Fega: A Deuce-szal kapcsolatban korábban már felmerült, hogy a történetmesélési stílus nem mindig közönségbarát. Gondolok itt arra, hogy Simon, illetve az adott epizód írói nem adnak olyan mondatokat a karakterek számára, amik külső szemlélőként segítenek eligazodni. Úgy beszélgetnek, mint igazi emberek, amiért cserébe a nézők lassabban ismerik meg igazán a szereplőket. Itt senkit sem címkéznek fel archetípus szerint.

Az ötödik epizód viszont mindennek ellenére roppant mód élvezetes volt. Kíváncsi vagyok, te hogy láttad Gaines, főleg annak függvényében, hogy történtek kemény dolgok is az epizódban.

Mindenesetre ez egy igazán szerelmes epizód volt, több szálon görgették ezt maguk előtt a készítők, továbbá Beatrice-on keresztül megint kaptunk egy vidéki lány elkezd kurválkodni szálat, ami szerintem elég meglepő húzás, de sikerült vele érzékeltetni: nincs két egyforma történet valójában. Te mit szóltál Gaines, ahhoz, ahogy ezt a szálat kezelték? Ugye ez érinti Abby-t is, hiszen onnan indulunk, hogy Donna visszajött otthonról. Mondjuk ezen szerintem te sem lepődtél meg, lehetett sejteni, hogy ennyi kevés ahhoz, hogy valaki csak úgy gyökeresen megváltoztassa az életét.

Ráadásul azt hiszi, hogy a másik helyébe képzeli magát, viszont Ashley szembesíti vele, hogy nem csak abból az egy nézőpontból lehet vizsgálni a strici - kurva kapcsolatot, ahogy ő hozzááll. De Abbyre és a feminizmusára még később visszatérek.

Előbb még azt akarom dicsérni, ahogy az epizód vitte a különösen sok különböző szálat párhuzamosan. Legutóbb beszéltünk róla, hogy gyakran olyan sorozat, mintha sok Insta storyt mutatna egymás után, és gyakran 30 másodperces jelenet után rögtön át is vált egy másik karakterre, sokszor megismételve ezt. Nem mentünk jobban bele, de most direkt úgy néztem az epizódot hogy mindig megmértem, hogy mennyi időt töltünk egy-egy karakterrel. Legtöbbször pedig jócskán megugrottuk az egy percet, de 2 perc felé ritkán merészkedtek.  

Szerintem ez egy ideálisabb megoldás. Azt is szeretném pontosítani, hogy mire gondoltam Insta story alatt, mert szerintem a mostani epizódban is volt erre példa jócskán, amikor csak 30 másodpercre becsekkoltunk egy karakterre és már mentünk is tovább. Erre van jó példa, ami hatásos, például az üzenetrögzítőt hallgató Candy, vagy a moziban maszturbáló Paul. Szóval most csak csupa jó példa volt erre az epizódban, de korábban voltak zavaró megoldások.

Az epizód legjellegzetesebb témája számomra a szerelem volt, illetve a magánélet és a munka összekuszálódása volt, ami valahol természetes, ha főleg kurvák a sorozat főszereplői. De Vinnie meg Abby esetében is ez van, illetve Sandra és Alston járőr kapcsolata pedig eleve csak ebben a fura keveredett magánélet és munka mátrixban elképzelhető. Ebben a szálban egyesül Simon két erőssége a sajtó meg a rendőrség, ezzel tudom leginkább megmagyarázni, hogy miért tetszik annyira ez a szál. Te hogy vagy vele Gaines, neked hiteles, ahogy az újságírónő naivan rácsodálkozik a rendőri munkára?

Illetve mennyire fér bele Sziszifusz eléggé elhasznált mítoszát felemlegetni az autóban? Szerinted az is egy életszerű volt, vagy ott kicsit kilógott a presztízs ló lába?  

Ugyancsak belekóstolt a szerelembe Paul, akit a korábban már emlegetett moziban le is kapcsoltak. Valahol viccesnek találom, hogy hamarabb kapott saját mini történetszálat ő, mint Frankie. Mondjuk az eufórikus, táncolós jelenetben nem sikerült a Looking fölé kerekedni, de gondolom ez neked is eszedbe jutott, Gaines.

