Igazán elemében van a Better Call Saul, az pedig mindig öröm, ha nem tudjuk eldönteni, hogy a rendezés az írás vagy a színészek érdemelnek nagyobb dicséretet az eredményért. Egyre jobban kiforr a Breaking Bad testvérsorozata.

Gaines: Beszélgessünk egy kicsit a Better Call Saul rendezéséről, rendben? Természetesen nem fogunk elmenni szó nélkül Chuck és Jimmy/Kim hidegháborúja mellett sem, de egy olyan elegánsan virtuóz cold open után, mint amilyet a „Fifi” letett az asztalra, csakis Larysa Kondracki éltetésével üthetem fel a naplónkat. A rendezőre tavaly figyeltem fel először, amikor egymás után szállította a The Americans történetének egyik – ha nem a – legfontosabb epizódját („Stingers”), valamint egy dinamikus, pörgős Halt and Catch Fire részt („10Broad36”) az AMC drámájának revitalizált 2. évadjából. Erre tromfolt aztán rá a Better Call Saullal – tavaly a „Bingó”-t rendezte, idén pedig, azt hiszem, a legjobb vizuális megoldásokban bővelkedő epizódot.

Önmagában csak a cold opent… asztakurva! A Breaking Bad is híres volt a külön rövidfilmnek beillő, leleményes nyitószegmenseiről, de a Salamanca-család csempészakciójának levezénylése kenterbe veri a legtöbbet közülük. Az öt perces, vágás nélküli snittek tévés mezőnyében egyre nehezebb kitűnni, de Gilliganék pimasz módon visszanyúltak a filmtörténet egyik leghíresebb vágás nélküli jelenetéhez, a Touch of Evil pattanásig feszült nyitójelenetéhez, amiben szintén az amerikai-mexikói határon halad át egy gyanús jármű. A kamera olyan gördülékeny eleganciával siklik, daruzik, közelít és távolodik, mintha az operatőr nemcsak a földről, hanem a darukocsiról is elemelkedne, végigkalauzol a teljes műveleten, úgy vándorol egyik szereplőről a másikra, a teherautótól a járőrkocsiig, mint Lubezki kamerája a The Revenant csatajelenetében. Óriási munka lehetett megkoreografálni a kameramozgást, a statiszták mozgását, leképezni a határátkelő térbeli elhelyezkedését, aztán alákevertek egy dögös zenét, amitől végtelenül élvezetes lett a jelenet.

Egyre több a vizuálisan is merész sorozat, a Better Call Saul azonban a maga két évadjával egyértelműen az élbolyban helyezkedik el, és ezt nem csak az efféle látványos truvájok igazolják. Minden képkocka, minden beállítás borzasztóan átgondolt, komoly odafigyelésről tanúskodik, és a szereplők lelkiállapotát, a háttérben húzódó tematikus motívumokat vagy a cselekmény fordulatait tükrözik. Feltűnt például, hogy az előző részekhez képest hirtelen kitágult a tér, kinyílt a világ: ahogy Jimmy és Kim kiszabadulnak a munkahelyi elnyomás alól, és belefogtak új, izgalmas vállalkozásukba, a szabadság érzete a képekben is megjelenik. A szűkös belsők, félhomályos parkolóházak, zárt lépcsőfordulók helyett visszaköszön a Breaking Badből ismerős, elképesztően tágas, határtalan albuquerque-i égbolt, és hőseinket a szokásosnál többször ábrázolják totálokban. (Chuck ezzel szemben a homályban marad: amikor megtudja, hogy Kim társult Jimmyvel, a kívülről beáramló fény nem ér el sötét sziluettjéig, a tágas terek szabadsága számára nem adatik meg.)

