The Knick 2x10 - This Is All We Are

bscap0752.jpg

Gaines: Nofene. A meglepetésekben bővelkedő évadzáróban minden bizonnyal az a legmeglepőbb, hogy ez egyben technikailag sorozatzáró epizód is volt: nem számítottam rá, hogy a The Knick is beáll a modern kori antológia sorozatok egyre népesebb táborába, csak épp egy évados one-and-done-ok helyett két évados etapokban méri majd a lezárt történeteit. Ha nem csúsztunk volna el, és a finálé után írjuk a kibeszélőt, akkor találgathattunk volna, mi lesz a sorozattal; azóta Soderbergh lenyilatkozta, hogy kezdettől két évadban gondolkoztak, Clive Owen is csak két évadra írt alá, szóval egy percig sem volt kérdéses soha, hogy Thackery története lezárul a 20. epizóddal.

Búcsúzunk tehát John Thackerytől, akit ez alatt a két évad alatt meglepő mértékben megkedveltem, főleg ahhoz képest, hogy eleinte néha a fehér férfi antihős egyre elcsépeltebb figurájaként tekintettem rá, és voltak kétségeim, hogy van-e relevanciája, van-e benne bármi újdonság. Az írás végül felnőtt a karakterben rejlő lehetőségekhez, és egy eleven, dinamikus, sokoldalú karaktert bontottak ki a húsz óra alatt, de a munka dandárját még így is Clive Owen végezte el. Kíváncsi vagyok, szerinted ez volt-e élete legjobb alakítása, vagy találsz nagyobb kedvencet, mindenesetre számomra mostantól Clive Owen, mint színész, egyet jelent majd Thackeryvel, és az eztán következő alakításait a Knick főorvosához fogom mérni. Sármos volt, szerethető, zavarba ejtően gyarló figura, fékezhetetlen energiákkal, és olyan veleszületett természetességgel hordta azt a fehér cipellőt, ahogy csak a legmenőbbek képesek rá.

Ám nemcsak Thacktől köszönünk el, hanem sajnos Soderbergh-től is. Nem egészen értem egyelőre, hogyan fog kinézni a harmadik és negyedik évad – már persze ha a Cinemax berendeli –, de Amiel és Belger már dolgoznak a sztorin, aminek az összerakásában Soderbergh is besegít, ám az új részeket már nem ő fogja rendezni. Új tehetséget akar keresni, egy olyan rendezőt, aki munkabírásban fel tudja venni vele a versenyt, és aki a saját íze szerint fűzheti tovább a The Knicket. Ha meg akarja tartani a régi szereplőket, megteheti, de akár le is cserélheti őket, sőt, másik korszakba is átültetheti az orvosi drámát. Mondom, nem egészen világos, hogy ez a képzeletbeli új rendező hogyan viheti új irányba a sorozatot, ha egyszer Amielék már írják a sztorit, és kétlem, hogy még egyszer meg lehetne fogni a villámot az üvegben, de érdekesek a kilátások, annyi szent.

http://pixel.nymag.com/imgs/daily/vulture/2015/10/02/magazine/11-soderbergh-lede.jpg
Na de illene most már a „This Is All We Are”-ról is beszélnem, ugye, Fega? Fejben végigzongoráztam az újkori antológiák fináléit: kaptunk groteszk/ironikus happy endet (tetszőleges American Horror Story), romantikus happy endet (True Detective, 1. évad), nihilista zárlatot (True Detective, 2. évad), keserédes világrend-helyrebillentést (Fargo, 1. évad), illetve melankóliával átitatott világrend-felbolydulva-maradást (Fargo, 2. évad). A The Knick ezekhez képest újat tudott mutatni, és merem állítani, hogy Soderberghék fináléja nyerte el a legjobban a tetszésemet a felsoroltak közül. Szó sincs happy endről, szó sincs „a kör bezárult” (az idő lapos kör) jellegű ciklikus leköszönésről, sem felemelő katarzisról. Lehangoló, de mégsem teljes a nihil; hőseink többsége elbukik, a gonoszok pedig győzedelmeskednek, de mégsincs olyan érzésünk, hogy az írók szadista módon kibabráltak velünk. Nem tudom pontosan megfogalmazni, miért, de az utolsó néhány jelenet hangvételében mély nyomot hagyott, velem maradt, és utólag feljebb húzta valamivel a hullámzó minőségű évad megítélését.
