Két karakter is fontos döntéseket hoz a Better Call Saul egyik legszórakoztatóbb epizódjában, és végre örülhetünk a sikerüknek. Élvezzük ki, mert nem tudni, meddig tart.

Fega: Valahol twitteren azt olvastam, hogy a Better Call Saul az Empire című nagysikerű sorozat teljes ellentéte, ha a történet tervezéséről, ütemezéséről és karakterfejlődésről van szó. Nyilván az egyik leggyorsabban változó és fejetlenül előre rohanó sorozattal szembeállítani talán nem fair, mégis ilyen összehasonlítás mellett talán jobban tudjuk értékelni és elemezni a látottakat. A gondolatot a hetedik epizód kezdő képsorai hozták ki belőlem, ahol végre bepillantást nyerhetünk Jimmy gyerekkorába. Ahogyan sejteni lehetett nem minden teljesen úgy van, ahogy azt az epizódból egyébként megint hiányzó, gonosz báty lefestette.

Ettől a sorozat még összetöri a szívünket.

Természetesen itt is szép lassan érünk el a csúcsponthoz, amit először látunk az tökéletesen illik az általunk is jól ismert képbe. Persze, hogy a Playboy-t olvassa sepregetés helyett, vagy egy pillanat alatt átlát az édesapját lehúzni kívánó bőrkabátos figurán. Ebből rögtön kiderül, hogy az édesapja még tragikusabb figura, mint azt sejthettük, nem csak a saját fia húzta le, de mindenki, aki csak tudta. Az ilyen emberek, akik mindenkiben csak a jót látják, pusztán áldozat szerepben jelenhetnek meg a presztízs dráma sorozatokban. Azok ugyanis, a farkasok életéről szólnak, akik persze szörnyen szenvednek attól, hogy farkasként kell élniük, de ez egy másik lapra tartozik. A lényeg, hogy miután látjuk Jimmy-t nem ejtették a fejére és kiáll önmagáért, azok után látjuk, hogy valami mégis a könnyebb és rosszabb irányba viszi és hiába szakad meg a szíve, amiért az édesapját lehúzzák, ő sem tudja meggátolni magát abban, hogy kivegye a pénzt a kasszából.

Ezek után pedig a sorozat már nyugodtan sportot űzhet abból, hogyan tud majd szomorúbb pillanatot mutatni a főszereplőjéről, teljesen mindegy, hogy az a múltban vagy a jövőben játszódik. A hetedik epizód ugyanis elejétől végéig szórakoztató, úgy hogy közben egyik történet tragikusabb, mint a másik. Kim sorsa az egyetlen, ami jelenleg nyitott kérdés a számunkra, de itt sem számítok túl sok jóra. Jimmynél pedig tudjuk, hogy amikor a saját maga módja szerint csinálja a munkáját, az ugyanúgy felrobban, majd az arcába, mint mikor más által kreált képhez igyekezett felnőni. Ennek a felismerése az epizód egyik legfontosabb eseménye, amiből látszik, hogy a karakter fejlődik és felismerte, hogy korábban mi alapján hozta meg a döntéseit. Kíváncsi vagyok te, hogyan láttad ezt a sorozat egészét tekintve. Hihető, hogy Jimmy végre saját maga felismerte, hogy mindig volt valaki, akinek az elvárásainak próbált megfelelni? A lassú tempó mellett sikerült ezt átadnia a készítőknek?

Ahogy azt már megszoktuk, ebben az epizódban sem történik túl sok minden, közben mégis nagyon gazdag minden, ami a képernyőre kerül és könnyen lehet elveszni a részletekben. Jimmy például biztosan álmodozik már egy ideje a közös cég ötletéről Kimmel, de közben kiderül, hogy nem mondhat csak úgy fel, mert akkor elesne a tetemes összeget jelentő bónuszától. Egy kicsit sajnálatos, hogy nem mondanak egy konkrét összeget a bónuszra, de gondolom ez egy szándékos választás volt a homályosság erősítése miatt. Így ebből lesz a sorozat eddigi legnagyobb szabású montázsa, ami Saul Goodman születését is jelenti. Nem véletlenül parkoltatták Jimmy történetét a készítők, a Davis & Main-nél történtekről már újat nem tudtak elmondani, muszáj volt kihozni ebből a helyzetből a főszereplőt.