Ami Vinnie-t illeti kicsit csalódás, hogy nem tudott végül mégsem nemet mondani az ördögnek és ebben most nyakig benne van, hiába bízott rá egy csomó részletet a sógorára, ez azért egy újabb hely, amit a nyakába vett. Nála szintén megvan a munka és a magánélet keveredése leginkább úgy, hogy lassan a magánélete nem létezik, bár Abby talán lassan elengedi magában a főiskolás éveket és átadja magát az alvilágnak. Viszont az ő kapcsolatuk is hasonló ahhoz, ami Sandráéknál van, hogy a kapcsolatuk is teljesen összefonódott a munkával és ez ki is jött akkor, mikor Frankie nem tudta úgy utasítani, mintha csak simán dolgozója lenne. 

Abby egyébként nem lett a szememben sokkal szimpatikusabb a kezdetek óta, az ötödik epizódban pedig azt éreztem, hogy mintha valamennyire feminista karikatúrát csinálnának belőle akkor, amikor jól megmondja Reggie-nek, hogy milyen egy szörnyeteg. Attól, hogy igaza van a helyzetet még abszolút nem kezeli jól, ezzel pedig sikerül rámutatni arra, hogy attól, hogy valakinek éppen jók az érvei és a meggyőződése, még nem jelenti azt, hogy ezt az üzenetet sikeresen és szimpatikusan át is tudja adni. Abby pedig ebben az esetben szerintem kudarcot vallott, viszont Vinnie ezután sem tudta igazán helyre rakni.

Most, hogy idáig értél az olvasásban Gaines, gondolom sejted mi következik. Átadom a lasztit és Candy történetszála egy az egyben rád marad. Azért gondoltam erre a módszerre, mert szerintem ez is csak az epizód erejét bizonyítja. Ugyanis Maggie Gyllenhaal küldheti egész nyugodtan ezt az epizódot női mellékszereplő kategóriában az Emmy-n. itt ugyanis mindent csinál, amit egy színésznőtől el lehet várni, talán a szülésen kívül, és mindent tökéletesen csinál.

És az epizódban nem volt másik egy hasonlóan erős és kiemelkedő színész alakítással megtámogatott szál, az összkép viszont így is annyira erős, hogy enélkül is könnyű legyen dicsérni a sorozatot. Ez pedig azt is jelenti, hogy a részről részre erősödés talán nem volt kacsa, most, hogy így már túl vagyunk az évad felén, talán elkezd sűrűsödni a dolog. Te hogyan látod a sorozat big picture-jét Gaines, így öt rész után?

Gaines: Nem kacsa, bizony, és pont azt éreztem ez után az epizód után – ami eddig a kedvencem az évadból –, hogy nagyon szépen kezdenek összeadódni az apró kis részletek, életre kelni azok a mellékszereplők is, akik az első pár részben még egysíkúnak tűntek. A „What Kind of Bad?” volt az első rész a pilot óta, amit kétszer néztem meg a naplóírás előtt, mert elsőre annyira töményen szolgáltatta a sorozat ars poeticájának is beillő idézeteket (amit az újság szerkesztője mondott a sztereotípiákról; Reggie filozófiája a borbélynál arról, hogy szegény ember vízzel főz; „some things are more important than the bottom line”), hogy a sűrű jegyzetelést meghagytam az újrázásra.

Nagyon jó, hogy visszatértél az Insta storyra és a becsekkolásra, mert tüzetesen személve a részt pont alá lehet támasztani, mennyire jól csinálják ezt Simonék. Sok sorozat dolgozik amúgy hasonló módszerrel. Ott a Trónok harca, főleg az évadnyitó epizódok, amelyek általában körkapcsolást adnak a földrészek különböző pontjain csatangoló szereplőkről, de Benioffék a második évadtól legalább évadonként egy-két rész erejéig igyekeztek súlyozni, egy-egy területre, történetszálra, vidékre fókuszálni, akár a többi kárára. Simon ilyet sosem csinál, valószínűleg sosem lesz “maffiás” The Deuce-epizód. Vagy ott a másik véglet, a Tűzvonalban, aminél tényleg csak azért szabdaltak szét öt-tíz perces jeleneteket, teljesen esetleges pontokon ki- és visszalépve, mert különben satuféket fogna az epizód. De így meg ritmustalan.

