák? Mégsem hittek neki, megbukott a teszten, mi pedig nem értettük, hogy mi a helyes válasz, hiszen korábban meg azt láttuk, hogy a csávó nemmel felelt és őt is visszautasították.

Vagyis nem az a lényeg, hogy igent vagy nemet mond? Szerintem az igen is, meg a nem is rossz válasz, de létezik egy harmadik, ami helyes. Arról jutott ez eszembe, amit Kevin álmában a párhuzamos világban láttunk, ahol képtelen volt kideríteni, hogy hova lettek Grace gyerekeinek a cipői. Ott az volt a válasz, hogy nem számít, mert nincs család. Mintha valami ilyesmi agyament választ várhattak a tudósok is, aki irányítják az egész folyamatot. Vagy csak arcra osztályoznak, mindenesetre ez egy, a több-tucat nyitva hagyott kérdés közül.

Maga a gép viszont kulcsszereplő az egész fináléban, ugyanis Nora végül beleül a gépbe, amivel sikerül kicsiben lemodellezni a sorozatot, ami önmagában szép teljesítmény. Ezt ráadásul úgy, hogy újra látványosan megszegik a tévé szabályait. Mielőtt az egész megtörténne és mi is látnánk, ahogy Nora bemyeg a kamionba, beleül a folyóba, az megtelik folyadékkal, még hosszan el is mesélték nekünk. Ha ez nem lenne elég még egy barbie baba segítségével is lemodellezték, hogy tényleg mindennel szembemenjenek.

A sorozat ezektől a pillanatoktól volt az, ami és különösen jó érzékkel kezelte ezeket a metaforákat, amiket az első évadban sokszor illettem modoros jelzővel, ettől függetlenül mindig is közel álltak a szívemhez és igazán soha nem tudtam haragudni a Leftoversre.

1-n5bxsmuozmqvbglytfhp3w.jpeg

Bármi, bármikor eltűnt a sorozatban, legyen az pékárú vagy fröccsöntött Jézus, az azért működött, mert a sorozat nekiszaladt a falnak és mindig megnézte, hogy meg tud-e állni azelőtt, hogy beverje az orrát. Szerintem már az első évadban is sikerült, Lindelofék szerint csak a másodiktól kezdve, mindenesetre érzelmi hatás tekintetében még mindig az első évad vége a legsúlyosabb a számomra, amiben elég nagy szerepe van néhány életnagyságú bábunak.

Úgyhogy addig jó, míg a sorozat ugyanazt csinálja, mint mindig és újabb módszereket talál, hogy remixelje a kedvenc dolgait és közben a kecske meg a káposzta is eltűnjön, meg megkerüljön meg talán még jól is lakjon. Ennek a metaforának lehet, hogy semmi értelme, de a sorozat valami ehhez hasonló dolgot tudott összehozni, bámulatos magabiztossággal hétről hétre.

(A finálé legtökéletesebb példája erre az esküvőn megjelenő kecske. Az évad első fele abban a szellemben telt, hogy több lehetséges jelölt volt Jézus szerepére. Aztán lassan lekerült erről a fókusz, a készítők viszont nem felejtették el és igen a végén egy kecskéből csináltak megváltót, aki nyakába vette mások bűneit és kis híján még az életét is áldozta értük. Szerencsére aztán megérkezett Nora és megmentette szegény jószágot ettől, mi pedig csak néztünk, hogy hogyan lehet ennyi érzelmet kihozni egy szamárból meg néhány színes gyöngyből.)

Mindennek közepében ott volt Kevin és Nora, akik a sorozat készítőivel ellentétben nem féltek beverni a fejüket a falba, sőt abban bíztak, hogy pont ez segít rajtuk.

 

1-khqd6relslknuccwpi9nxg.jpeg

Végül viszont kiderült, hogy eddig is minden ott volt a kezükben. A sorozat fináléjának ez az egyik kulcsa, hogy valójában semmi egetrengető nem derült ki és ezt elsőre furcsa volt befogadni. Igaz, az első perctől kezdve azt ígérték, hogy nem lesznek válaszok és nem is lettek.

Nem tudom elégszer ajánlani Todd VanDerWerff Damon Lindeloffal készített podcastját, ahol a készítő elmondja, hogy szerinte a presztízs sorozatok soha nem arról szólnak, amit a felszínen látunk. A Mad Ment hozza példának, amiben szerinte nem az lényeg, hogy egy Don Draper nevű fazon a 60-as években egy reklámügynökségnél dolgozik és csalja a feleségét. Hanem egy egzisztenciális meditáció arról, hogy milyen volt megélni azt, ahogy megváltozott az amerikai társadalom az ötvenes évekből a hatvanas évekre.