Kíváncsi lennék, hogy neked sikerült-e jobban megfejteni, a Breaking Badből is ismerős “air dancer” reklámfigura jelentőségét Jimmy felismerésében. A kézenfekvő értelmezés számomra, hogy Jimmy olyan kiszolgáltatott volt másoknak, mint amennyire a táncos a levegőnek. Ennél viszont valami többről lehet szó, ugyanis nagyon agresszívan használják a készítők, így bízom benne, hogy Gaines, még találtál valamit, ami felett én elsiklottam. Ez az egész szál azért a kedvencem igazán ,mert ahogy pár bekezdéssel feljebb is írtam, tökéletesen tudjuk, hogy mi lesz ennek az egész őrültségnek a vége. Mégis, a nézők is pontosan olyanok, mint ezek a túlhasznált műanyag figurák: kiszolgáltatottak annak, amit látunk. Ha az pedig minden erejével azt kommunikálja, hogy a jelen helyzetet tekintve a karakter fejlődik és egy szebb jövő felé indul el, akkor mi is ezt fogjuk hinni, a pozitív hangulat pedig ránk is átragad.

Ennek a kettősségnek az érzése pedig különösen értékes és egyre kevésbé tartom védhetőnek a saját álláspontomat, amit a korábbi részekkel kapcsolatban fogalmaztam meg. Minden, ami történik patikamérlegen van kimérve, megfelelő előkészítés mellett.

Amitől pedig igazán jó lesz az évad, az Kim és Jimmy kapcsolata. Természetesen a közös cég álom marad, de jól illeszkedik a sorozat nagyobb témáihoz a tény, hogy Jimmynek nem elég, hogy Kim a magánéletben a partnere Kim, ő többet akar, kell egy olyan partner mellé, mint amilyen Marco is volt annak idején. Ezt persze nem kapja meg. Viszont ha Kim szemszögéből nézzük a dolgokat, akkor Jimmy az a figura, aki felkelti a benne szunnyadó ambiciózus lányt, valahonnan az isten háta mögül, aki annak idején, többet akart, mint a helyi benzinkutas feleségének lenni. Mintha időközben beleszürkült volna a HHM világába, és kellett Jimmy, hogy felhívja rá a figyelmet, mennyire hiányoznak neki a színek. Persze nagyon utáltuk Jimmyt és Howardot, amiért kibabráltak vele és száműzték az alagsorba dokumentumokat átvizsgálni, de utólag pontosan erre volt szüksége, hogy kizökkentse a monotonitásból. A rivális cég feje pedig rávilágytott, hogy bármilyen más nagy irodához is szerződik, ott tulajdonképpen ugyanaz lesz a helyzete, mint a HHM-nél.

Vagyis pontosan Jimmy-re volt szüksége ahhoz, hogy újra ráeszméljen arra mire is vágyik igazán. Ha másért nem is, ezért örökké hálás lehet a csélcsap zugügyvédnek, aki emlékeztette erre. Ez a szál pedig azért a kedvencem, mert látszik belőle, hogy a készítők tudják, hogy milyen figura a főszereplőjük, akit olyan történetekben kell mutatni, ahol ő egy fontos mellékszereplő a főhős útján. Így ismertük meg, adja magát, hogy a saját sorozatában is, ilyen helyzetekben lássuk továbbra is. Persze sokat lendít a dolgon, ha egy annyira izgalmas karaktert kap maga mellé még Kim, akit ráadásul még keblére is ölelt az internet és könnyen a feminista sorozatok táborában találta magát a Better Call Saul. Ez igen jól rávilágít, hogy a mai napig milyen bánásmódban szerepelnek a női fikciós karakterek, hogy Kim pusztán azzal a ténnyel, hogy elsősorban a munkáján keresztül van meghatározva, viszont közben nincs folyamatosan azzal szembesítve, hogy lassan leketyeg a biológiai órája, már forradalminak számít.

Nem gondolnám, hogy a családalapítás benne lenne a pakliban, Jimmy sem különösebben tűnik ebben érdekeltnek, de ugye a férfiaktól egyébként sem várja el senki, hogy ezt fontosnak tartsák, Kim pedig ebben is a párja, pedig a nőknél ez gyakran egy jelentős konfliktusforrás. Nehéz nem előrerohanni, ami a kapcsolatukat érinti, ugyanis hiába kínálja azt, hogy menjenek közös taxival, ami a két céget illeti, ha Jimmy tényleg gyakran enged az alvilág csábításának, akkor egy idő után nem akar már semmilyen fizikai vagy jogi légtérben együtt tartózkodni Jimmy-vel és ez valószínűleg a magánéletükre is hatással lesz. De nem rohanok előre a negatív következményekre, inkább néhány kérdés társaságában átdobom neked a lasztit.

