Érdekes helyzetbe kerültek a sorozat készítői, amikor a negyedik évad után azt mondták nekik: két évad, összesen 23 epizód van hátra a sorozatból, aztán ennyi. Egyrészt szerencsések, mert a sorozat nem volt nézett igazán és a díjak is jórészt elkerülték, az FX-en mégis megélhetett annyi időt, amennyire az íróknak szüksége volt arra, hogy egy kerek egész történetet meséljenek el. Most, hogy karnyújtásnyi közelségbe kerül a sorozat vége érdemes talán hálát adni azért, hogy ez a sorozat megszülethetett. Talán keserédes a búcsú, mert nem akarjuk, hogy kikerüljenek a szereplők az életünkből, ugyanakkor meg az a legjobb, ha nem húzzák a sorozatot tovább annál, ami szükséges volna.

A The Americans sok szempontból a Mad Men és a Breaking Bad örököse. Abban is hasonlít rájuk, hogy a készítők dönthették el, mikor ér véget a sorozat, ezzel viszont abba is beleszaladtak, hogy az utolsó előtti évadban kicsit megbicsaklott a lendület. Amennyire az utolsó előtti epizódok híresek a durvulásaikról, legalább annyira hírhedt az utolsó előtti évad is, csak pont negatív előjellel. Most leginkább csak az Americansről akarok beszélni, ahol ugyan valóban lehet erről beszélni, ugyanakkor pontosan érthető, hogy miért hozták meg ezt a döntés a készítők, és egyeseknek majd kell a lezárás ahhoz, hogy felértékelődjön a felvezetés, de nekem már most világos, hogy milyen nagyszerű munkát végeztek önmagában a készítők.

Megint ahhoz a bizonyos poszthoz kell visszatérni, amire már sokszor hivatkoztam az Americansről írt posztjaim történetében. Ebben Todd VanDerwerff vezeti le, hogy miért a negyedik évad környékén volt csúcson a sorozat: minden egyes epizód annyira feszültséggel és fordulatokkal teli volt, ami nem számít mindennaposnak, még a legnagyobb drámasorozatok között sem. Ebben felhívja a figyelmet arra, hogy ezek a sorozatok tragikus hősökről szólnak, akik valószínűleg a történet egy pontján elbuknak. A bukásukhoz viszont cselekmények láncolatára van szükség, de mindig van egy pont, amikor még vissza lehetett volna fordulni és elkerülni az egészet. Az Americans kapcsán úgy tűnik, hogy már korábban átlendültünk ezen a ponton. Az ötödik évad viszont arról szólt, hogy újra hozzon egy pillanatot nekünk, amikor még úgy tűnik, hogy ki lehet szállni. De természetesen újra nemet mondanak rá.

Szándékosan volt tele az évad egy csomó olyan történettel, amit korábban már láttunk. Az ártatlanul meghalt katona. Más érzelmi csapdába ejtése és kihasználása a munka miatt. Ártatlan családok lassú és módszeres felbomlasztása. Mindenre volt már példa korábban. Az évadnak pedig az volt a feladata, hogy érzékeltesse a karakterekkel és a nézőkkel is, hogy milyen Jenningsék élete.

A valódi élet nem bír egy prózai mű átgondoltságával és szerkesztettségével. Véletlenszerű események között kell navigálni, amik között gyakran érezhetjük azt, hogy csak körbe körbe megyünk és nem változik semmi.  

Az ötödik évad ilyen tekintetbeli életszerűsége pedig hozzájárult ahhoz, hogy a teljes évadról ne alakuljon olyan pozitív kép az emberekben, mint korábban. Viszont az évad végére egy olyan pontra kellett eljutni, ahol megint megvan ez az érzés, hogy ki lehetett volna szállni, el lehetett volna kerülni az elbaszást, de mégsem sikerült. Ennek összefoglalása, mikor Philip ott áll a parton és be akarja dobni a vízbe a felvételt. Tudja, hogy megtalálták a tűt a szénakazalban, a nyertes jegyet a csokoládéban. Ugyanakkor azt is tudja, hogy ez további nyomorúságot hozna a saját, és ezzel párhuzamosan sokan mások életébe is.

Korábban Philip azt hallotta az előadáson, hogy ő egy robot, aki csak annyit tud, hogy hogyan kell túlélni. Ennek fényében reagál arra, ami vele történik. Ehhez képest mikor Philip nem dobta a vízbe a felvételt, akkor kikapcsolta a túlélési ösztönét. Robotként viselkedett, de aszerint a szovjet masina szerint, ahogy az élete nagyrészét töltötte és nem aszerint a szabad jenkiként, aki a sorozatban a szemünk láttára ébredt rá arra, hogy milyen is az élete valójában.

