Fega: Az a helyzet, hogy örülnöm kellene, de roppant dühös vagyok.

Mégpedig azért, mert azok után, hogy tényleg többször leírtam, hogy több Kimre van szükség, (illetve arra, hogy dolgozzanak a 3 dimenziós karakter voltán és ne csak egy mindent a munkájának alárendelő droidot lássunk) képesek voltak az utolsó előtti rész cliffhangerét ráépíteni, anélkül, hogy tettek volna bármit is abból, amit kértem. 

A helyzete teljesen érthető, annak, hogy egyetlen ügyfele van, megvannak az előnyei és a hátrányai egyaránt. Ki akar ebből törni, egyrészt az újabb kihívások, a bizonyítás miatt. Azt is látjuk, hogy jelenlegi helyzetében ez egy abszolút rossz döntés és ha nem egy saját magával teljesen eltelt pasija lenne, akkor talán tudott volna neki erről szólni. De azt is el tudom fogadni, hogy Kimet nem ülteti senki a sarokba és a céltudatos ügyvédnőt elég nehéz lebeszélni bármiről, amit a fejébe vett. Mindenesetre az első kérdés, amit felteszek neked Gaines, hogy

mennyire kell Jimmy, mint barát felelősségét keresni abban, hogy Kim így járt?

Az eddigiek alapján világos: Kimet nem lehet saját magától megmenteni, és meseszépen sikerült felépíteni Gordon Smith forgatókönyvírónak és Minkie Spiro rendezőnek, hogy itt mindjárt beüt a ménkű. A találkozása az olajfúró üzletemberrel is azt a szagot árasztotta, hogy Kim mélyebb vízbe ment, mint amiben kényelmesen érzi magát, de ez nem tántorítja el. Van egy terve, amit lehet meg is tudna valósítani, ha nem ennyi végén égetné a gyertyát. Ahogy elakadt az autója az számomra minimum véleményes, ha mindenáron a realitást kérem számon a jeleneten, viszont onnantól kezdve remekül funkcionált minden.

Az, hogy nem kezdett el toporzékolni, hanem a megoldást kereste, aztán, hogy ez be is vált, viszont kis híján még nagyobb galibát hozott a fejére. Jól kinézű vizuális metafora lett belőle, pláne azok után, hogy tudjuk, mi vár ránk az epizód végén.

De egy ilyen metafora még nem hozza ki a készítőket a kátyúból.

Főleg azok után, hogy a sok szál mellett arra már végképp nem maradt idő, hogy Kim és Jimmy, mint pár valamennyire alakuljon a szemünk előtt és ha így megy tovább ez lesz a harmadik évad egyik leggyengébb pontja, hogy együtt hagyta a két legkedvesebb szereplőt egy kapcsolatban, viszont az életükből alig mutatott valamit néhány fogmosáson és tévéreklám recenzión kívül. De az volt a legvilágosabb, hogy Jimmy képtelen volt észrevenni a saját gondjai és megállás nélküli víztaposása miatt, hogy Kim mekkora bajban is van és most mennyire nagy szüksége lenne egy támogató társra.

De Jimmy-t olyan fából faragták, mint Kimet. Ha elakad, akkor ugyan ha toporzékol is egy kicsit, rövid idő után már valami csavaros megoldáson töri fejét, fittyet hányva a törvényekre, a jóérzésre és minden másra. Ilyenkor lemegy nála egy retesz és csak a cél van, az eszközök nem számítanak. Ezért mindent megtett annak érdekében, hogy az anyagi biztonságát garantálja abban az időben, amikor épp semmit sem tud csinálni. Úgy tűnik a Saul Goodman produkciós iroda annyira nem nyűgözte le, hogy újabb ügyfelek után kutasson, inkább a Sandpiper-ügyből próbálta meg kisajtolni a jussát, a lehető legundorítóbb módon.

Pedig csak egy kicsit le kellett volna ülnie a seggére, vetni egy pillantást az életére, meg a nőre, akivel kapcsolatban van és észrevenni, hogy most félre kell tenni a saját egóját és minden mást és egy kicsit Kim mellé állni, ha már ő mindig védte a hátsóját és ott volt mellette.