Talán két dolgot találtak el baromi jól a készítők: Thack tragédiájának sokkoló, ám utólag nézve elkerülhetetlen betetőzését, illetve a csöndes epilógust, azt, hogy az utolsó képkockán a sorozat breakout karaktere mondhatta ki a záró mondatot. Nem gondoltam, hogy a múltkori naplóban ennyire beletrafálok, és Thackery valóban saját magán végez műtétet, de valahol törvényszerű volt, hogy a tudományos felfedezések iránti múlhatatlan szomja, a megszállottsága, az Abby – és a tavalyi kislány – halálának következtében fellépő önbizalomhiány és a kezelhetetlen függőség a műtőasztalhoz fog vezetni. Thack nem tudta féken tartani az egóját, nem bírta megvárni, amíg a világ és a tudományos fejlődés felzárkózik mögé, és ez lett a veszte. Mesterien volt megrendezve, és megrázóan eljátszva az utolsó színházi előadás, kezdve Owen ideges, kezét rázó fel-alá járkálásával, a kokainlövés után a régi jó egzaltált Thack színre lépésével, majd a döbbent, egzisztencialista felismeréssel, hogy itt a vége, mintha kimerevedett volna minden, megálltak volna az élet óriási fogaskerekei.
Az adrenalinos újjáélesztési kísérletre komponált éles vágás pedig a sorozat legjobbja.
Mint mondtam, szép búcsút kapott Edwards is, bár úgy érzem, ebben az évadban kissé mostohán bántak a karakterrel az írók. A Gallingerrel való rivalizálását következetesen végigvitték, a magánéleti szálai azonban kurta-furcsán függőben maradtak, Opalt nagy dérrel-dúrral behozták, aztán jószerével megfeledkeztek róla, és a radikalizálódása (a fekete prédikátoros mellékszál) is lógva maradt a levegőben. Nem igazán alapozták meg azt sem, hogy Thack hagyatékát továbbvíve pszichoterapeutának áll, továbbá egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik a 20. század elején önként és dalolva kitárulkoznának egy színesbőrű agyturkásznak, azonban olyan szépen tisztelegtek ezzel a döntésével Thack és Edwards szakmai barátsága előtt, hogy meg tudom bocsátani a légbőlkapottságát. És még afféle backdoor pilotként is funkcionálhat: ha valakivel, akkor André Hollanddal el tudnám képzelni a sorozat jövőjét, számomra ő a sorozat nagy felfedezettje. (Egy pillanatra beleborzongtam, mi lenne, ha az írók trollkodnának, és Gallingert és szeretőjét kellene követnünk az európai eugenikai népszerűsítő körúton.)
Ami a többi szereplőt, a többi szálat illeti, ott már jóval vegyesebb a kép. Mindjárt át is dobom neked a lasztit, hogy ezekről kedvedre értekezhess, inkább csak két dolgot emelnék ki. Az egyik, hogy kifejezetten értékelem, hogy az első évadban felvezetett szerelmi szálakat az írók rendre más irányban fűzték tovább, mint számítottam rá, vagy mint ahogy a sablonok diktálnák. Neely és Edwards sorsüldözött szerelmét tízből kilenc sorozatban még évadokig variálták volna egyre csökkenő hatásfokkal, ehhez képest a második évadban talán egy-két közös jelenetük volt csak, amit egyfelől roppant mód sajnálok, másfelől viszont hitelesnek érzek. Néha az élet elsodor minket azoktól, akikről úgy gondoltuk, hogy mindörökre az életünk részei maradnak. És ugyanez történt a Lucy-féle szerelmi háromszöggel.
A másik, hogy az évad harmadik felvonására (az utolsó pár részre) tolt cselekményözön némiképp megbosszulta magát. Az még nem zavart volna, ha meglépnek egy olyan csavart, ami felülírja mindazt, amit az évadban láttunk, és aminek az üzenete valahogy úgy fordítható le, hogy minden férfi egy aljas szörnyeteg, úgyhogy amennyiben nőből vagy, lehetőség szerint hanyatt-homlok menekülj, lehetőség szerint egy világvégi női kommunába. De kettő már sok. Te melyiket tartottad volna meg a kettő közül: a 180 fokos fordulatot vevő Henryt, aki az újratermelődő patriarchális társadalom letéteményesévé vált, vagy Clearyt, aki PUÁ-sokat megszégyenítő manipulációkkal édesgette magához szívszerelmét? És ha már a kérdéseknél tartunk, neked kik fognak a legjobban hiányozni? Van, akinek lezáratlannak érzed a szálát? Hogy tekintesz a sorozat hagyatékára, és mit vársz a jövőjétől?