Olyan sokáig volt a haza és a kötelesség számára az első, hogy most sem tud ebből kilépni. Pedig Mischa számára Philip is tulajdonképpen csak egy szerep. Általában nem látjuk ezt kilógóan érzékeltetve, de mikor meg kellett mondani Henry-nek, hogy az álma nem fog valósulni, akkor előjött. Szinte robotikusan viselkedett, egyetlen porcikája sem kívánta a helyzetet, de megtette, amit kellett. Saját fiának álmait meg tudta gyilkolni, pár résszel ezelőtt a random szovjet nagyit nem ment.

Közben a saját álmainak is adott egy jó nagy pofont, de erről nem beszélhet a fiának, ami csak egy újabb rétege annak, hogy milyen szerencsétlen helyzetben vannak.

Az epizódnak igen furcsa felépítése volt, az elejére került a sokkoló vérfürdő, majdnem a közepén volt a hosszú zenés montázs, a vége felé érkezett a bomba, hogy aztán úgy hagyjon minket itt a sorozat az utolsó évad előtt, hogy Philip és Elizabeth szomorúan ülnek egy padon. Nem csoda, hogy nem tudott az Americans rajongókat szerezni, ilyenkor valamennyire belátja ezt az ember. Ugyanakkor ez az a sorozat, ami mellett ha egyszer elköteleződtél akkor nem ereszt és sokkal komolyabb érzelmi mészárlást hajt rajtad végre, mint mondjuk a szintén rendszeresen megrázó Handmaid's Tale.

Az epizód elején lévő durvulásban kiderült, hogy Pasha megcsinálta azt, amit Tuan mondott, de az ő terve is bejött, ugyanis még azelőtt rátaláltak a szülei, hogy meghalt volna. Ezzel kapcsolatosan, mivel fináléról van szó a sorozat eljátszott a gondolattal, hogy hajjaj, mi van ha Philip húzása miatt most lebuknak a családhoz kirendelt megfigyelő előtt? Hogy aztán erről is kiderüljön, hogy vaklárma, de érdekes evolúciója volt a sorozatnak, ami az első évad végén még arra épített, hogy majdnem lelepleződnek Stan előtt, meggyilkolják a társát, Elizabeth meg megsérül. Azóta megtanulta a sorozat, hogy az érzelmi kínzás sokkal fájdalmasabb, mint néhány golyó okozta seb.

De az öngyilkos Pasha abban a tekintetben érdekes, hogy az egyik meghatározó téma, hogy mi lesz Henry-vel, ha esetleg mennek és ő hogyan viseli majd. Nem nehéz elképzelni, hogy hasonlóan szenvedjen Szovjetunióban, pláne, hogy úgy kell otthagynia a barátait meg Christ, hogy nem is tudja előre, hogy véget ér az élete. Nem semmi azért, általában egy saját ereit felvágó tinédzser önmagában is elég sokkoló és drámai, de az Americans megtalálja a módját, hogy ez is még sokkal rosszabb legyen.  

Elpusztítottak egy újabb családot, de menniük kell tovább, mintha mi sem történt volna. Persze előbb le kell adni a jelentést, ami egészen érdekes kis szálat hoz elő a fináléban. Tuan megmondja Jenningséknek, hogy bizony elpuhultak és nem kellett volna ekkora ügyet csinálni abból, hogy Pasha esetleg meghal. Nagyon kellett, hogy előjöjjön a fanatikus valakiből és megmutassa kontrasztként, hogy milyen hozzállással és lelkiállapottal végezhető normálisan ez a munka. Ha otthon hagyja az agonizálást és az emberséget.

Philipnek ez viszont egyre kevésbé megy, ennek ellenére folytatnia kell a dolgot. Már évadok óta tudjuk, hogy ez kínzás a számára, de valahogy mindig összejön, hogy azt érezzük, ilyen rossz még tényleg soha nem volt. És közben nem válik unalmassá, amihez kell Matthew Rhys játéka, akiről lehet nem írtam olyan sokat ebben az évadban, pedig nagyon nehéz munkát végez el úgy, hogy nem hívja fel a figyelmet se arra, hogy mennyire jó, amit csinál, sem arra, hogy ezt mennyire nehéz ilyen sokáig ilyen szinten csinálni. Vagyis olyan, mint a sorozat kicsiben.

Vicceltem én azzal, hogy ő a kertvárosi James Bond, de még mindig ide kell visszatérnem, ha méltatni akarom a munkáját, mert minden egyes jelenetben valójában több szerepet kell egyszerre megmutatnia. Nincs olyan, hogy csak Philip vagy csak Mischa. Mindig ott van alatta az összes másik érzés, feszültség, amit csak nagyon finoman lehet érzékeltetni, de neki sikerül. A Henry-s példát már mondtam, de a montázs során elég gigantikusnak érződött a pillanat, amikor Renee jött helyette fallabdázni. Tökéletes metafora, amiben benne van a Stannel kötött barátság, a szakmai gyanakvás és talán minimálisan teljesen emberi féltékenység is. Rhysnek pedig testbeszédből meg arcrezdülésből kell ezeket átadnia és simán megy neki.