A szabadság ízét ugyanakkor a várt nehézségek keserítik meg, hiszen alighogy Kim kiteszi a lábát Hamlin irodájából, aki meglepően korrektül, habár korábbi viselkedését tekintve némiképp álságosan bánik Kimmel, máris megindul a harc a Mesa Verdéért. Kim és Jimmy gyakran szorul a kép alsó sarkába, vagy valamelyik oldalára. Vegyük például azt a jelenetet, ahol Kim az irodájába rohan, hogy felhívja Paige-et: sokféleképpen fel lehetett volna venni, és nem véletlen, hogy a bokszok elválasztófala kitakarja Kim testét, csak a feje suhan el előttünk, mint aki alig-alig képes csak a felszínen maradni. Vagy vegyük Kim diadalmas pitchének és összeomlásának kontrasztját. A Paige-éknek előadott pitch egy hangsúlyos snittel indul, amelyben Kim a kép közepére kerül, magabiztosan néz bele a kamerába, és csupa közelit láthatunk róla, jelezve, hogy ez az üzlet a markában van. A Mesa Verde elvesztését később a fogászati rendelő előtt közli Jimmyvel, és a kamera ekkor távol marad tőle, szokatlanul hosszan rögzít totálban. A legtöbb sorozat ilyenkor felváltva mutatná őket közelről, hogy lássuk a színészek játékát, ám ez a megoldás sokkal többet képes közvetíteni: „két kisember a világ ellen, akik csak egymásra számíthatnak”

Öröm nézni, hogy a sorozat mennyi mindent mer dialógok nélkül tolmácsolni. Mike szinte végig meg sem szólalt az epizód alatt, csak az unokájával beszélgetett egyszer, egyébként némán figyelhettük, ahogy feltérképezi Hector Salamanca szervezetének trükkjeit, majd elkészíti a rögtönzött útakadályt. (Megvallom, nem teljesen világos, hogyan zajlott a csempészet, és mi szükség volt például a nyalókák földbe tűzésére, remélem, te majd kicsit világosabbá teszed, Fega.) Míg Mike szemlátomást döntésre szánta el magát, addig Jimmyék a múlt heti döntésük következményeivel kénytelenek szembenézni, és természetesen Jimmy megint nem tud kibújni a bőréből. Kim rendre emlékezteti a megállapodásukra, és tartja magát ahhoz, hogy szabályos úton vívja ki a sikereit, ám Jimmy tudja, hogy Chuckkal szemben ez nem lesz elég, ezért aztán kihasználja a kínálkozó alkalmat, és amíg Chuck alufóliában sült krumplisat játszik, meghamisítja a Mesa Verde dokumentumait, hogy a HHM felsüljön ügyfelei előtt. „Azért vagyunk társak, hogy segítsünk egymásnak a bajban” – mondja Kimnek, ami szép gesztus, és ettől csak még szomorúbb, hogy Jimmy máris elárulja Kimet, és a háta mögött olyan eszközhöz folyamodik, amiről tudja, hogy a barátnője nem kérne belőle. Kim sok mindenben segíthet Jimmy praxisának; Slippin’ Jimmynek viszont ez a specialitása.

Két résszel az évadzáró előtt kíváncsi vagyok a véleményedre, Fega, hova fogunk kilyukadni? Vajon Mike akciója képezi majd az évad csúcspontját? Dugába dől-e máris Jimmy és Kim társulása, vagy reménykedhetünk egy kicsivel hosszabb kifutásban? Élvezted Jimmy új tévészpotjának felvételét? Mit szóltál Chuck ördögien cseles beszédéhez? És te hittél neki, amikor azt mondta Jimmynek, hogy fordított helyzetben ő is gondoskodna az öccséről?

Fega: Azt sem tudom hol kezdjem! Az évada közepe felé kicsit leírtam a sorozatot, néhány posztban egészen odáig merészkedtem, hogy megállapítottam, a Better Call Saul soha nem lesz a kedvenc sorozatom. Elég durva kijelentés, ami jelentőset változott azóta, egyetlen dolog maradt változatlan. A sorozat továbbra is azért erős, ahogyan megtörténnek a különböző események és nem azért, ami történik. Elképesztő míves minden, ami a képernyőre kerül, ahogy végigveszed a kisfilmnek beillő cold open technikai részleteit, az remekül alátámasztja ezt.

A Breaking Bad után már nem kellene eldobnunk  az agyunkat a mexikói határon történő szinte már szemtelen csempészet miatt, a varázs mégis működik.