1-otg96FUs1u8O8nvqZquzvw.jpeg
Fega: Nekem is ott kell kezdenem, ahol neked, mégpedig a sorozat lezárt 20 részes jellegénél. Ha ezt annyira tudták az elejétől fogva, akkor miért hallgatták el? Szándékosan vártak ki, hogy nagyobb legyen az emberekben a kérdőjel, amikor látják a sorozat szívét és lelkét elhalálozni a műtő-színházban? Tényleg annyi ember kedvét elvette volna, ha eleve bejelentik, hogy ez egy "20 részes event" lesz? A kommunikáció szerintem nagyon szerencsétlenül jött ki, ha igazak a nyilatkozatok. A jövővel kapcsolatban mindent összefoglaltál, jelenleg nem is tudom, hogy kíváncsi lennék-e a folytatásra a két nagyágyú nélkül.
Most már rátérhetek a fináléra, ami nem volt más, mint egy hatalmas tűzijáték. Soha nem volt még ennyire érezhető, hogy a készítők előre megírták a forgatókönyveket és ennek mentén alakították ki a különböző történetszálakat. Arra számítottunk, hogy a gyomrosok érkezni fognak, de ilyen mértékű elszállás azt hiszem nem volt benne a pakliban. Azt kérted tőlem, hogy válasszak a két nagyon durva csavar közül, de a magam részéről elzárkóznék ettől. Kezdem Tom és Rose történetével, amiről már nagyon sokszor leírtuk, hogy mennyire kilóg, mennyire nem ad hozzá semmit a nagyobb témákhoz és mennyire elpazarolják mindkét karaktert. A finálé bombái közül nekem mégis ez fájt valamiért a legjobban, pedig az lenne a papírforma, hogy ha az utat nem élveztem, akkor a képet az utolsó részben már esélytelen helyrehozni. Nos nem is kerültek nagyon más megvilágításba az eddigi események, de az, hogy Harriettel ez történt, az valahol nagyon fáj.
Azért is kezdtem ennek a boncolgatásával, mert ezen remekül látszik egy jellemző téma, ami feltűnt nekem a finálé újranézése közben. Ez a fajta történetmesélés, amit bemutattak a készítők, nagyon olcsónak is mondható, hiszen a csattanó idő előtti leleplezése gyökeresen meg tudja változtatni a hozzáállásunkat a szálhoz. Nem úgy nézünk Tomra, mint egy veszélyes őrültre, aki gyakorlatilag rabolt saját magának egy feleséget. Nem keressük a pszichopatát Henry tekintetében, ahogy arról beszél, hogy igazán leszarja, hogy pontosan kik jönnek el az édesapja holttestéhez virrasztani. Az pedig meggyőződésünk, hogy a tűzért és a százados haláláért Herman Barrow a felelős, így ezen szemüvegen keresztül nézzük, ahogy cirkuszol a bajuszos nyomozóval.
bscap0751.jpg
A tévésorozatok világában azokat az írói megoldásokat díjazzuk inkább, amikor a készítők az ilyen csavarokat jó előre bekészítik és mindent ennek figyelembevételével készítenek el, azzal szemben, mint mikor a sorozaton dolgozók egymást próbálják meglepni a hihetetlenebbnél hihetetlenebb csavarokkal. Ha előre elkészül a teljes évad, akkor nyilván még könnyebb ezeket felépíteni, de a sorozatok általában úgy készülnek, hogy az évad fontosabb pontjait előre lefektetik, és attól, hogy nem fejeződik be az írási folyamat, mielőtt nekilátnak a forgatásnak, még nem jelenti azt, hogy nem lenne lehetőség ugyanilyen átgondolt történet felépítésére. De most maradjunk annál, hogy ez a fajta módszer még inkább kedvez az ilyen csavaroknak. Azért nem éreztem soknak a két nagy lelepleződést, mert egyrészt a tálalás mindkét esetben kiváló volt. Cleary gyónása és ahogy nem látjuk az arcát, csak a cipőjét, vagy a különböző képeket a templomból, még brutálisabbá tette az egész lelepleződést. Az külön bravúros, ahogy az abortuszra az atya nem mond végül semmit. Másrészt hiába volt ez egy kilógó szál, az emberi dráma része működött, ráadásul Cleary és Henry esetében is megfelelőnek éreztem a motivációt.