Ebből a szempontból a Leftovers sem arról szól, hogy hogyan próbál meg minden hátráltató tényező ellenére boldog életet élni Kevin Garvey és Nora Durst. Hanem arról, hogy hogyan csapják be saját magukat azzal kapcsolatban, hogy rendben vannak és hogyan nem kell ahhoz, hogy globális méretű katasztrófa, hogy az ember káosznak, értelem nélkülinek és kiüresedettnek érezze az életét. Ahogy a Mad Men úgy a Leftovers is egy egzisztenciális meditáció és a mit keresek itt és a most mi lesz a központi kérdései. Nagy díszleteket és varázslatot vagy bűvész trükköt használ hozzá, de a kérdések a lehető leghétköznapibbak és a lehető leguniverzálisabbak.

Miért van szükségünk arra, hogy vakon elhiggyük azt, amit a velünk szemben élő ember mond. Nem csak saját magáról, de bármi másról is. Arra valamennyire már rájöttünk, hogy narratíva kell ahhoz, hogy be tudjuk fogadni a környezetünket. El kell mesélned egy lineáris történettel, hogy hogyan kerültek ide a fák, az emberek az állatok, különben nem fogom neked elhinni. Aztán erre mióta világ a világ újabb és újabb kísérleteket tesz az emberiség, hogy valami értelmet találjon ebben az egészben.

Az elragadtatás mögött is kell lennie valami történetnek.

 

Ha az nincs, akkor ott van a tudomány, amivel meg tudjuk fejteni, le tudjuk írni és akár még egy gépet is tudunk építeni annak érdekében, hogy legyőzzükTermészetesen, ahogy eddig, úgy a géppel kapcsolatban sem kapunk igazi megerősítést, azzal kapcsolatban, hogy mennyire működőképes vagy valódi. Persze cáfolatot sem, de azért a korábbi részekben csak az volt a konszenzus, hogy ez az ember nem egy ilyen dimenziók közötti közlekedési eszközt hozott létre, hanem egy drága gyilkológépet, ami elhamvasztja az embereket, mintegy reprodukálja az elragadtatás élményét azoknak, akik úgy érzik, hogy kimaradtak belőle. De ez is csak egy narratíva, arra, hogy miért akarna valaki önként itthagyni ezt a világot.

1-alp7bjn9jttsmdzy4-_qoa.jpeg

A saját narratívám a fináléról a lehető legunalmasabb, de az, ami konzisztens a sorozat világával és rámutat arra, amit az előző rész kapcsán is fejtegettem, hogy Norával is lehetett volna egy ilyen másvilági utazást tenni, ahogy azt Kevinnel tettük. Nos ezt nem láttuk, csak hallottuk, ahogy Nora elmesélte, amivel szintén konzisztens maradt azzal, amit az egész évadban láttunk. A legfontosabb történéseket nem mutatja meg, csak elmeséli a karakter, ezzel növelve a drámai hatást.

Pedig azért, mert valamit látunk ebben a sorozatban, még nem muszáj igaznak lennie, mindenesetre a sokat emlegetett podcastben Lindelof azt mondja el, hogy az eredeti tervek szerint mutatták volna Nora utazását, de aztán arra jutottak, hogy azzal cápát ugrana a sorozat és többé nem lenne ugyanaz. Szerintem ha van sorozat, ami könnyen eljátszhat a cápa ugrás gondolatával az a Leftovers, mindenesetre a készítők nem kockáztattak. Így csak halljuk Nora történetét, ami szerintem nem igaz, csak egyfajta válasz arra a hamis narratívára, vagy hazugságra, amivel Kevin indítja az epizódot.

Nem tudom, hogy mit írtak mások a fináléról, de Twitter alapján az olt az érzésem, hogy túlságosan nagy hangsúly feküdt utólag Nora monológjára és arra, hogy az igaz-e amit mond, vagy sem és kevesebb Kevin útjára, amit bejárt az utolsó részben. Mert ha belegondolunk abba, ami valószínűleg igaz az életéből, akkor az roppant szomorú. A gyerekivel él Jardenben, folyamatosan Nora után sír, évente két hétig reménytelenül keresi Ausztráliában majd visszatér Texasba az év maradék ötven szomorú hetére.

Miközben a szomszédja és exfelesége rendszeres telefonos kapcsolatban áll vele, de nem mondja meg neki, hogy hol van Nora. Ez elég elkeserítő és rengeteg idő telt el ránézésre, míg újra találkoztak és ez baromi szomorú. Persze, nem változott semmi. Nem tudjuk, hogy Kevin leállt-e a fojtogatós relaxációs technikájával, de a monológjából úgy tűnik, hogy Nora keresése tulajdonképpen ugyanilyen technikává vált és bár a nő nem tűnt el, de hiányára ugyanúgy felépített egy hitvallást, támaszkodót, valamit Kevin, amiről tudta, hogy abba kéne hagynia, de nem tudta.

