Gaines: Véget ért a Trónok harca 7. évada, ami Taylor Swift mellett egyedül tartja lélegeztetőgépen a popkulturális kontenten élősködő médiát, és az a vicces, hogy ez az évad három résszel rövidebbre volt szabva, mint az előzőek, és mégis mintha ugyanannyi, vagy még több thinkpiece és pro vagy kontra értekezés született volna a sorozatról. Lehet, hogy a sorozatzáró felé öles léptekkel közeledve egyre intenzívebben fejti ki a véleményét a kritikusi és a rajongói tábor, tudván, hogy már nem teheti meg sokáig? Vagy ez az évad egyébként is több kibeszélni- és vitatkozni valót nyújtott? És ha igen, jó-e ez nekünk?

Ez lenne feléd az első nagyobb kérdésem, Fega, mielőtt elkezdjük boncolgatni az évad részleteit. A Comment.com-os írásaid alapján nagyjából be tudom lőni, hányadán állsz jelenleg a sorozattal, és mivel nyáron tudtommal újranézted az összes korábbi részt, gyanítom, hogy máshogy állsz hozzá az ellentmondásos megítélésben részesült 7. évadhoz, mint én, aki minden részt csak egyszer látott, és az utóbbi években már az első nézés közben sem mindig koncentráltam minden idegszálammal.

Az van ugyanis, hogy én valahol a negyedik-ötödik évad tájékán, ha nem is tudatosan, de elengedtem a sorozatot, mint olyasvalamit, ami presztízs értékű, és ami megköveteli, hogy nyakig elmerüljek benne. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem élveztem: az ötödik évadot leszámítva, ami számomra kínkeserves mélypont volt, mindegyikben találtam dolgokat, amikkel jól elvoltam.

De ezek a dolgok változtak: míg a sorozat elején még ugyanúgy a karaktereket, a dialógokat, az intrikákat, a fantasy toposzok alól előbányászott morális szürke zónákat kerestem az epizódokban, mint Martin regényeiben, addig most már blockbusterként tekintek rá. Unom a statikus, körkörös párbeszédeket a hatalom természetéről, és akkor ülök fel a székemben izgatottan, amikor támad a sárkány. Ezért az a fura helyzet, hogy látom a hetedik évad összes hibáját, butaságát, egyet is értek a legtöbb kritikával, amelyek közül egyik-másikba bele is mehetünk majd, mégis idejét sem tudom, mikor élveztem utoljára ennyire a Trónok harcát.

Rossz rajongó vagyok, Fega?

Fega: Kezdjük is itt, persze, egy újabb Trónok harca írás, hiszen nem írtak meg róla mindent, amit lehetett, ugye? Mindenesetre ha valaki abban a Variety-Vox (és különböző vadhajtásai)-Ringer-Vulture bermuda sokszögben tengeti a napjait, mint mi az tényleg úgy érezhette, hogy a Trónok harcán kívül tényleg semmi más nincs, amiről írni lehetne. Szerintem erről nem az évad tehet, nagyjából a második/harmadik évadtól kezdve lehetett volna heti szinten ennyi különböző posztot gyártani a sorozatról, csak eddig nem volt ekkora kiéhezett közönség rá. Vagy 2012 tájékán még történtek más érdekes dolgok is, amikről érdemes volt írni. 

Ahhoz is lehet köze, hogy ember, mint olyan elég gyarló és a rajongását eléggé kipörgeti a félelem, hogy ennek mindjárt vége! De ez önmagában nem magyarázná meg ezt a hihetetlen mennyiségű kontentet. A konszenzusos dolgok hiánya a legnagyobb ludas. Nincsenek olyan nagy nézettségű sorozatok, amiket tízmilliók akarnak egyszerre élőben nézni és utána az interneten teorizálni róla. Tudom van ebben egy kis túlzás, de! Könnyen hiheti azt az ember, hogy minden mást maximum csak ajánlani érdemes, mert úgysem lesz elegendő közönség, akiket nem riasztanak el a spoilerek. (Itt kell megjegyeznem, hogy még 2019-ig nem ér véget, addig lehet is érdemes az igazi utódra várni, hiszen eddig az ilyen meghatározó sorozatok mindig megvárták, hogy az előző leköszönjön. De 2020-ban vagy 21-ben szerintem érkezik majd az a sorozat, ami ugyanígy meghatározza majd a közbeszédet.)