A The Deuce írói viszont az esetek többségében minden rövid kis jelenetet úgy építenek fel, hogy ívük legyen, hogy előregördítsék a cselekményt, vagy eláruljanak valami újat az adott szereplőről. Vinnie-ék prostiszalonja például szinte felépül egy epizód alatt, nagyot ugrunk előre az időben: ezek olyanok, mint a videójátékokban az átvezető jelenetek, vagy egy narrációval megtámogatott montázs egy Scorsese-gengsztereposzban.

Candy és Jack együttlétét két jelenetben láthatjuk, közéjük ékelődik egy másik szál, amiben Larry perlekedik a kurváival (magánélet vs. munka). Az első jelenet az intim, mindkét fél számára kielégítő szexuális együttlét, ami úgy van koreografálva, mint egy három felvonásos történet (közösülés – Candy újabb próbálkozása – önkielégítés). A második jelenetük már a lejövetel az eufóriából, más a hangneme, más az íve, több benne a feszültség és a konfliktus, keserű a zárlata. Ha össze lettek volna fűzve, kevésbé érvényesülne mindaz, amit el akartak mondani általuk. Ezzel szemben Abbyhez azért térünk vissza a koleszos buliban, mert az írók ezzel érzékeltetik, milyen unalmas ez a közeg: más szálakon már rég előbbre tartunk, ők még mindig azon vitáznak, melyik filmet nézzék meg a moziban.

És ha nem ilyen egy-két perces mozaikdarabokból állna össze az epizód, akkor nem ütne akkorát az sem, amikor egyszer csak benne maradunk egy jelenetben. Candy és Rodney kétszereplős utcai kamaradrámája négy percben bontakozik ki, és összecsapásuk brutálisan erős. A rész rendezője, Uta Briesewitz (a Wire egyik vezető operatőre) szenzációsan vezeti le az autonómiáját féltő – és azt meg is szenvedő – örömlány harcát a kígyónyelvű stricivel, aki a biztonság ígéretével akarja megtörni az ellenállását és a saját istállójába csábítani. A változó erőfölényt pusztán a színészek pozícionálásából, mozgatásából, a fókuszváltásokból fel lehet térképezni. Méltán emelted ki Gyllenhaalt, aki valóban már csak a kóros lesoványodást nem lépi meg a jeleneten belül. De tegyük azért mellé jelenetpartnerét, Method Mant is, aki szintén széles skálát jár be az együttérzéstől a gúnyos cukkoláson át az övön aluli verbális ütésekig, és mintha nem csak akkor tanúsítana tiszteletet Candy iránt, amikor úgy kívánják az érdekei.

Ez a jelenet azzal a mítosszal is leszámol – már ha nem tette volna meg a korábbi részekben a halott kuncsaft, vagy most a szadista –, amit Candy épített fel, és amivel eddig áltatta magát, miszerint a függetlensége révén különb maradhat a többi prostituáltnál, úgy kezelheti a helyzetét, mint a népmesei hős, akin van is ruha, meg nincs is. Az előjogoknak azonban megvan az áruk, amit a sürgősségin szerzett öltésekkel lehet mérni. Az, amit az első pár részben láttunk – hogy Candy viszonylagos békében végezheti a munkáját –, a kivétel, nem a szabály. A törött állkapoccsal és begipszelt karral végződő hullámvölgy a gyakoribb. Nem csoda, hogy inkább beáll pornószínésznőnek: álmából – a filmezésből – alább kell adnia, de ez még mindig a kisebbik rossz.

A Darlene-szálról és az újságírónőről a lényeget leírtad, előbbinél nagyon furcsán vette volna ki magát, ha valóban él az Abbytől kapott buszjegy adta lehetőséggel, szerencsére a sorozat nem osztja Abby felszínes nézeteit a szexmunka szögre akasztásáról. Sandra pedig valóban naiv tud lenni, tapasztalatlan a terepmunkában – talán nem kéne elkergetni magad mellől az egyetlen barátságos rendőrt azzal, hogy arra célozgatsz, a zsaruk mind sárosak –, de épp attól lesz hiteles, hogy nem mozog egyből otthonosan a stricik, az utcai járőrök és a kurvák körében.

És biztos róla is kiderül majd egysmás, ami tovább árnyalja, kontextualizálja a karakterét, mert észrevétlenül ugyan, de szinte az összes figura kerekedik, leveti a címkéket. Percben összeszámolva Paul még aligha szerepelt sokat, mégis több, mint „a meleg pultos”. Vele tartottunk a pornómoziba, a diszkóba (ami nem Looking-szint, de azt nem könnyű megütni, és múlt héten olyan csalódott voltam, amiért nem jutottunk el a buliba, hogy most csak örülni tudtam). Tudjuk, mik a céljai és az ambíciói, ismerjük a belső konfliktusait a Hi-Hates melóval szemben, és látjuk azt is, képes passzív-agresszívan visszavágni egy édeshármassal a csávójának, akitől amúgy nem utasítja vissza a lakbérre valót. Ez rengeteg infó egy komplex szereplőről. Még nem tart itt mindenki – a stricikre különösen ráférne a domborítás –, de a The Deuce első évada magabiztosan teljesíti azt, amit egy első évadtól megkövetelünk.

Egyéb felfedezések:

• Lepasszoltam Candy-szálát, de szerencsére nem szalasztottad el a lehetőséget! Vele kapcsolatban még az tetszett, hogy mielőtt megmutatták volna a legborzalmasabb, de ugyanakkor túlságosan gyakori velejáróját a munkának, az elején beugrott egy igazi G. I. Joe hozzá! Elismerik, hogy néha egészen jó pasikat is ki tud fogni az ember, de hiába nem lehet velük sem sokkal kíméletesebbnek lenni, mint az első epizódban a szülinapos fiúval. Csak annyi van vele is, amennyiért fizetett. Munka vs. magánélet. Az epizód egy insta storyban. (Fega)
• Kellett nekem emlegetni a szex hierarchiáját, Frankie készségesen előállt egy rettenetesen fals alapokon nyugvó, nagyon szórakoztató rangsorral. ”It's all dick all the time, right?” (Gaines)
• Meleg sztereotípiák, meg úgy egyébként a feltételezések kezdettől fogva meghatározzák a sorozatot. Jó, lehet túlzás így kijelenteni, de többször jegyzeteltem már le valamit ezzel kapcsolatban az eddigi részek során. (Fega)
• Meglepődtem, hogy mégis folytatódott a Jack–Candy szál, nem vagyok jó prognosztizátor. (Gaines)
• Az egyik legrövidebb jelenet volt talán a leghatásosabb az epizódban, mikor Candy láttuk egy pillanatra ahogy a sürgősségin kezelik. (Fega)
• „I do what I want, when I want.” Jó promóciós szöveg, de vajon el is hiszi Darlene? (Gaines)
• Azt hiszem a jövőben még visszatér majd az a metafora, hogy a stricik úgy gondolnak magukra, mintha egy sportcsapatnak lennének a mendzserei és a "játékosok"-nak bírtokolják a "munkajogait" ezért szabadon csereberélhetik őket. Talán ez jobban megmarad, mint a játékgépes. (Fega)
• „Everybody’s ironic, huh?” – Hetvenes évek, 2010-es évek: van, ami sosem változik. (Gaines)
• Azt még ki akartam emelni, hogy milyen sokszor csinálja ezt Simon, hogy úgy írja meg a jeleneteket, hogy azt érezzük valójában nem változott semmi néhány évtized alatt. Régen is ironikusak voltak a fiatalok meg füvet szívtak. Egy főiskolás buli ugyanúgy néz ki, nyilván az okostelefonokat leszámítva. (Fega)
• „Sexism is out!” (Gaines)
• Azt azért sajnálom, hogy végül a Sziszifuszra nem tértél ki. :( (Fega)