Magánál a leleplezésnél persze Henryből tényleg olyan szappanoperás gonosz lesz, ami illik abba, amit a sorozat rosszabb pillanataiban mutatott. De ettől eltekintve a motiváció többnyire megáll a lábán és nem azt az érzést kelti, hogy azért gonosz, hogy a plotot szolgálja vagy, mert az íróknak nem volt jobb ötletük. Tom esetében szintén azt érzem, hogy a férfinak fogalma sem volt arról, hogy kívülről nézve a tettei hogyan nézhetnek ki. Őt csak az érdekelte, hogy elérje a célját és ehhez mindent hajlandó bevetni. Érdekes hasonlóság, hogy az évad különböző pontjain Henryről és Tomról is azt éreztük, hogy indokolatlanul pozitív szereplők. Cornelia testvérét most ismertük meg jobban szóval nála ezt könnyebb volt elhinni, mint Cleary esetében, akinek a sötét oldalát megmutatta azért az első évad. Lehet, hogy nem helyes hozzáállás, de azt hiszem ezt felírhatjuk hibának, amibe a készítők beleestek, annak tudatában, hogy a szezon végi leleplezés még nagyobbat üssön.


Nem hiszem, hogy ezen bármi is múlt volna. Az igazán jó sorozatok a karakterek belső mozgatórugóival foglalkoznak és ezeken keresztül tudnak érdekeset mutatni és mondani az emberi természetről. A két példának hozott “gonosz” esetében pedig az első dolog, ami eszembe jut, az az önzőség, ahogy mindent a saját világukhoz kívánnak igazítani, nem törődve mások nézőpontjával vagy érzéseivel vagy életével. A gonoszokat tovább vizsgálva ez még Barrownál is megvan, akinek első volt a saját boldogulása, mindenki más sorsának ehhez igazodnia kellett. De az előző epizódból kiderült, hogy a százados esetében sem az önzetlenségről szólt az, hogy ilyen sokat költött emberek megmentésére. Az új kórház pedig végképp az üzletről szólt volna. Ehhez képest, a velejéig romlott fia, teljesen jól látja be, hogy azzal tehet a legjobbat, hogyha a városnak adja át a kórházat. Meglátásom szerint akkor működik jól egy karakter, ha mindig megőrzi az integritását és közben a készítőknek sikerült több oldalát is megmutatni. Sokkal érdekesebb egy tévésorozatban bemutatni egy figurát, aki hanyagságból/üzleti érdekből hoz vírust a városra, mintha eleve az lenne a célja, hogy elpusztítson mindenkit. (Illetve ez metaforaként is jobban működik a valódi világunkra nézve.)


1-AgBgU_8TczWxYwbRxKEX7w.jpeg


Tom és Henry úgy érezte, hogy azt tette, amit tennie kellett, a készítők pedig nem vallottak kudarcot, mikor az aprólékosan kidolgozott fordulatról végre lehullott a lepel. Henry szála pedig azért is érdekes, mert Corneliánál azt vártuk, hogy majd beüt a bubópestis és azért lesz fontos a nyomozása, de kiderült, hogy valójában azért, mert bármennyire is ügyes, arra éveken keresztül nem tudott rájönni, hogy mit csinál a saját testvére. Pedig ha egy kicsit hamarabb kezd el szétnézni a saját családja portáján csomó mindent megelőzhetett volna. Most, hogy már ismerem a célt, továbbra is fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy Cornelia és az őt alakító Juliet Rylance így kapta meg a hozzá és a sorozathoz leginkább illő szálat. Az kétségtelenül ügyes, amit írsz Gaines, hogy nem szokványos irányba vitték el a szerelmi történetüket Algernonnal, de az ő esetében még így is az volt a legfélelmetesebb, ahogy az apósa bánt vele. Az az érzésem, hogy több lett volna a karakterben az egész évadot tekintve.