Hogyan értékelted a szinte már túltolt szimbólumokat a részben? A színekről már esett szó, de a levegő is megkapta a magáét, a reklámfigurával, a porszívózó munkatársat kioktató Jimmyvel, illetve a dudával, ami az utolsó cseppet jelenetette a pohárban. Jól éreztek rá a készítők vagy túltolták ezeket? Vagy ez is egy pontosan átgondolt döntés volt, ami már a születendőben lévő karakter, Saul Goodman, miatt került bele az epizódba? Többször használták az üres tereket, például Kim interjújáról az első kép, nem a szobában lévő embereket mutatta, őket a sarokba száműzte és a kép közepén az üresen álló kanapékat láttuk. Egyértelműsítve, hogy valami hiányzik. Később pedig Kimet távolról látjuk, ahogy a kocsijához sétál, majd itt kezd el azon töprengeni, hogy nem fogadja el az ajánlatot és az egész engem Jimmy, a parkolóban meggondolom magam pillanatára emlékeztetett az első évadból. Észrevettél még hasonló megoldásokat az epizódban? Végül pedig, szeretném ha nem kerülgetnéd tovább a Mike nevezetű forró kását és leírnád róla a véleményed. Az én legnagyobb dilemmám még mindig az, hogy kihasználja-e a veje vagy sem, ugyanis a rész eleji összefoglalókban már hetek óta mutatják nekünk, azokat a képzeletbeli lövésnyomokat- Az ikrektől nyilván nincs menekvés, ha le akarnak csapni, ezek után megfontolt döntés egy ilyen nagy házat megvenni? Vagy nem kellene ennyit aggódnom a fikciós szereplők anyagi döntései miatt?

Gaines: A sorozatokban viszonylag ritka, hogy bármelyik szereplő komoly anyagi problémákba fusson bele, a Better Call Saul többek között ezen a téren is kitűnik a jelenlegi mezőnyből, hiszen a szereplői nem olyan antihősök, akik kacsalábon forgó Los Angeles-i palotákban süttetik a hasukat, miközben szenvednek a lelki tespedtségtől, hanem raktárhelyiség méretű irodákban szűkösködnek, és sok-sok évnyi tandíjat kell visszafizetniük. Ennek ellenére nem véletlen, hogy Mike egyre gondterheltebb, és egyre nagyobb szerepet játszik számára a pénz, holott mint korábban láttuk, ha nem lenne a család, akkor ő maga egy puritán, díszítetlen házban is eléldegélne, elég, ha egy üveg sör várja a hűtőben. De Mike-ra még később visszatérek, előbb a sorozat jelképhasználatával kapcsolatos labdádat szeretném lecsapni.

Pont azt állapítottam meg, részben az általad is említett megoldások kapcsán, hogya  better Call Saul milyen magabiztosan és szájbarágás nélkül használ mind új, mind régebben bevezetett jelképeket arra, hogy a szereplők döntéseit, pillanatnyi lelkiállapotát tolmácsolja. Ott voltak például a Davis & Main-es szuper státusszimbólumok, amik mind Jimmy helyzetének tökéletlenségére hívták fel a figyelmet: a lakás, ahol nem tudott aludni, vagy a kocsi a rossz pohártartóval. (És ide kapcsolható még Mike menye házának képzeletbeli golyónyomos homlokzata is.) Vagy ott van Jimmy gyűrűje. Nagyon jól megragadtad, hogy amikor Kim a tetőn tanakodik, az felidézi Jimmy vívódását az előző évados fináléból, ahol, ugye, Marco gyűrűje adta meg a lökést, hogy (ideiglenesen bár, de) visszaforduljon a győzelem kapujában. Most ismét előkerül a gyűrű: amikor Kim elé tárja a pitchet, ami talán a legfontosabb számára mind közül, és először süketelni kezd, hogy csakis a kikövezett úton fog haladni, a gyűrűjét forgatva látja be, hogy nem hazudhat Kimnek, nem építheti faldumára a munkakapcsolatukat. Ugyanígy Jimmy őszinteségét tükrözi az üzenetrögzítős jelenet: először egy karaktert alakít, aztán letörli, és saját magát adja.

Jimmy talán még sosem volt ilyen őszinte sem saját magához, sem másokhoz, és a sorozat hibátlan tempóban jutott el erre a pontra, úgy érzem, megvolt a kellő felvezetés, hiszen már a korábbi részekben is mondott olyanokat Kimnek, amikből nyilvánvaló volt, hogy tisztán látja, mi alapján hozta meg a döntéseit, csak esetleg még nem képes szembenézni velük. Bob Odenkirk szokás szerint gyönyörűen játszott, a karakter a szívét-lelkét kitette a tárgyalóasztalra a döntő pitch során, és tragikus volt vele együtt átélni Kim empatikus, de kategorikus visszautasítását. Jimmy sokat fejlődött a tavalyi évad óta, ott még dührohamot kapott, amikor Kim kikosarazta, és nem fogadta el a felkínált – bár teljesen fantazmagorikus – sarokirodát.