Ha Jimmy foglalkozik vele, az azzal is járt volna, hogy többet van Kim képernyőn. (De ez csak egy a lehetséges megoldások közül.) Ha tudják, hogy ez lesz az utolsó előtti rész cliffhangere, akkor igazán többet is Kim mögé pakolhattak volna, hogy ez a bizonyos gyomros, amit nem csak mi szoktunk meg a készítőktől, de azt hiszem az olvasók is lassan már követelik tőlünk, még fájdalmasabb legyen. Mit gondolsz Gaines, szerinted is szükség lett volna komolyabb előkészítésre Kim történetében vagy minden remekül működött így is, hiszen ez volt a készítői szándék? Kicsit agyamra ment ez a gender-őrület?

A másik, ami miatt kicsit furcsának találom az epizódot, hogy hirtelen gyorsított be Jimmy és Chuck szálán is. Hozzá vagyunk szokva ehhez a nyugdíjas tempóhoz, aztán most meg hirtelen sprintre váltottunk, ami engem kizökkentett. Itt ismét hozzá fordulok Gaines, mert simán előfordulhat, hogy a saját elvárásaim állnak ezúttal is a sorozat élvezetének útjába. Logikus volt, hogy Jimmy ennyire elkeseredetten nekimegy a nyugdíjasoknak, illetve, hogy Chuck azonnal ledobja az atomot, ahogy újabb csorba esik a szakmai megítélésén?

Mindkettő védhető egyébként a készítők részéről, hiszen az engedélyét vesztett Jimmy nyilván, hogy akar valamit kezdeni az idejével, illetve minél gyorsabban akar minél több pénzhez jutni, szóval hihető, hogy all int mond a nyugdíjasokra. Ugyanebből a szempontból Chuck történetének a folytatása is logikus, a karakter egyik legérzékenyebb pontja a büszkesége, érthető ha ezt nem veszi be a gyomra. Lehet csak az volt a bajom, hogy utólag időpocsékolásnak érzem az előző epizódot, és a kettő eseményeit kicsit összegyúrva és szétszedve talán egyenletesebb lett volna a tempó a két epizódban, mert azt éreztem, hogy a megszokott araszolás után most nyomtunk egy padlógázt.

Rengeteg mindenről lehet még beszélni az epizód kapcsán, úgyhogy lassan átdobom a lasztit és Mike alkalmazása, illetve Nacho búcsúja az édesapjától rád marad, ami tudom kicsit gonosz a részemről, de azt írtam fel magamnak a jegyzeteim közé az első Mike jelenetnél, hogy szörnyen nem érdekel mi lesz a Breaking Bad prequel szálban, csak az, hogy mi lesz Kimmel Chuckkal és Jimmy-vel. Úgyhogy ezért sem akarok jobban belemenni, mindenesetre kicsit sajnálom, hogy ezt a részét a sorozatnak továbbra sem sikerült izgalmasabbra faragni.

Azt mindenképpen meg kell említenem, hogy a készítők is egyetérthettek velem abban, hogy a műsorvezető Jimmy az egyik legjobb Jimmy, úgyhogy visszahozták és megtalálták a módját, hogy közben pofán vágva is érezzük magunkat. Míg néztem, ahogy alakul a cselszövés a nyugdíjasok között az jutott eszembe, hogy

a sorozat teljesíti azt, amit kértünk, de közben ellenünk is fordítja.

És mintha most dőlt volna el, hogy nincs itt szürke zóna, csak Saul van, aki meg akarja kapni, ami neki jár és ehhez nem számít senki. Persze lehet mondani, hogy végső soron mindenki jól jár majd a pénzzel, de ahogy megkapták az ettől még nem volt szép. Te mit gondolsz Gaines, szerinted is új mélységbe került Jimmy az epizódban vagy ez valójában nem is volt durva a korábbi tetteihez képest? Illetve nem volt kicsit egyszerű, hogy Kim, Chuck és Jimmy szála is egy pénzbeli kifizetés körül bonyolódott?

Gaines: Te dühös lettél, én meg kifejezetten megörültem a véleményed láttán, mert eddig nagyrészt fej-fej mellett haladtunk, most viszont végre egy kicsit vitatkozhatunk.