Az internet azért ugrott rá, mert mindenki készen állt azon tanakodni, hogy akkor lesz-e vérferőző szex, vagy nem lesz. A fix kattintás, a legjobb kattintás. A Tróok harca hosszú heteken keresztül ilyen tudott lenni elég sok mindenki számára. Ehhez jött hozzá, hogy néha jól jött a készítők magyarázkodása bizonyos jelenetekhez.

Míg nálad hűvös távolságtartássá alakult a negyedik-ötödik évad környékén a kapcsolatod a sorozattal, nekem leginkább munkává, amit továbbra is szívesen csinálok, de soha nem tudja belőlem azt a hőfokú rajongást kihozni, mint a kedvenceim. Talán a sorozat nem is annyira alkalmas rá.

Arra az érzésre gondolok, amit az Americans meg a Mad Men jó eséllyel az első évadtól kezdve az összes epizódjával nyújtani tud, hogy tök mindegy hanyadszor nézek újra egy epizódot, biztos lesz benne valami olyasmi olvasat, amit korábban nem tudtam felfedezni. A Trónok harca utóbbi évadainál már legtöbbször azt éreztem, hogy a sokszori nézések annyira lecsupaszítják a szemem előtt a történéseket, hogy nem tudok igazi szeretettel gondolni rá. Viszont még így is szívesen ülök neki és nem bánom, hogy az elmúlt hónapjaimat ez határozta meg, mert Martin olyan fantasy világot alkotott, amiben remek érzés elveszni.

Szerintem szórakoztató blockbusterként leírni a Trónok harcát a legjószívűbb dolog, amit csak el tudok képzelni. Mintha a Marvel-filmek tévés megfelelője lenne. A folyamatos elemzés miatt nem tudtam magamnak megengedni, hogy a felszínnél megmaradjak, és nehezemre is esik pusztán a külsőségeket dicsérni a sorozatban. Ezzel együtt előfordult többször a hetedik évad során, hogy önfeledten sikítottam a hullámvasúton és nem azon agyaltam, hogy milyen fokban dönt meg minket, azok egymáshoz képest hogyan következnek és közben milyen erőhatás éri a testet, amiért olyan jó érzés rajta ülni.

• De te nem érzed, hogy túl sok mindenről mondasz le, mikor azt mondod, hogy téged már csak az érdekel, hogy folyjon a vér meg ugorjon a sárkány?
• Ez a sorozat ugyebár azért nőtte ki magát ide, mert a kardozás-baszás mellé csavaros és fordulatos, de átgondolt intrikát tudott szállítani?
• Ezt a végére már nem lehet megtartani?
• Vagy csak ilyen körülmények között, hogy a készítőknek nincs idejük Martin helyett rendesen átgondolni, hogy hogyan jönnek az események egymás után logikusan és látványosan és izgalmasan?
  (A háromból itt is csak kettőt lehet választani. Egyet elvittek a mások.)

Gaines: Ha azt kérdezed, nem lehetne-e jobb is a sorozat jelenleg azáltal, hogy jobban odafigyel a karakterekre, és nem áldozza be őket a tempósabb cselekményvezetés oltárán, akkor a válasz természetesen: dehogynem.

A Trónok harca egysíkúbbá válását szerintem nem lehet teljes egészében D&D-re (Benioffra és Weissra) kenni.