Főleg azért, mert a vágás nélküli hosszú snittnek megvannak az előnyei és a hátrányai. (Akinek nem gond az angol, annak ajánlom ezt a két a videót a hosszú snittek titkairól.) A Breaking Bad, illetve a Better Call Saul általában a montázst használja, ha menőnek akar bemutatni valamit, ami gyakran nem is az. A kódolt disszonanciára szükség van, a kettősség nagyon sok feszültséget hoz a sorozat mindennapjaiba. Jimmy szimpatikus számunkra és szorítunk érte, de folyamatosan próbára teszi a szimpátiánkat a cselekedeteivel. Walter White-nál talán még érdekesebb volt, ahogy western és akciófilmekből ismert trope-okat mutatott be nekünk, ahol hozzászoktunk, hogy mondjuk a trükkös gyilkolás vagy a rendőrök elől való meglépés cool. Közben pedig pontosan az ellenkezője.

Mikor azt látjuk, hogy Jimmy és Kim különböző flótásokat húznak le, akkor valahol örülünk, mert a flótás jól megkapta, ami járt neki. Ha a nyugdíjas-otthon nyúlja le nagyüzemi szinten a lakóit, akkor rögtön igazságszolgáltatásért kiálltunk. Pedig a logika mindkét esetben ugyanaz. Ráadásul a szívünk szakadt meg, mikor Jimmy jóindulatú édesapját is ugyanúgy rászedték. Hogy aztán még a főhősünk is belerúgjon még egyszer. Nagyon fontos kreatív döntés, hogy amikor csak lehet az érem mindkét oldalát lássuk. Minden attól függ milyen megvilágításból nézünk a dolgokra, ez határozza meg az érzéseinket.

A sorozatban egyre többször lehet észrevenni, hogy a kis ember harcát állítja középpontba a nagy arctalan szervezetekkel.

Erről van szó Kim esetében, ahol arról megy az érvelés, hogy jobb egyetlen ügyvéd egyetlen ügyfelének lenni, vagy egynek lenni a sok közül egy hatalmas cégben. Ugyanez a nyugdíjasok harca a Sandpiper ellen. De hiába mondjuk, hogy nagy cég, a két ügyvédi iroda társaulása is eltörpül, amellett az országos hálózat mellett, amivel a lehúzós idősek otthona rendelkezik. Vagyis a világ nem olyan egyszerű, hogy farkasok és bárányok alkotják. Ugyanis farkas meg farkas között is van különbség.

Ez persze közel sem rossz dolog, ugyanis nagyon szépen igyekeznek tartani magukat egy vonalon, hogy senki sem legyen túlságosan szent vagy ördögi. Persze Chuck áll a legközelebb hozzá és, ahogy te is kiemelted a totálok gyakori használatát, ez valami olyan, amit végig az évadban tudatosan használtak, de itt volt a legemlékezetesebb. Mikor Howard érkezik Chuck-hoz, a képek alapján olyan, mintha az óriást látogatná meg a barlangjában, hogy segítséget kérjen tőle. Ezek után pedig még közelebb kerültünk Howard figurájához, akinek árnyalásával remek munkát végzett az írói gárda. Látjuk, hogy ő tulajdonképpen csak egy másodpilóta, vagy Scotty Pippen, aki leosztja az asszisztokat és kiszolgálja a csapattársait, de "egyedül" nem fogja tudni lehozni a meccset, mint Jordan. Vagy Chuck.

Természetesen az volt az egészben a kedvencem, hogy Kimhez haosnlóan ő sem mondott egy rossz szót sem újdonsült ellenfeléről, sőt. Túlzóan csak a bókokra koncentrált, de ez nem akadályozta meg abban, hogy közben saját magát fényezze. Nem tudom Gaines, neked eszedbe jutott-e, de ahogyan Howard az első néhány meglepő mondat után összehúzza a szemöldökét és kinéz régi harcostársára, akkor nekem az volt az első gondolatom, hogy itt is egy ugyanolyan svindlit látunk, amitől Chuck egyébként irtózna. Mert azt mondaná, hogy ő ennél többre tartja magát. A valóság ettől azonban távol van és bár ő nem szeret annyira a dagonyában mártózni, mint az öccse, azért ha ott a lehetőség, akkor kihoz mindent a helyzetből.

