Mielőtt bármi történik, szeretném artikulálni azt, ami a legtöbb kommentárból itthon kimarad. Fogalmam sincs, mikor elégséges egy rassz téma kifejtése, és mikor válik túlzássá. Magyar europidként nem remélhetem magamtól annak megítélést, hogy a blaxploitation szerűsége, a feketék helyzete mikor kap elég reflektorfényt és mikor válik túladagolássá. Ebben a témában a rassz érintettei, vagy esetleg a velük hasonló koordinátán mozgó karakterek nyilatkozhatnak érdemben.

A fura nyitányt fontosnak tartom, mert a Netflix féle Luke Cage immáron második hete streamelhető és a vegyes- de főként pozitív kritikák mellett sokan tipegnek a faji kérdések körül, én viszont elállnék a dologtól.

Nem mérem le annak a súlyát, amit nem ismerek.

Mennyiséget tehát nem tudok megítélni, minőséget viszont igen és abban biztosak lehetünk, hogy Cheo Hodari Coker és társai zseniális érzékkel nyúltak a téma kulturális gyökereihez. Luke Cage (Mike Colter) ugyanis elsősorban Harlemet hivatott megvédeni, annak minden kulturális gyökerével együtt.

Az évad során finoman kibontott eredettörténete sok sajátosságot nem ígér, maga a karakter viszont igen. A lényeg, hogy egy börtönkísérlet rosszul sül el, Luke pedig szinte sebezhetetlenné válik. Szuper erőt és golyóálló bőrt kap. Egy ideig semmit sem kezd ezzel – nagyjából ezt láthattuk a Jessica Jones alatt és a mostani széria elején is. Személyes tragédia árán azonban beszáll a hősiparba és tisztítani kezdi Harlem utcáit.

A golyóálló, kapucnis, börtönviselt fekete ember tökéletes metafora, ami remekül rezonál egy aktuális tengerentúli témával. A sorozat váltogat az eszközök között. Hol a szájba rágást és Luther Kinget választja, hol szívet melengető montázsokkal és utalásokkal emlékeztet minket, miről szól mindez. A fekete kultúra részét képezik a gonosztevők is, akik szintén Harlem jövőjén pörögnek, csak épp az eszközök és saját helyük vizionálása kapcsán térnek el jelentősen Cage-től. A Netflix előfizetőknek a House of Cardsból ismerős Mahershala Ali felüdülés a sok szürke maffiavezér után, főként azért, mert rendszerint jókat derül a környezete reakcióin, lépésein; nem összetévesztendő ez a megszokott ördögi kacajjal. Emberünk tényleg jól mulat azon, amit lát, ettől pedig egészen emberségessé válik. Hasonlóan elégedettek lehetünk az unokatestvérével, a politikai vonalon mozgó Alfre Woodard-dal, aki már-már anti-villain minőségben működik. Elhiszi, amit csinál, a kezdetben átérezhető mozgatórugói pedig a néző szeme láttára torzulnak el.

Olyan sorozat ez, ahol nem csak a címszereplő változik céljának elérése során.

Ezzel meg is érkezünk a széria fő erősségéhez, a karakterábrázoláshoz. Nem csak a lények, de a függésrendszerek is szépen kidolgozottak. Olyan kontrasztokra és egymás mellé helyezésekre látunk példát, ami ritkának számít a mainstream pop-ban. A Jessica Jones után nem meglepő, hogy erős női karakterekkel ismerkedhetünk meg. Misty Knight, a harlemi detektív, aki New York-i gyökerei ellenére imádja a Boston Celtics-t, sokak szerint önálló sorozatot érdemelne, Claire Temple pedig lankadatlan lelkesedéssel kanalazza össze a földről a következő városi jótevőt. Az erős párhuzamok mellett – karizmatikus, makacs, hangsúlyos keblű afro nők – izgalmas különbségek kerülnek elő. Misty az első adandó alkalommal lefekszik Luke-kal, Claire viszont jelzi, hogy nem az az ágyba zuhanó típus. A legtöbb alkotás a két attitűdből az egyiket tudja csak bajnokként ünnepelni, a készítők viszont szerethetővé és lenyűgözővé teszik mindkét nőszemélyt. Nem a szexualitásuk határozza meg működésüket és a hős sem ez alapján ítéli meg őket. Sok hasonlót!

Valóságossá nemcsak indulataik kezelése teszik őket, hanem a kulturális reflexióik is. A szereplők hajlamosak sportról, irodalomról és zenéről csacsogni, tovább élesítve a harlemi közösség képét, tagjainak szokásait. A kosárlabdáról folytatott viták, a betétdalok egyre csak javítanak a felbontáson. Szokatlan módon az alkotók sokkal kényelmesebben bánnak a valódi jelenségek kommentálásával, mint a saját képregényes világban történtekkel. A Daredevil és JJ féle modorosan visszafogott MCU referenciák semmit sem változtak. Kötelességérzetből, stúdió iránti megfelelési kényszerből időnként lecsapnak pár egyértelmű labdát, ezek a kacsintások azonban szájba rágósak és erőltetettek.

Az elegáns realisztikusság és járókelő perspektíva helyett pedig indokolatlan távolságtartásnak érződik az egész.

Ez nem jelenti azt, hogy a földhöz ragadtság ne lenne szívesen látott jellemzője a sorozatnak. Nincs hiányérzet, amiért egyszerű gengszterekkel kell megbirkóznia Luke-nak, sőt! A nyomokban előkerülő fantasztikus elemek pont, hogy sértik az összképet.

Említettem a karakterfejlődést, ami drámai fordulatokhoz vezet. Mikor azt hinnénk, felmértük a terepet, váratlan status quo átírások következnek, az évad második fele pedig egészen más hangulatban, stílusban telik. Idővel sajnos a lenyűgöző gonosz-portfólió is sérül és kapunk olyan ellenlábast is, aki túlságosan a klasszikus képregény hangulatot idézi, ami ebben a környezetben gyengén sikerült karikatúrának tűnik csupán. Mindez mégis ritkán vezet szájhúzáshoz, többek között azért, mert a kirívó dolgokat rögtön kommentálja is a sorozat.

Ha úgy is érezzük, hogy becsúszott pár vontatottabb rész és összességében lehetett volna rövidebb az évad, az egésznek annyira magával ragadó a stílusa, hogy könnyen szemet hunyunk a gyengeségek felett.

Luke Cage ezzel tovább tolja a Marvel – Netflix sikerszériát, ami egyre magabiztosabban távolodik el a megszokott hős formulától. A Daredevil-ben felmérhettük az igazságszolgáltatás problémáit, a Jessica Jones feltérképezte nekünk a nemi erőszakot, most pedig megismerkedhetünk a rasszizmus holdudvarával. Kár aggódni. Ahogy Jessica esetében sem borult el az egész a feminizmus irányába, úgy itt sem uralkodik el az alkotókon a PC. Így aztán hiába távolodik el a franchise a basic szintű képregény formulától, ezekkel a józan, ravasz kommentárokkal tökéletesen szolgálja ki annak eredeti céljait. 

--->