Az északi fenyegetés, a Mások és a zombik közelgő serege számomra azt sugallja, hogy a regényfolyamban is letisztulna (letisztult volna?) a képlet az utolsó kötetekre, és a sok-sok szürkezóna jobban szétválna (szétvált volna?) jókra és gonoszokra. Ott is az lett volna a dekonstrukcióból, amit addig Martin dekonstruált. De valahogy mégis úgy érzem, hogy ha majd egyszer, amikor már mind megőszültünk, az ükunokáink azzal lepnek meg minket, hogy kijött a Winds of Winter, összetettebb és átgondoltabb módon jutunk el majd kábé odáig, ahová a sorozat.

Martin jobb író, mint Benioffék, még akkor is, amikor elveszik a rengetegben. A sorozat nem pont onnantól lett gyengébb, ahol félbeszakadt a Tűz és Jég dala, de azért a dialógok érezhetően kevésbé frappánsak, mint az első néhány évadban, és a szereplők egy része is vesztett az árnyaltságából. Most lehetne csak igazán kihasználni, hogy a Westerosért folytatott háborúban mindkét oldalon vannak olyanok, akiket megkedveltünk, nem egyértelmű, kinek szurkoljunk - ehhez képest ezt csak a negyedik részben sikerült megvalósítani, és Jaime évad végi távozásával még egyértelműbbé váltak a rokonszenvi viszonyok.

A körmönfont, politikai taktikában veszélyesen ügyes Tyrionból egyszerű sounding board lett Daenerysnek, aki újra meg újra azzal cseszteti, hogy hosszabb távra kéne gondolkoznia, és értelmezhetetlen tervekkel áll elő. Hol van ez ahhoz a Tyrionhoz képest, aki a második évadban még mesterien játszotta ki egymás ellen Varyst, Kisujjat és Pycelle-t is? Persze, telt-múlt az idő, változhatott sokat, de a huszonötödik ugyanolyan Tyrion-Dany dialógnál már csak arra tudtam gondolni, hogy szegény Peter Dinklage már nem fog több Emmyt pakolni a polcára.

Szóval ha azt nézem, hogy a karakterek egy jó része egy helyben toporgott 7 részen keresztül, miközben a cselekmény sárkánytűztől megbokrosodott paripaként csörtetett végig az HBO-n, akkor nem lehet nem csalódottságot érezni. Ugyanez igaz arra is, hogy több esetben nem mertek bátrak lenni a készítők, és igazán fájó vezéráldozatokat hozni, amikor pedig maga a szituáció is megkívánta volna. (Rád nézek, Bronn, meg rád, Falon túli Suicide Squad.)

És ne akard, hogy belemenjek az Arya-Sansa machinációkba, mert kevés dolgot rühellek jobban, mint az efféle csavar-központú történetmesélést, ami a karaktereket és a nézőket is hülyére veszi jó darabig csak azért, hogy aztán jól meglepődhessünk valamin, holott ez idő alatt sokkal érdekesebb konfliktusokat is felvezethettek volna két ilyen fontos figurával.

De, és itt jön a de: ezek a botor húzások már nem tudnak annyira feldühíteni, mint ahogy egy olyan sorozatnál dühítenének, amelyben érzelmileg még érintve vagyok. Akad még egy-két szereplő, akiknél morcos leszek, ha nem bonyolítják méltóképp a szálaikat (elsősorban Sansánál és Theonnál). De még mindig inkább az idióta péniszes poénokat kelljen hallgatnom egy-egy rosszul megítélt karaktermomentum alatt, mint hogy egy újabb évadon keresztül kínozzák vagy erőszakolják ugyanezen szereplőket csak azért, mert az mennyire edgy. Benioffék sokszor összetévesztették a komolyságot a komolykodással, a mélységet a sötétséggel, így aztán nem bánom, hogy a vége felé közeledve már nem érnek rá ilyesmivel húzni az időt, és többször koncentrálnak arra, ami általában jól megy nekik: a bombasztikus nagyjelenetekre.