Aztán a válaszban, odabent Nora el is mondja, hogy mindig lesz majd golyóálló mellény vagy valami egészen más, ami segít az adott helyzetben. Vagy legalább az illúzióját megadja.

 

1-8_rvkauyzmktrc-kxzgudw.jpeg

Az is egy illúzió volt, amivel Kevin próbálkozott és úgy tett, mintha semmi sem történt volna meg azok után, hogy elhagyták Mapletont. Ez egy fordított újrakezdés a Leftovers készítőinek útjához képest, mert bár a sorozatban nem felejtették el az első évadot, de mégis újra kellett kezdeniük bizonyos formában.

Mindenesetre én nem felejtem el azt, hogy hogyan jutottak ide és azok alapján nem gondolom, hogy Norának és Kevinnek együtt kellene lennie, még akkor is ha ennyi sóvárgással töltött év jelent azért valamit. De azok után, hogy megbékéltem azzal, hogy külön lesznek, nem volt szükségem arra, hogy mégis, újra próbálkozzanak. De úgy látszik ez a kettősség is kellett Lindelofnak, amit Laurie halálával kapcsolatban is átéltünk, aki ugyebár nem halt meg, látjuk, mint boldog nagyi.

Először azt kell gondolnunk, hogy vége, szakítottak, de jobb is így, hogy aztán kiderüljön, mégis életben vannak, mégis megpróbálnak együtt boldogak lenni.

Mi nézők tudjuk, hogy nem jó ötlet, de sorozatokban elég sokszor előfordul, hogy azt nézzük, ahogy a karakterek a vesztükbe rohannak és nem tudunk ellene mit tenni. Aztán van amikor ez fárasztó, máskor meg borzasztóan élvezetes és a Leftoversnek sikerült aztért az utóbbihoz közelítenie inkább. Azok után, hogy Kevin kiöntötte a lelkét és Nora csak azt kérdezte, hogy "Kérsz teát?", akkor az volt az érzésem, hogy semmi nem változott, aztán ugye elmondta a történetét, ami szépen rímel a Kevinére, de nem tudom, hogy pusztán a galambok miatt azt kellene gondolnom, hogy minden megváltozott és mostantól tényleg boldogak lesznek.

Persze a sorozat van annyira érzékeny, hogy tudja: nem lehet azt ígérni, hogy minden rendben lesz holnap is. Csak azt, hogy meg lehet próbálni a világvége után is boldognak lenni, bármennyire is furcsán vagy elképzelhetetlennek hangzik. Mert az a lényeg, hogy itt vagy és nem tudsz mit tenni azokkal, akiknek hamarabb el kellett innen menniük valamiért. Igazán felfoghatatlan dolog és vannak, akik nem tudják megérteni vagy elfogadni és a Leftovers azt mondta, hogy az is rendben van, ha nem tudod elfogadni. Mert mi emberek ilyen buták meg furák vagyunk.

Vannak, akiken nehéz segíteni, de azért érdemes kinyújtani a kezünket és megpróbálni.

 

És a végén tényleg csak ilyen nyálas dolgokig tudott eljutni a sorozat, ami olyan érzékkel és tapintattal dolgozott fel bonyolult filozófiai kérdéseket, ahogy előtte csak kevesen. De nem lehet azt várni, hogy újra feltalálják a kereket. Csak azt, hogy összejött egy olyan művészeti alkotás, amire hogyha ránézel, akkor elgondolkodsz, sőt talán ki is zökkent annyira, hogy változtasson azon a pályán, amin mindig körbe-körbe szaladsz.

1-eputthhz94zoagxefeyd5g.jpeg

Az előző évad fináléjáról szóló posztot úgy kezdtem, hogy az idő egy lapos kör, úgyhogy ezt most meg úgy fejezem be. Kevint is ott találjuk, ahol a finálékban szoktuk. Hazatérés közben. Most pedig a szokásosnál is több idő kellett neki, hogy odaérjen és a megszokottnál kevesebb ember várta, mikor betoppant. Ebben a tekintetben is konzisztens maradt a sorozat és annyira jó, hogy ebben a gif setben sikerült így összefoglalni Kevin történetét: mindig haza akart menni és a szeretteivel lenni. Első évadban Laurie-tól kérte, hogy jöjjön haza. A másodikban azért énekelt, hogy hazamehessen, a harmadikban a saját szívét is kivágta ezért.