Ugyanis míg számodra az epizód pont a sorozat tempókezelési, hangsúlyozási problémáira világított rá, addig bennem épphogy azt erősítette meg, milyen profin, ügyesen és szemét módon bánnak a készítők a Better Call Saullal, miközben voltaképp harmadszor hajtják végre ugyanazt a bűvésztrükköt, amit az előző két évadban. Gilliganék minden évben eljátsszák a maguk itt a piros, hol a piros játékát, ahol a figyelmünket egészen az utolsó részekig elterelik arról, ami valójában az évad tétjét képezi. Eddig ez mindkét alkalommal Chuckhoz kötődött, ő volt az, akit tévesen ítéltünk meg, aki a bolondját járatta velünk. Most viszont, hogy az évad az ő hidegháborújuk nyílt hadszíntérré változásáról szólt, a bírósági epizóddal csúcsosodva ki, nem vettük észre, hogy közben Kim magára hagyva sokkal sebesebb tempóban csúszik lefelé a lejtőn.

És igen, ez azzal járt, hogy egy kicsit a háttérbe kellett pakolni, értem tehát, miért mondod, hogy többet kellett volna foglalkozni Kimmel ahhoz, hogy működjön a cliffhanger. De szerintem az írók nagyon jól megoldották, hogy ugyan háttérbe kerüljön, pontosabban, ne kapjon több játékidőt, mint az előző évadban, viszont ne is hanyagolódjon el. Az összes lépcsőfokot láthattuk, ami a balesetéig vezetett, tudatosan rakták le az alapköveket, csak nem egy zenés montázsban, hanem nyolc rész alatt elcsepegtetve. Még meg is emlékeztünk a remek vágásról, amikor az egyik megbeszélés előtt csak öt percet tudott aludni a kocsiban, vagy amikor a szemközti edzőteremben zuhanyozott.

Persze, általában csak az egyebeink között. A fordulatnak pedig épp az a lényege, és azért működött számomra tökéletesen, mert Jimmyhez hasonlóan, akivel egyre inkább különváltak az útjaik és a szálaik az évad során, mi sem tulajdonítottunk neki igazán nagy fontosságot. Mert mellékszereplőnek könyveltük el, akinek a szálára néha persze odanézünk, de igazán csak akkor számít, amikor Jimmy történetében közreműködik. Mert hiába van ott a Mesa Verde-ügy, vagy a Hamlinnel való ellentéte, azért mégiscsak másodrendűek a problémái, stresszhelyzete Jimmy vagy Mike kalandjaihoz képest.

Általában berzenkedek attól, ha egy női szereplő mellőzéséért azzal takarózunk, hogy „de hát ez szándékos volt” – lásd, szexista-e a True Detective első évad, vagy a szexizmus kritikája  –, de nem gondolom, hogy a Better Call Saul írói cserben hagyták volna Kimet és Rhea Seehornt. Meg lehetett volna ezt oldani figyelemelterelés, sleight-of-hand nélkül is, dominánsabban szerepeltetve Kimet? Valószínűleg. A narratív szempontok kétségkívül felülírták azt, hogy több időt töltsünk vele. De nem hiszem, hogy akkor is meglett volna ez a derült égből villámcsapás jellege a cliffhangernek. Nehéz jól megoldani az ilyen írói altatásokat, hogy ne érezzük átverve magunkat: szerintem itt megtalálták az arányt.

A másik kérdés Jimmy felelősségének a kérdése, amit nagyon szépen körbejártál, és ami a Breaking Bad-univerzum sajátja, azaz hogy a főszereplő cselekedeteinek pillangóhatása minden szerettére hatással lesz, és általában negatív előjellel. Egyetértek, hogy Kim az a típus, aki lehajtja a fejét, és megy előre, aki bevállalja a lehetetlen határidőt is. És abban is hajlok veled egyetérteni, hogy párként nem nagyon működtek az idén Jimmyvel: inkább úgy gondolok rájuk, mint közeli barátokra és kollégákra, nem pedig egy párkapcsolat két tagjára, és nem hiszem, hogy ez lett volna az alkotók szándéka.

Viszont akár így, akár úgy, a lavinát Jimmy indította el a hógolyóval, ami nem tette lehetővé számára, hogy egyenlő mértékben beszálljon az új közös ügyvédi irodával járó pénzügyi kiadásokba, s hogy ezt követően stiklit stiklire halmozott. Szokás szerint jó szándékból – azért, hogy előteremtse ezt az összeget –, de ahogy mondod, innentől kezdve más nem érdekelte, csak hogy elérje a célját, és ha menet közben a frusztrációit is kiadja magából, annyi baj legyen.