Mint ahogy Kim is sokat változott, ahogy te is írod, rá is átragadt valami Jimmy színpompás vágyálmaiból. Nála is megjelenik egy fontos szimbólum, a névjegykártya, amely az élet minden területén összekötötte volna Jimmy és Kim párosát, és amit Kim érthető módon nem vállalhatott be. Viszont azok után, hogy Schweikerték amolyan kuriózumként tekintenek a középnyugati lányra, aki a semmiből mászta meg a ranglétrát, meg azok után, hogy egy freudi elszólással Howardnak szólítja az új főnökjelöltet, megpróbálja a saját szabályai szerint összeházasítani a saját és Jimmy eltérő célkitűzéseit. Ha félretesszük egy pillanatra, hogy tudjuk, mindez nem lehet hosszú életű (és az „Inflatable” érdeme, hogy tökéletesen el tudta feledtetni velem, rám is átragadt a pozitív hangulat), ez a sorozat történetében a legnagyobb győzelem Jimmy számára, és Kimnek is előrelépés, hogy végre a saját főnöke lehet. Kim elvágta a gordiuszi csomót, azaz eltépte a névjegykártyát, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. A jelkép azonban kettős értelmű: Jimmy maga elé tartja a kettétépett kártya két darabját, de ahogy a Hannibal óta tudjuk, ami egyszer eltörik, azt többet nem lehet megragasztani, és a szakadás baljós ómenként is felfogható, egy olyan szakadékként, amely egyre szélesebbre fog majd nyílni Jimmy és Kim között.

A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, csak közben nem vesszük észre, hogy az elejétől fogva léket kapott a csónak.

Jimmy sosem fog tudni ellenállni a sötét oldal csábításának, ahogy azt a cold openben is láthattuk, olyannyira frusztrálta az apja gyengesége, hogy muszáj volt lázadnia vele szemben. Lélekben mindig is Slippin’ Jimmy marad, és ha szorult helyzetbe kerül, akkor óhatatlanul cselhez folyamodik: ha már jelképek, nem véletlen az sem, hogy az epizód nyitóképében egy 1973-as Time magazin borítóját láthatjuk Tricky Dickkel, a Watergate-botrány kellős közepén. Vicces, hogy múlt héten hoztam fel párhuzam gyanánt a Rectifyt, és a készítők máris visszaigazoltak, hiszen a Sundance sorozatában is kiemelt szerepet játszott egy felfújható reklámfigura. Míg ott egy trauma mementójaként gyötörte az egyik szereplőt, addig ezúttal én nem annyira a kiszolgáltatottság jelképének, mint inkább a szabadság megtestesítőjének véltem: olyan vidáman táncol a kamera előtt többször is a montázs során, széles mosollyal az arcán, tarka ruhában, mint akit semmi nem horgonyoz le a földre. A legvidámabb kis fickó az egész világon. Jimmy is egy ilyen gondtalan figurává akar válni, vagy legalábbis felhasználni ahhoz, hogy kirúgassa magát, innen lopja a sárga nyakkendő meg a színes öltönyök ötletét, amivel kivívja maga ellen Clifford haragját. Érdekes összevetni a főcímmel, ami mindig rikító színeket használ, viszont pont ebben az évadban váltogat fekete-fehér képekre: míg Jimmy egyre színesebb lesz majd a sorozat előrehaladtával (most még csak a színjáték kedvéért öltötte fel az öltönyöket, régi-új irodájában csak az asztal jelzi a státuszát), a főcím sugallja, hogy a vége a fekete-fehér omahai száműzetés.

Mennyire szenzációs volt már ez a montázs, nem, Fega?! A sorozat meglehetősen rigorózus képi világot alakított ki, részben a Breaking Baddel szembemenve: nyugodt, sokszor statikus kameraállások, lassú ráközelítések, hosszú jelenetek, amelyek lehetővé teszik, hogy belehelyezkedjünk a szereplők fejébe, velük együtt éljük át a feszült vagy melankolikus pillanatokat. Nem muszáj például végig megmutatniuk, hogy Mike a háztűznézést követően a kocsijához sétál, másképp viszont nem hatna, hogy a végén kiereszti azt a mély sóhajt. Erre bedobják ezt a pörgős, vérpezsdítő montázst, ami szándékosan megborítja a sorozat egyensúlyát: túlzásnak tűnhet, hogy hirtelen bevezetik az osztott képernyőket, helyenként öt-hat kis képkockával egyszerre, ám pontosan ez illik a jelenethez, melyben Jimmy felborítja a Davis & Main kényes egyensúlyát. A montázs éppoly tarka és harsány, mint Jimmy produkciója az irodában, mint ahogy Kimhez egy visszafogottabb, a munkája monotonitását, a szereplő csökönyös kitartását tükröző montázs passzolt.

Javíts ki, ha tévedek, de Mike az egyetlen, aki egy ideje már nem kapott montázst, ebben a részben pedig ugyanúgy háttérbe vonul kicsit, mint Jimmy az előző kettőben. Nehéz kérdés, hogy hányadán is álljunk a menyével, akit rendszerint csak olyankor látunk, amikor képzelt dolgokon aggodalmaskodik, vagy az apósát lumpolja. Nem hiszem, hogy egy számító karakter volna, aki csak a pénze miatt tűri meg Mike-ot a környezetében: látszik, hogy tényleg kedveli az öreget, és örül, hogy a kislányának az életében szerepet játszik a nagypapa. Másfelől viszont nem véletlenül említi meg neki a háztűznézés során, hogy sajnos az álomotthon sokkal többe kerül, mint amennyit meg tud engedni magának: nem kér tőle pénzt, de úgy alakítja a beszélgetést, hogy Mike önként felajánlja, Mike pedig örömmel segít a családjának, még ha ez azzal is jár, hogy előbb-utóbb át fogja lépni a morális határvonalat, ami a bűnbe sodorja. Ezért is volt érdekes Mike és Jimmy közös jelenete, s közben arra gondoltam, amit a múlt heti nézőnaplóban írtál, hogy Mike a legőszintébb karakter a sorozatban. Jimmy lökte a szokásos sódert, ugyanúgy racionalizálta Mike tetteit – s persze közvetve a saját kilengéseit –, ahogy Walter White is minden általa elkövetett szörnyűséget meg tudott magyarázni maga számára, Mike azonban nem kért mindebből. A második évad szűkmarkúan méri a két régi Breaking Bad-szereplő közös jeleneteit, és nem hagy kétséget afelől, hogy erkölcsi nézeteiket tekintve nagyon távol állnak egymástól. De már csak idő kérdése, hogy közös nevezőre jussanak.

Egyéb felfedezések:

• Nagyon tetszik nekem a cím. Mindketten írtunk a levegővel kapcsolatos jelképekről, külön pacsi, hogy neked beugrott a Rectify-ban láthattuk már korábban. Ami nekem a levegővel még eszembe jutott, hogy az angolban “bunch of hot air”-ként beszélnek a süketelésről meg a hazugságokról. Valami, ami Jimmy-nek és Saul-nak a kenyere. (Fega)
• Az “inflatable” ráadásképp még akár az évadnyitóban látott felfújható matracra is visszautalhat, ha nagyon akarjuk. (Gaines)
• Olyan furcsa galléros pólóban és farmerban látni Jimmy-t azt hiszem nem csak a munkája miatt érdemes öltönybe bújnia, hanem egyébként is. (Fega)
• Sonia Saraiya néhány hete lelkendezett a sorozatról, hogy megadta a tévének az igazi antihőst, aki a rossz tulajdonságai és a morálisan megkérdőjelezhető viselkedése mellé, még azt a bánásmódot sem kapja, meg hogy macsó vagy alfahím szerepben tündököljön. Szépen levezeti miért okos döntés egy maszkulinitásától megfosztott, de ugyanakkor “nehéz férfi”-t a középpontba helyezni. Ha ehhez hozzávesszük a színes öltönyeit és zakóit, akkor még inkább ráerősít erre, ugyanakkor az általános vélekedés szerint a nőies színek kikezdik a maszkulinitást, vagyis a rózsaszín inges gépfegyveres gengszterek nem nőiesebbek, hanem férfiasabbak lesznek az ingük miatt, mert ezt is tudják megfelelően viselni. Nos Jimmy inkább a saját bohóc figurájára erősít rá a harsány színekkel. Illetve neki szüksége van a feltűnő öltözetre, hogy észrevegye mindenki. Ez is szép ellentétben áll Gene életével, aki soha többé nem akarhatja, hogy bárkinek feltűnjön a létezése. (Fega)
• Ha minden igaz, most láttuk Omart utoljára. Nekem hiányozni fog. (Fega)
• “- Hey, Cliff, for what it's worth, I think you're a good guy. - For what it’s worth, I think you’re an asshole.” (Gaines)