Henry életében a másik nő Lucy, akinek a történetét az édesapja meggyilkolásával zárták le a készítők és itt igazából már csak tovább tolták ebbe a furcsa és félelmetes irányba és bár az biztos, hogy Henry nem avatta be az igazságba, így is elég creepy a kapcsolatuk és két szimpatikus karaktert eléggé ledobtak a porba a készítők az évad végére. A kórházi munkát vajon teljesen otthagyta? Ezen gondolkodtam mikor nem láttuk ott Thackery önműtéténél. Lehet ennél praktikusabb okai voltak, hogy a színésznő nem szerepelt a jelenetben, nekem mindenesetre érdekes volt.
Igen, ennél jobb átkötés nem jutott eszembe, hogy végre rátérjek Thackery búcsújára. Azt nem tudom, hogy ez volt-e Clive Owen élete alakítása, de az biztos, hogy az utolsó jelenetben mindent beleadott. Azt sem tudom, hogy egy ilyen Soderbergh szintű fanatikus kell-e hozzá, hogy kihozza belőle, de azt hiszem, a sokszor visszafogott színésznek nagyon jót tett, hogy a szó szoros értelmében ki kellett vetkőznie magából a jelenetben. Általában a megszállottság vagy az agresszivitás dominál a figuráiban, itt viszont tényleg sikerült visszaadnia, hogy az instabil lelkiállapot és a hatalmasságra való törekvés, milyen veszélyes elegyet alkot. Vártuk folyamatosan, hogy valami következménye legyen a függőségnek, aztán a készítők tisztességesen ezzel is zárták le a történetét. Itt érdemes megjegyezni, hogy példás a teljes epizód felépítése, de külön remek megoldás a bordélyházba szirénázva érkező Cleary-vel kezdeni. Itt ismertük meg a figurát, lássuk még itt utoljára megtörten, amikor már csak árnyéka önmagának.
A részre pedig egyáltalán nem telepszik rá, hogy itt most meghal a főhős, sőt, amit korábban megállapítottunk, hogy a személyes történetében nem köszönt vissza túl sok mindent a meghatározó témákból, az ilyen szempontból a fináléra is igaz volt. El sem hiszem, hogy ilyen egyszerűen kitaláltad, hogy saját magát fogja megműteni, de utólag nézve tényleg adja magát. Az külön lenyűgöző, hogy Soderbergh egy interjúban azt mondta, hogy ez a sorozat idejében nemhogy megtörtént, de konkrétan sikerrel zárult. Így pedig sikerült megmutatni mindent a figurából. A színpadiasságot, amivel kapcsoltban én korábban szkeptikus voltam, de te figyelmeztettél, hogy korábban is jellemző volt Thackre, a győzedelmeskedő függőséget és a folyamatos bizonyítási vágyat, hogy bizony ő mindent mindenkinél jobban tud. Ráadásul ha nagyon megerőltetem magam, akkor mégis tudom, a személyes tragédiáját a többi főszálhoz kötni. Abban az értelemben, hogy azoknál nagyon fontos volt a számunkra, hogy éppen mit tudunk, mert ezen keresztül töltöttük ki a hiányzó foltokat, így lett egyértelmű bűnös Barrow még a 9. részben. Nos az éter, mint gyilkos Thack szerelme esetében ugyanilyen, ami döntően befolyásolja az ő hozzáállását a saját műtétéhez. Ha tudná mondjuk, hogy Abigail öngyilkos lett, akkor valószínűleg ugyanúgy nem akarna élni, de ez egy másik kérdés. A görög drámák óta szeretjük a félreértésekből adódó tragédiákat.
A The Knick pedig egy szakajtónyi tragédiával hagyott itt minket és az alakítások, illetve a rendezés miatt egyáltalán nem bánom, hogy részese voltam az utazásnak, de közben nehezen lehet elhessegetni a gondolatot, hogy mennyi elhibázott lehetőség volt az egyes epizódokban. Azt hiszem a pohár félig teli volt, csak Soderbergh mindig olyan szögekből mutatta nekünk, hogy ez ne igazán érdekeljen.
bscap0755.jpg
Egyéb felfedezések:
  • Soderbergh! - Az utolsó, “ecce homo” kiadás.