Renee-vel egyébként nagyon veszélyes játékot játszanak az írók, itt jól átrendezték a pályát és megágyaztak annak, hogy abban higgyünk, hogy ő tényleg kém. Egyrészt beköltözik Stanhez, másrészt pedig mikor Stan is elgondolkozik azon, hogy ki kellene szállnia, mert nagy baj lesz, akkor Renee lebeszéli róla. Persze ez még önmagában ugyanúgy nem bizonyíték, ahogy sok korábbi cselekedete sem. Mindenesetre Stannél az a lényeg, hogy nála ez a dolog már illúzió, amikor kiderül, hogy kik Jenningsék valójában, akkor az ő karrierjének lőttek, hogy ezt nem vette észre hamarabb.

Ezeket az illúziókat olyan szépen vezeti fel a sorozat, kellett volna rá készülni, hogy Henry továbbtanulását, vagy Jenningsék terveit ilyen könnyen írja felül az élet. Én tényleg azt hittem, hogy az utazás, illetve a váratlan utolsó évad az benne van a pakliban. De valójában ez is csak olyan volt, mint EPCOT. Azzal sem voltam elég gyanakvó, és most is elhittem, hogy még valami megvalósulhat a tervekből.

De igazából, ha valami illik a sorozathoz az az illúziók felépítése. A főszerpelők ebből élnek, úgy csavarják körülötted a valóságot, hogy azt hiszed jót tesznek veled, miközben épp tönkretesznek. A sorozat pedig folyamatosan el tudta hitetni, hogy talán egyszer történik valami jó dolog, hogy aztán ne érezzen olcsónak az, mikor mégis kitáncol belőle. Ezt nem volt egyszerű az utolsó előtti évadban megvalósítani, de sikerült.

Egyéb megfigyelések:

• Oké, ennek a posztnak valamikor 2017-ben kellett volna elkészülnie. Valamiért viszont tavaly nem tudtam rávenni magam a folytatásra. Nem akartam arra gondolni, hogy a sorozat véget érhet. Az pedig, hogy mindjárt véget ér az szabályosan lerombolt, mikor először néztem a finálé zenei montázsát. Nem ismertem eddig ezt az Elton John számot, de mindenképpen ott van a valaha volt legszomorúbb dalok között, tökéletes találat. Viszont annyira szokatlan volt magamtól ez a fajta zokogás, hogy nem is mertem újranézni a finálét az íráshoz. Kellett egy kis idő, hogy leülepedjenek a dolgok, de így legalább világossá vált, hogy miért szenvedtem ennyire az elmúlástól és most, hogy felszakadt, remélhetőleg az utolsó évaddal jobban fogok tudni szembenézni. Persze Elizabeth is azt mondta, hogy csak azért, mert elismerünk egy hibát, még nem akadályozzuk meg, hogy újra megtörténjen.
• Annak idején abban sem voltam biztos, hogy Martha tényleg élve megúszhatja a dolgot a Szovjetunióban, ehhez képest úgy néz ki, hogy olyannyira értékelik a fáradozásait, hogy még azt is elintézik neki, hogy megvalósuljon az egyik régi álma és legyen egy gyereke. Ez kompenzáció a sok szörnyűségért, ami vele történt, illetve azért is, mert azt gondoljuk, hogy ebben a sorozatban mindenkivel csak borzasztó dolgok történnek.
• A montázst ráadásul egy tökéletesen meta beszélgetéssel vezették fel Paige és Tim atya között. A hetyke farewell tour kiszólás megalapozta, hogy 30 másodpercen belül elkezdjem kisírni mindkét szemem.
• Elég egyértelmű, hogy a a Putyin-féle Oroszország miatt sokkal sokkal aktuálisabb lett a sorozat, a készítők elmondták többször, hogy nem annyira örülnek, hogy ennyi áthallás került a sorozatba, de azért a tévéző Paige-vel emlékeztettek rá, hogy nem Trump volt az első elnök, aki felelőtlen viselkedésével elképesztő nemzetközi galibákat okozott.
• Paige egyébként hihetetlen utat tett meg a sorozatban, ezt a finálé két momentuma érzékelteti: miközben az édesanyjával edzenek a garázsban, véletlenül szájba veri Elizabeth, kireped az ajka, de meg sem kottyan neki az egész. A másik pedig, hogy simán elsétál egyedül abban a parkolóban, ahol megtámadták őket és először látta az édesanyját megölni valakit. Legyőzte a démonait, kezdődhet élete következő szakasza.
• Az évadban ritkán értek véget szálak vagy megbízatások, de nem bánom, hogy az Alexei-Pasha vonal ezennel befejeződött.
• Elizabeth a végén felveti, hogy ő egyedül végzi majd a kémmunkát és minden terhet levesz Philip válláról, de pont előtte mondta el ő maga Tuannak, hogy ez egy kétemberes feladat és a korábbi évadokból is rengeteg példát tudunk, ahova muszáj volt párban menniük. Amíg ebben az országban vannak, addig vagy mindketten dolgoznak vagy egyikük sem.