Ennek pedig egy kifejezetten visszataszító és nehezen emészthető újabb tetőpontja volt a „Fall”-beli machinációja. Múlt héten azt mondtam, hogy a dobverős esést meg a drogdíler közmunka alóli kidumálását nem éreztem a Saul Goodmanné válás izgalmas fokozásának, na, ez erre a részre nem igaz. Magyarán szólva, a kedves öreg néni életének tönkretétele valóban új mélypont Jimmy McGill életében. Ez olyan persze, mint a híres mondás, hogy kutyával meg cuki kisgyerekkel bármit el lehet adni, nyilván az öreg néniért fog megszakadni a szívünk, ahogy ellene fordítják az összes barátnőjét. De megintcsak az benne a szép, hogy Gilliganék évadok alatt építették fel az idősekkel való szívmelengető raportot, hogy aztán a manipuláció és olcsó hatásvadászat vádja nélkül vethessék be ellenünk.

Szerintem két okból is durvább ez ahhoz képest, amit Jimmy eddig művelt.

Az egyik, hogy eddig általában úgy használt ki másokat, hogy azért ők se járjanak rosszul, míg ebben a stiklijében úgy tette félre az összes morális ellenérzését, mint a bingózó a vesztes kártyát. Bob Odenkirk a szokásos rezdüléseivel érzékelteti, hogy nagyon is tudatában van annak, mennyire visszataszító, amit művel, mind emberileg, mind a csoportos per felpereseinek érdekeit nézve. Tudja, és mégis szánt szándékkal végigcsinálja, ez pedig közelebb áll a morális skrupulusokat hírből sem ismerő Saul Goodmanhez, mint a lelkiismeretével viaskodó Jimmy McGillhez.

A másik ok, hogy az eddigi cselszövései általában egy-egy jelenetben vagy montázsban bonyolódtak le. A pilóta ugyan visszatért, hogy felelősségre vonja Jimmyt a reptéri reklám tiltott felvételéért – így visszagondolva, az a jelenet az évadnyitóból, aminek folytatása nem lett, tematikusan előrevetített sok mindent az évadból –, de maga a szélhámosság az adott epizódnak csak egy kis szeletét tette ki. A művezető zsarolása az előző részben ugyanígy a zárójelenetre korlátozódott, akkor született meg az ötlet, és fejeződött is be a stikli. Most viszont egy teljes epizódon keresztül pontról pontra, módszeresen vezetik le az aljasságot. Látod, már megint azok a fránya procedúrák, amelyek bemutatása olyan jól megy Gilligan csapatának! Zseniális, ahogy Jimmy a kezdeti esetlen szóbeli manipuláció kudarca után végrehajtja a tervet: nézőként lenyűgöző és vérpezsdítő ez a fajta leleményes profizmus, ezért is szeretünk heist-filmeket meg mesterbűnözőket nézni a vásznon és a tévében. De szánalmas is, ahogy Jimmy felvásárol egy rakás cipőt, csak hogy tuti legyen jó méret. És kérlelhetelenül lehangoló is, mert nem zajlik le tíz perc alatt, hanem egy órán át nyomják bele a fejünket. Ordítunk Jimmyre, hogy állj le, még nem késő, de hát erről szól a sorozat, hogy nem fog leállni.

És itt kanyarodnék vissza arra, amit a tempóról mondtál, és amivel szintén vitatkoznék. Az, hogy megy az araszolás, majd egyszer csak padlógáz, szerintem inkább a Breaking Badre volt igaz, ami tényleg nagyon váratlanul – és adrenalinlöketként – tudott sebességet váltani. A Better Call Saul ellenben egyidejűleg gyors és lassú: jelenetek szintjén nagyon ráérős tud lenni, erről rengetegszer beszéltünk Mike akciói, vagy épp múlt héten Nacho kapcsán. De a történetben mégis öles léptekkel halad: gondolj csak bele, a második évados cliffhangert két epizód alatt feloldotta, majd az ötödik részben azt a nagyszabású eseménysort is lezárta, amit a feloldás indított el. Jimmy sokkal nagyobb utat tett meg Saul Goodmanhez, mint az előző két évad alatt együttvéve:  

fenntartom, hogy közelebb van a sorozat vége, mint az eleje.