Szóval igen, vesztettünk valamit, de a magam részéről úgy érzem, nyertem is.

Te nyertél valamit ezzel az évaddal, vagy csak a logikátlanságok és a karakteridegen mozzanatok fognak megmaradni? És mit gondolsz, ez a rohamtempó eredményezheti-e azt, hogy az utolsó évadban több idejük lesz visszahozni azt, amiért a sorozatot először megszerettük, vagy hat epizód - bármily hosszúak is - édeskevés ehhez? Optimistán vagy félve tekintesz a jövőbe, Fega?

Fega: Van Simon Sineknek ez a híres beszéde az Y-generációról, amit mindenki kiforgatott meg leegyszerűsített azóta, lehet te is láttad már, Gaines. Abban részben azzal védi a 90-es években felnőtt generációt, hogy nem lustábbak, mint az elődeik, viszont rosszabb helyzetből indulnak neki az életnek, mint szüleik. D&D is valami ilyesmi történt, ráadásul az utóbbi évadok még fel is nagyítják az egyébként meglévő gyengeségeiket. Akkor tudták volna a legjobb munkát végezni, ha a könyvek már készen vannak és nekik csak arról kell lehámozni a felesleget, hogy beférjenek a tévés korlátokba.

Kellettek nekik a kapaszkodók, mert maguktól se emlékezetes karaktereket, se logikus, csavaros helyzeteket sem tudnak beépíteni a történetbe. Ez az ötödik évadtól kezdve folyamatosan nyilvánvaló volt, ha rögtönözniük kellett. Tökéletes megállapítás a részedről, hogy akkor vannak a legjobb formában, ha grandiózus jeleneteket kell tévés körülmények között is elsőrangúan megvalósítaniuk. Az idáig vezető utat viszont képtelenek logikusan kitalálni és elmesélni. A sorozat akkor volt a legjobb, mikor Martin ezeket a dolgokat nagyjából alájuk tette és nekik csak apróságok maradtak.

Ami nem jelenti azt, hogy az apróságokból nem sikerült néha elefántot és ordas nagy baklövéseket csinálniuk. Én nem tudtam volna ilyen pontosan rávilágítani a készítők gyengeségeire, de szerencsére neked sikerült megfogni a lényeget. Valóban gyakran tévesztették össze a mélységet a sötétséggel, és a szexuális erőszak ábrázolásával kapcsolatos kérdések mellett sem lehet elmenni.

Viszont nem vagyok meggyőződve róla, hogy a lezárásnál nem futhatunk bele újabb problémákba. Mármint oké, hogy magukat a jelenteket a rendezőkkel együtt jól tudják találni, de a körítés akkor is hiányzik, mármint akár a “Loot train attack” akár Suicide Squad csodálatos menekülése a szememben inkább a gyengeségei és a pici bénaságai miatt marad meg, bármennyire is volt azért közben letaglózó és szórakoztató popkorn.

Képtelenek olyan méltóságteljesen megágyazni a nagy és fontos eseményeknek, ahogy az Martinnak legtöbbször hibátlanul sikerült.

A másik problémám pedig, hogy csak fontos pontokat kaptak meg, amire rá voltak kényszerítve. Így nem igazán tudtak organikusan építkezni, inkább rohantak előre, hogy biztosan megtörténjen az, amit a főnök kitalált. Ezért nehéz azt mondani, hogy ezzel bármit is nyertünk volna, mikor nyilvánvaló, hogy ebben az alapanyagban, ezekben a helyzetekből a szemkápráztató akciónál mélyebb és érdekesebb sorozatot lehetett volna forgatni. A moralizálás, a poltika ugyanúgy ott lenne mellette, hogy ne csak az üres hentelést érezzük, hanem annak az emberi következményeit is. Visszatérő meglátásom a Trónok harca sorozatról, hogy ez a könyvek színházi verziója és komoly átalakítások nélkül ezt a grandiózus történetet nem lehetett tévére vinni.