A másik, ami miatt zseniális volt Chuck beszéde az a külön irónia, amivel mintha megtörte volna a negyedik falat és egyenesen a sorozat nevében a nézőkhöz szólt volna. Ugyanis egyre több helyen olvashatunk arról, hogy a drámák helyett most a fél órás “komédia” sorozatokban történik az igazi forradalom, a gyöngyszemeket ott lehet találni. A Breaking Bad, ami az egyik utolsó nagy meghatározó dráma széria testvérsorozataként pedig kevesen mondhatják el magukról olyan büszkeséggel, hogy dinoszauruszok, mint Vince Gilligan és Peter Gould. Ők viszont középpontba állítják ezt, először is Chuck meggyőző érvelésével, hogy unalmas fickók ők, akik felett eljárt az idő. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a lenyűgöző technikai tudásuk (a rendezés, az aprólékosan kidolgozott történet, finom karakterábrázolás) ne jelentene tökéletes biztonságot annak, aki mégis őket választja.

Ha ez nem lenne elég, akkor az epizódot az utolsó nehézbombázóról nevezik el, amiről nehéz, nem a Breaking Bad-re asszociálni. A másik pedig a fénymásoló, ami még mindig alapnak számít a legtöbb irodában szerte a földön, de azért egyre kevésbé vagyunk rászorulva, vagyis, ahogy a telefonfülke, az üzenetrögzítő, úgy a csoda Xerox masinák felett is eljárt az idő, illő volt tehát, egy erre kihegyezett montázst rakni az epizódba. Ugyanis megint arról van szó, hogy JImmy egy emberileg nagyon is megkérdőjelezhető dolgot tesz, aminek ártatlan áldozatai is lesznek. Ezt, ahogy annak idején a methfőzéssel kapcsolatos dolgokat is a sorozat úgy ábrázolja, mintha hihetetlen menő lenne. Abban pedig Walter meg Jimmy tökéletesen egyeznek, hogy valami olyan közben érzik magukat tökéletesen elemükben, ami egyébként törvényellenes. Itt nem teszek egy újabb kitérőt, a western filmek, illetve a maszkulinitás irányába, de azért neked is eszedbe jut néha Gaines, hogy az igazi férfit bekorlátozzák a társadalom szabályai abban, hogy igazán önmaguk legyenek? Ezért volt jó hely a vadnyugat.

Csúcsra járatta a sorozat a naív emberekkel való visszaélést, mikor a bombázóval forgattak. A katonaság és a hazaszeretet ráadásul mélyen amerikai dolog, a katonákat tényleg óriási tisztelet övezi, fel sem merül a tisztekben, hogy itt ezzel valaki visszaélne. Bennem az epizód nézése közben általában az játszódik le, hogy szeretném, ha Jimmy hamar lebukna, így mikor az idegenvezetőjük csoportosan érkezett vissza, abban bíztam, hogy jól lefülelik őket, de erről szó sem volt. Mondjuk ha adásba kerül a videó, akkor nem lesz egyértelmű, hogy engedély nélkül forgattak?

Valamennyire ez az érzés Kimnek köszönhető, aki a Mesa Verde kapcsán kénytelen volt újabb kiütéseket eltűrni, majd felállni belőlük. A totálok használatában pedig ügyesen utalt vissza néhány epizóddal ezelőttre a sorozatra, amikor a gödörből ez az ügy rántotta ki. Miután megfogják az ügyfelet, Howard neki például nem gratulál, Kimnek kell megtörnie a kínos csendet. Howardot persze nem győzi hátba veregetni. A másik pedig a távolik használata, amikről te is beszéltél. A korábbi írásokban már gyűjtöttem néhány beállítást, ami meglepő pillanatokban mutatta nagyon távolról, aprónak a szereplőket. Szintén fontos a kép szélre komponálás, amiről mostanában főleg a Mr Robot lett híres, de a sorozat legikonikusabb képe is ehhez köthető, a mostani epizódban pedig minden eddiginél többet használták.

Ha pedig helyszínek, remek a megfigyelésed Gaines azzal kapcsolatban, hogy végre a szabad térben vannak Jimmyék. Viszont az óriási pusztaság ugyanúgy össze tud nyomni, mint ahogy egy pici iroda egy masszázs szalonban. Korábban Jimmy és Kim fontos pillanatokat töltöttek az HHM parkolójában. Most itt vannak, a saját helyükön és ugyanúgy összezúzva érzik magukat, a szabadban, önmaguk uraként. Egy csomó dolog nem változott, hiába lettek a saját maguk urai.