Most tényleg hazaért és nem tudjuk, mennyire valódi vagy mennyire tartós a boldogság. De talán jobb is, hogy nincs ráírva a lejárati idő a dobozra, az elrontaná az egészet.

***

Mióta olvastam Mo Ryan esszéjét, azóta gyakorlatilag összenőtt a sorozattal és állandóan eszembe jut az is, nem csak maga a sorozat. Ezen kívül még ezek a molekuláris pályák járnak a fejemben meg az, hogy az embert minden egyes alkotóeleme meghatározza, azok a picik is, amiknek a létezésébe nem is tudunk belegondolni, de ott vannak. És ezek az elképzelhetetlenül apró elektronok mennek körbe-körbe bennünk folyamatosan. Miközben mi, egy nagy bolygó egészeként megyünk folyamatosan körbe egy hatalmas bolygó körül, miközben még 24 óránként a saját tengerünk körül is megfordulunk. Ez mind befolyásol minket, aztán néha jön valami vagy valaki, aki mozdít kicsit a pályánkon, de egyébként maradunk a pályánkon, ha jó nekünk, ha nem.

Vannak olyan részek, amiket nem ismerünk. Viszont úgy is lehet erre az egészre tekinteni, hogy valójában folyamatosan érezzük az egész pályát, függetlenül attól, hogy épp aktuálisan hol is tartunk benne. És végül az idő az egyetlen, amit a sorozat is ki tudott találni, végső megoldásnak. Szükségük volt a készítőknek az időugrásra ahhoz, hogy kielégítőbbnek érződjön a lezárás. Van ilyen nézői elvárás is, mikor véget ér valami, akkor is tudni akarjunk, hogy életük végéig mi történt a szereplőkkel. Viszont azzal, hogy így ér véget a történet, kicsit úgy érzem, hogy a sorozat az időt látja egyetlennek, ami biztos, a világvégével ellentétben. A nap holnap is felkel, valaki akkor is itt lesz, ennél jobb gyógyszer nem létezik ezekre a sebekre, amikbe élvezettel mászott könyökig a Leftovers.

Ezzel együtt is úgy érzem, hogy a sorozatnak sikerült engem kizökkentenie a szokásos pályámból és ez a legtöbb, amit egy sorozat vagy egy esszé hozzá tud tenni az élethez, úgyhogy köszönöm, hogy elkészült és köszönöm, hogy zagyválhattam róla, mert ezt az érzelmi utazást megborult emberek lelke körül ki kellett élvezni, amennyire lehetett még akkor is ha néha furcsa meghökkentő vagy csak levakarhatatlan volt. Örülök, hogy nem vakartam le.  

Egyéb felfedezések:

  • Azok után, hogy múlthéten elárultam, hogy mindig hét egyéb megfigyelés volt, gondolkodtam azon, hogy kell-e egyáltalán a finálé után, de valószínűleg igen, mert képtelenség mindenről írni
  • Valami ami szintén ott volt a sorozatban de soha nem magyarázták meg: Az állatok. Nagy jelentőségük volt a kutyáknak, madaraknak, kecskéknek, kenguruknak, oroszlánoknak, de fogalmunk sincs, hogy miért. A végén még rányomtak erre a visszatérő galambokkal, meg a kecskével.
  • Voltak szomorú dolgok az epizódban, az hogy Nora kihagyta Matt temetését az ilyen. Nem érdekel, hogy nincs család meg nincs értelme az ilyen megemlékezésnek meg elbúcsúzott. Attól még ez para.
  • A telefonhívás alapján egyértelmű, hogy óriási hiba lett volna megölni Laurie-t és fura volt nekem, mikor kiderült, hogy teljesen komolyan ez volt a szándékuk, míg az egyik író nem szólt, hogy ennek semmi értelme!
  • Megvolt természetesen az epilógus jellege az epizódnak, de egyáltalán nem túlzóan, meg az is belefért, hogy ennyire fontos szerepet kapott benne az, hogy milyen mikor szellemnek érzi magát az ember. Mikor Nora végigjárta azt a másik világot az ilyen volt, de rögtön az epizód kezdetén azt éreztem, hogy Matt és Nora, mint két szellem beszélgetnek.
  • Hogy ne mondhassuk azt, hogy semmi sem változott, Kevin leszokott a cigiről, igaz egy külső kényszerítő tényező miatt, de a végeredmény a lényeg, nem igaz?
  • A parádés Nora monológ után elgondolkodtam, hogy Carrie Coon vajon melyik epizódját küldi az Emmy-re? Talán az lenne a logikus, hogy a finálét, de azért az évad második vagy a negyedik epizód mellett is rengeteg érv szól.