A gyors-lassú kettősség olyan, mintha ülnénk a kocsiban, úgy érezzük, bőven sebességhatár alatt vagyunk, aztán egyszer csak lemeszelnek gyorshajtásért, mert nem vettük észre, hogy a táblákhoz képest a mi lassúnak hitt sebességünk igenis gyors. Ez pedig azt eredményezi, hogy igen, Chuck váratlanul dobja le az atomot, hisz most először tér vissza az HHM-be a tárgyalás óta, és máris felrobbant mindent. De a töltetet már részek óta élesítik az írók, csupa olyan aprósággal, amelyeknek látszólag nincs közük hozzá: azzal, hogy Chuck elbizakodottan már gyógyultnak nyilvánítja magát, azzal, hogy Hamlint látjuk egy kínos munkaebéden, vagy azzal, hogy micsoda macera a felelősségbiztosítás.

Hamlin persze sejthette volna, hogy a nyugdíjaztatási javaslata egy ilyen gőgös ügyvédnél beindítja majd a nukleáris láncreakciót, kicsit erőltetett, hogy ennyire botcsinálta módon vezette fel. De ez is szépen példázza az epizód összes szálán végigvonuló motívumot: azoknak az arroganciáját, akik – jószándékból vagy sem, de – elhiszik, a Tökéletes Tervvel ki tudnak mászni minden csávából, ők maguk is megsínylik, de még inkább a közelükben lévő ártatlanok. A tisztességes ügyvéd, aki mindent a betű szerint csinál, és lojális, korrekt próbál lenni kiszámíthatatlan partneréhez – a hárombetűs és a kétbetűs ügyvédi irodában egyaránt van egy ilyen szereplő. Az idős néni, aki csak plázákban akar sportolni. Az öreg varrómester, akinek le kell paktálnia egy drogbáróval.

Hát igen. Szar és magányos érzés járulékos veszteségnek lenni.

Egyéb felfedezések:

• Látod, Fega, megint a régi nóta, Mike és Nacho az egyebekben ragadt. Pedig egyébként tetszett Nacho és az apja beszélgetése, jobb későn, mint soha alapon végre kicsit elkezdett érdekelni Michael Mando karaktere, a belső konfliktusa érdekesebb, mint a drogháború. Mike és Lydia találkozója sem volt rossz, Jonathan Banks csuklóból elő tudja adni, hogy a lelke egy újabb részét adta el egy tollvonással az ördögnek. De a preferenciáimat jelzi, hogy csak a jelenet vége felé ugrott be a két szereplő közös múltja/jövője, ahogy Mike a „Madrigal”-ban hangtompítós pisztollyal várja haza az üzletasszonyt. Whatever. (Gaines)
• Nem szép dolog, hogy te is ide száműzted őket, de a lényeg, hogy legalább beszéltünk róluk! Egyébként nekem az tetszett igazán, hogy a 21. századi maffia már ilyen unalmas, ahol azt is megbeszélik, hogy ne logisztikai, hanem biztonsági tanácsadó legyen a kamu elnevezése, mert az hihetőbben hangzik. Bezzeg régen nem kellett ilyen finomságokkal törődni! (Fega)
• A Hello Kitty az ördög eszköze, mindig is tudtam. (Gaines)
• Nem írtam róla, de én is meglepődtem rajta, hogy magához képest egészen bénán kezelte az egész nyugdíjazós-búcsúztatós történetet Hamlin, akinek szintén elég nagy szerepe van a kialakult szarviharban. (Fega)
• Tetszett, hogy Kimnek most még a ruhája is olyan, mintha megtépázták volna. Tom és Lorenzo biztos elegánsabban tudná elemezni a választást, úgyhogy most csak annyit mondok, a szöszös kosztüm passzol a sivatagi homokhoz is. (Gaines)
• Ami a sorozatban talán visszatérő elem, hogy a karakterek gyakran dolgoznak azért, hogy az életük és a dolgaik úgy legyenek, ahogyan régen voltak. Persze ez egy elég gyakran használt drámai elem, de a készítők ügyesen tudják használni, ha szükségük van rá. (Fega)
• „All you care about is your share of the payout. It's like talking to Gollum.” És ugye az sem véletlen, hogy Jimmy mindig a gyűrűjét forgatja, mielőtt visszafordíthatatlan rossz döntést hoz. (Gaines)