Előre tekintve viszont attól félek, hogy a meglévő gyengeségekre csak még jobban felhívják majd a figyelmet az utolsó évad grandiózus epizódjai. A fináléban legalábbis ez történt. Nyilvánvaló volt, hogy csak az előre kijelölt pontok számítanak és ha kell, akkor megint lelassít a sorozat és egyetlen találkozót majdnem 40 percre nyújt.

Mindenkinek megvan az a színező, ahol először össze kell kötni a pontokat, és azután kell színekkel feltölteni. Kicsit ilyesmi a Trónok harca is és két pont között az ötödik évadtól kezdve egyre nyilvánvalóbb, hogy mikor húzzák a készítők a vonalat és mikor tartunk valami olyasminél, amit Martin talált ki.

Ha valami fontosabb és úgy érzik, hogy jobban meg is tudják valósítani, akkor megállnak és igyekeznek ők is olyan részletességgel és komótossággal mesélni a történetet, ahogy korábban tették. Ha valami viszont nem tetszik, vagy úgy érzik nem elég fontos, hogy igazán sok percet használjunk rá, akkor egyszerűsítenek és úgy járunk, mint például Arya és Sansa esetében, de ide venném akár a Greyjoyok történetét vagy akár Samet is.

A Ringer házi szakértője, Jason Concepcion azért ábrándult ki a sorozatból, mert szerinte a készítők a scifi elemeket nem tudják vagy nem akarják komolyan venni, mintha azt lenéznék a politikai vonallal szemben, ami a korai évadokat meghatározta. Korábban soha nem néztem rá ilyen szemmel, mert én is azt gondoltam, hogy azok a gyengébb részek, de valójában nem tudjuk, hogy a könyvben Martin hogyan képzelte el a végjátékot és mennyire vált majd ő is "fekete-fehérbe", amikor egyre világosabb lesz, hogy ki az ellenség.

Az epizódok kapcsán megemlítettem azt is, hogy a sárkányos támadás az évadban azért is működött jól, mert egymás ellen harcoltak azok a karakterek, akiket már rég megkedveltünk és nem volt egyértelmű, hogy kinek kellene győznie. A másokkal szemben ilyen nem fordulhat elő, ezért lelkesedtem én is kevésbé az ötletért, hogy velük kell végül összecsapni. Az lenne az igazi kihívás, ha ebben a helyzetben is meg tudna maradni az összetettség, ami rávilágít, hogy ilyen kifordított helyzetben is az emberek belül nem változnak.

Valami ilyesmi történik egyébként Cersei-vel kapcsolatban, csak sajnos mindenfajta machinálás, hátbaszúrás a korábbiakhoz képest sokkal kevesebb visszafogottsággal történik az évadban. Nem véletlenül halt Kisujj is kicsit kurta-furcsa halált azok után, hogy eddig senki sem tudott túljárni az eszén. A finálé után azt gondolom, hogy ezektől a problémáktól nem mentenek majd meg minket a hosszabb epizódok, nem is lesz egyszerű felépíteni dramaturgiailag. A hetedik epizód is küzdött ezzel, ahol az egyébként szórakoztató sárkányveremben játszó jelenet túlságosan hosszú volt ahhoz, hogy ne bontsa meg teljesen az epizód ritmusát.

Ezért nehezen tudok optimista lenni a lezárással kapcsolatban, pláne azok után, hogy Martin mindig mondhatja, hogy kell neki még egy könyv a történet lezáráshoz, a készítőknek viszont nincs lehetősége ilyenre, és azok alapján, hogy milyen zsúfoltnak méz ki az utolsó 13 rész, teljesen megértem, ha nem lesz elég 7 könyv a Tűz és jég dala megfelelő elmeséléséhez. De legalább egyszer valaki elmondja, ahogy kellett volna történnie, nem csak úgy, ahogy két tehetséges, de a feladatra nem maximálisan alkalmas író adaptálta HBO színpadi darabbá.