bscap0753.jpg
  • Rengeteg mindenre nem tértem ki még így sem, pedig nem fogtam vissza magam. Ahogy az évad, úgy az utolsó részét és igyekeztek teletölteni a készítők. Az utolsó három részben ez sokkal kevésbé érződött hibának, mint korábban. (Fega)
  • Lenyűgöző volt, a jelenet, amikor először látjuk Henry-t az epizódban és a zsúrkocsit követve megyünk be a szobába. Soderbergh hosszú snittjei például nagyon fognak hiányozni. (Fega)
  • Én is a templomi jelenetet akartam még kiemelni, borzasztóan hatásosra sikerült, hogy végig csak a csizmája sarkát láthattuk. Ugyanígy fognak hiányozni Cliff Martinez elektronikus szüttyögései, és ahogy például a végső műtétre visszahozta az évad legjobban pulzáló új zenei témáját, amit először - ha nem csal emlékezetem - Cleary underground bokszmeccsén hallhattunk. (Gaines)
  • A századeleji Vészhelyzet is nagyon fog hiányozni, úgyhogy azt például tök szívesen venném, ha ebbe az irányba menne el a sorozat a 3-4 évadban. Erre szerintem lenne kereslet. (Fega)
  • A sorozat jövőjét tekintve már megindultak itt-ott a találgatások, hogy vajon ki veheti át a stafétát. Soderbergh egy pár évvel ezelőtti, nagy port kavart beszédében említett pár indie rendezőt, akiknek szívesen adna pénzt, hogy csináljanak, amit akarnak, és az egyikük (Amy Seimetz) fogja készíteni a The Girlfriend Experience-t a Starzra, Soderbergh filmjét adaptálva. Ezt csak azért említem, mert elhangzott még ugyanott Barry Jenkins neve, aki speciel most dolgozott együtt egy filmen André Hollanddal, és pár napja egy hosszú méltatást is írt a sorozatról. A magam részéről örülnék neki, ha ez a páros vinné tovább a sorozatot, és folytatná a színesbőrű orvos történetét, meg jobban feltárná a századelős New Yorknak azt a közegét. (Gaines)
  • Gallinger! Hát nagyon örülök neki, hogy őt nem láttuk elbukni, a készítők elégnek érezték, hogy tudjuk, az ügyről úgyis kiderül majd, hogy milyen embertelen. Az ilyen ellentét, még ha néha túlságosan is “on-the-nose” volt, azért a sorozat javára szolgált. (Fega)
  • Szeretnék még egyszer, utoljára megemlékezni a 2. évad számomra egyértelmű MVP-jéről, Bertie-ről. Már az első évadban is kedveltem, de nagyon tetszett az utazás, amire a készítők vitték el idén: magabiztosabbá, gerincesebbé vált, személyes drámája is volt, nála hibátlanul ötvözték a magánéleti és munkahelyi szálakat. Michael Angaranót korábban is kedveltem, de itt győzött meg arról, hogy érdemes lesz figyelni a munkásságát a jövőben. (Gaines)
  • A bubópestist el lehet kapni kártyákon keresztül? A Metropolitan klub hány tagját kapja még el a kór? Ez talán egy picit túlzás volt, az ő gonoszságát nem merte büntetés nélkül hagyni a sorozat, amit kicsit sajnálok, másrészről pedig teljesen megértek. (Fega)
  • Barrow jeleneteit, másodszorra sokkal jobb volt nézni, amikor biztos voltam benne, hogy nem ő a tettes. (Fega)
  • Nagyon szeretem mikor a sorozat rászánja az időt arra, hogy megmutassa a főszereplő bizony gyakorol, keményen, mielőtt bemutatná a nagy műsort. A Glee-ben például kifejezetten utáltam, mikor mindig csak a kész terméket láttuk. Egy jó történetmesélő meglátja a gyakorlásban rejlő szépséget. (Fega)
  • Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: Stílszerű, hogy az évad a legdrámaibb, legnagyobb téttel járó műtéttel zárult, és a maszkmesterek/kellékesek munkáját dicséri a belek meg a vér valószerű látványa. Thack önműtétje talán nem is a modern orvostudomány mellett szól, hanem a mellett, hogy az ember okosan válasszon orvost, és vigyázzon, ha azt látja, hogy a doki túlzottan is istennek képzeli magát. Vagy ha azzal büszkélkedik, hogy hobbiból saját magán szokott kisebb operációkat végezni.