Mike jelenleg csak magának tartozik elszámolni valóval, de az ő jeleneteit nézve is úgy néztem, hogy szinte beszívja ez a drogcsempész világ, és eredetileg jók a szándékai, de végül teljesen kicsúsznak majd a kezéből a dolgok. Lehet azon filozofálni, hogy az öreg Salamanca üzletének megfigyelése mennyire járul majd hozzá Gus sikereihez. Ezt pedig csak azért említem meg, mert egyébként Mike szála az, ami nem igazán változott, nekem továbbra is sorozat a sorozatban, ami túlságosan emlékeztet a nagy elődre és sokkal konkrétabb előzménysorozatnak érződik, mint minden, ami Jimmyvel és Kimmel történik. Az egyre inkább egy másik sorozat, ami tematikusan ugyanazon dallamokat használja, csak másik hangszeren és tempóban, ami már pontosan elég ahhoz, hogy valami újat adjon. A zenei hasonlat pedig Chuck flashbackjeiből ítélve a készítőknek sem lenne ellenére.

Egyéb felfedezések:

• Sokat beszéltünk a nagytotálokról, de mégis a kedvenc képem az epizódból az, ami a rossz hírt Jimmynek közlő Kim után közelről mutatja végre őt. Jimmynek csak a karja látszik, de így pontosan a szemével egyvonalba kerül a gyűrűje, ami minden rossz tulajdonságának a megtestesítője. Később látjuk, hogy Jimmy le is csap majd (Kim kérése nélkül) az HHM-re és a Mesa Verdére. Ez is csak jobban megerősíti, hogy ez a közös iroda csak ideig-óráig fog kitartani, Jimmy sötét oldala miatt nem maradnak majd sokáig egy légtérben. (Fega)
• Tudjuk már, hogy Kimnek mi a saját módszere: összeszorítja a fogát és küzd. Ez korábban az jelentette, hogy nem adott fel semmit és az ebédszünetét is feladva inkább folyamatosan telefonálgatott, csak hogy a horgára akadjon valami, bármi, amivel megmutathatja milyen értékes. Most pedig annyi volt, hogy nem trükközött a felmondási értesítéssel, tisztességesen kezelte, de amint nem látták, futásnak eredt és megpróbálta menteni a menthetőt. (Fega)
• Ha eddig nem lettem volna szerelmes Kim Weixlerbe, akkor a “double barrel” pillanatnál zúgtam volna bele menthetetlenül. (Gaines)
• Volt már szó a Shangi La-ról, az elérhetetlen utópiáról, aminek valamilyen formájáról mindenki álmodozik. Howardnak is van ilyenje, azon mélázik milyen jó lenne újra kezdeni, és kiszakadni a megszokott hétköznapokból. Ez is olyan, hogy más emberek csak arra vágynak, hogy milyen lehet partnernek lenni egy hatalmas ügyvédi irodánál. Ő meg arról, hogy milyen lenne otthagyni az egészet a fenébe. (Fega)
• A Chuck-féle tárgyalásos jelenetnél az is tetszett, hogy Paige-ék nem fajankókként voltak ábrázolva: Paige arckifejezéséből le lehetett olvasni, hogy egyből átlát Chuck trükkjén, és a főnökét sem ejtették a feje lágyára. Így még nagyobb truváj, hogy Chuck meggyőzte őket. (Gaines)
• A legjobb lépcsőhasználati díjat odaadhatjuk a sorozatnak. Korábban Kimnél volt emlékezetes, most meg Chuck-nál. (Fega)
• A HHM irodájában hiába nyílnak minden teremből faltól falig ablakok, mégis úgy érezzük, be vagyunk zárva. A fogászati rendelő tejüveg, átlátszatlan ablakai azonban még egy fokkal rosszabbak. (Gaines)
• Nem válaszoltam a szövegben, hogy mi a lényege a pálcikák leszúrásának, ugyanis fogalmam sincs róla, sajnos. (Fega)
• Ez a beállítás gyönyörű: