A legtöbb sorozatban epizód közben feliratokból kiderül, hogy ki a forgatókönyvíró meg a rendező, a Fargo viszont filmesebb megoldást választ és a szokásos, "az események megtörtént haláleseteken alapulnak" szöveget leszámítva nincs semmi, ami főcímre emlékeztetne, az alkotók neve is csak az epizód vége után derül ki. Miközben néztem így is biztos voltam benne, hogy Noah Hawley írta ezt az epizódot, mert töményebben lehetett rajta érezni azt a tőről metszett Fargo-érzést, ami az első évadot is meghatározta és a második évad eddigi részeiben többé-kevésbé elhalványult. Itt viszont visszatért, ráadásul olyan baljós hangulat jellemezte az egészet, ami üdítően hatott és megmutatta, hogy milyen nagyot tud ütni a sorozat, ha akar.

Ezzel nem elsősorban a korábbi epizódokat akarom savazni, inkább arra rávilágítani, hogy a Fargo inkább volt Hawley projektje, amibe egyáltalán nem baj hogy másokat is bevont, csak nekik sokkal nehezebb volt azt a légkört reprodukálni, amit a nézők korábban megszoktak. Az is sokat számított, hogy mindent elborító sötétség közben sem felejtette el a poénokat és megtudtuk, hogy Nick Offermant miért is szerződtették. Azért, hogy a közepesen ittas, összeesküvés elméletekben feltűnően hívő ügyvéd akkor is biztosítson néhány könnyedebb pillanatot, amikor egyébként senki sem gondolna arra, hogy a nevetésnek helye van az epizódban.

Mindig érdekes kérdés, hogy mennyire vesszük komolyan a történtek hihetőségét, mert a Fargo szerintem a hibrid adaptáció jellege miatt is vállaltan egy filmes univerzumban játszódik, amit igyekszik érzelmileg és logikailag többnyire helytálló helyzetekkel megtölteni, de néha muszáj áldozatokat hozni. Az előző epizód mészárlásán is számon kértem a túlságosan filmes megoldásokat, most szintén hasonló a helyzet azzal, hogy Gerhardték ilyen bátran izmoznak a rendőrökkel, és látszólag fel sem merül bennünk, hogy később erre még ráfázhatnak. Nyilván nehéz ügy egy ilyen maffiaháborút úgy bemutatni, hogy legyenek látványos jelenetek, de közben meg ne lógjon ki a lóláb a kisvárosi közegből, de itt még így is rezgett a léc.

Ebben a tekintetben nem lehet azt mondani, hogy teljes siker volt az epizód, viszont az biztos, hogy a stílus igyekezett kompenzálni a lehető legtöbb mindenért cserébe. Hawley forgatókönyvét remekül filmesítette meg Jeffrey Reiner, aki tényleg az egyik legmenőbb tévés rendező és itt rendesen csillogott is a munkája. Elsősorban az osztott képernyős jelenetek használatát kell dicsérni, meg azt, hogy hiába történik háromszor is gyakorlatilag ugyanaz a helyzet az epizódban egyáltalán nem érezni unalmasnak, vagy kiszámíthatónak a cselekményt. Biztos voltak, akik kitalálták, hogy Simone-nak már most visszanyal a fagyi és a naív módon leadott füles nem úgy pattan le a másik térfélen, ahogy azt ő szerette volna. Én másodszorra is meglepődtem, hogy így alakul a cselekmény és ezt sikerült a lehető legkisebb feltűnéssel bemutatni az epizódon belül és a csavar szinte a semmiből jön, ahogyan kell. Utólag belegondolva teljesen logikus, ezzel pedig meg is van a profin kivitelezett nézői átverés iskolapéldája.

Arra is szükség volt, hogy a nézők tudják: Lout leszámítva gyakorlatilag bárki bármikor meghalhat, ami jól mutatja az antológia sorozatok előnyét, hiszen extra kiszámíthatatlanságot csempészhet az alkotó a történetbe azzal, hogy tényleg fogalmunk sincs arról, hogy kit és meddig véd az esetleges plot shield. Alapesetben az ember valószínűleg nem aggódna túlságosan Ted Danson seriff karakteréért, itt viszont tudjuk, hogy nagyobb a valószínűsége annak, hogy hullazsákban végzi az évad végére, minthogy nem. Ezek után, mikor kisétált tényleg lehetett attól félni, hogy valami igazán rossz történik vele, ami hozzáadott a Blumquist családi házban játszódó jelenetekhez.

De a kifogástalan hangulat és szépen vezetett történet az előkészítésen is ott volt, ahogy terjed az információ, ahogy elindul a konvoj, ahogy leadja a fülest a lány, de előtte hosszú másodperceket tölt el a kamera a telefonzsinóron, a csörgő telefonon, meg az azt cipelő Kitchen testvéren is. Ezek mind kellettek hozzá, hogy még hatásosabb legyen ez a vihar előtti csend érzés, ami az egyik legelkoptatottabb dolog, ha drámasorozatok narratívájáról van szó, ettől függetlenül nagyon fontos egy jól felépített történetben és egyáltalán nem könnyű jól megvalósítani. Itt ráadásul még az az érzés is van, hogy túl korán történik ez az egész, mert mindössze a hatodik epizódnál tartunk és ez jobban beillett volna 8. résznek, ami azt a bizonyos utolsó előtti epizódot készíti elő.

Nagyon kíváncsi vagyok, hova kívánják eljuttatni a történetet a sok meglepő húzás után. Ami a témát illeti a gender őrület mellett folytatódott a családi széthullás téma, amit az első epizódban én Louékon keresztül vezettem le, de eddig a leglátványosabban Gerhardtéknál történik meg. Simone árulásáról volt szó, meg az nem is újdonság, ehhez jön hozzá, hogy Bear és Dodd viszonya még jobban elmérgesedik. A verekedés után benne volt a levegőben, hogy ennek a családnak tényleg annyi, soha nem fognak már összetartani és jól felzabálják őket a körülmények. Lehet azt mondani, hogy a testvérek közötti bunyó egy bizonyos pontig az élet része, de itt azt hiszem a központi témát húzza még jobban alá.

Ahogyan az is, hogy a végén a Peggy-t kereső Dodd még a saját emberét is lelövi, annyira be van pánikolva a helyzettől. Itt pedig már végképp azt éreztem, hogy minden elveszett és a Gerhardt családnak teljesen mindegy. Ezek után már csak az volt a hab a tortán, hogy az önhitt Doddot csapdába ejtette a gyenge nő, a buta fodrász, majd jól le is sokkolózta. Gondolom még nem jött el a vég a karakter számára, de nem sok jóval kecsegtet, hogy Jeffrey Donovan csak vendégszereplő az évadban, vagyis nem kell nagy összegben fogadni rá, hogy megéri a finálét.

Itt meg lehet említeni azt a mellékes szálat is, hogy a gyerekek folyamatosan cserben hagyják az idősebb generációt és semmilyen tekintetben nem tudnak felnőni a szülőkhöz. Szegény Gerhardt bácsit sajnálom ebben az egészben, akinek meg kellett élnie azt, hogy a teljesen dilettáns gyerekek lerombolják azt, amit ő egy élet kemény és szorgos munkájával felépített. Nem igazán látni ebből a kiutat és ahogy azt sejteni lehetett, meg is érkezett az előző epizód mészárlása után a válaszcsapás, ami után nincs az a kifordult mesevilág, ahol a kisember győzelmet arathat a multikkal szemben. 

Az egyedüli kérdés még, hogy a nők frakciójával mi lesz, őket még nem írnám le teljesen.

Az ő helyzetük, illetve a gender-őrület volt az epizód másik meghatározó témája. Peggy is beszélt arról, hogy már modern időket írunk és a nők már nincsenek úgy bekorlátozva férfiak által kitalált és működtetett világban, ahogy korábban, úgyhogy nyugodtan szőhetnek nagyra törő álmokat. Peggy mondjuk ezeknek a lehetőségét már eldobta magától, de legalább láthattuk, hogy annyira bármivé válhat, hogy a végén szinte predátor vált belőle és két maffiózóval is elbánt az alaksorban. Az előző epizódban láttuk már itt, a természetes közegében, rengeteg utazási és szépészeti magazinnal körülvéve, de most használta csak igazán az előnyére, ahol a balfaszoknak esélye sem volt ellene. Mondjuk ez is pürrhoszi győzelem maximum, mert tudjuk, hogy Blumqisték márhalottak csak nem tudnak róla.

Egyébként hihetetlen, hogy ezt a mondatot így bele merik írni a sorozatba, mikor tudjuk jól, hogy ez tényleg mindenkire igaz és annyira on-the-nose, amennyire csak elképzelhető a karaktereket tekintve és mindegyik történetszál tele van olyan karakterekkel, akiknek csak idő kérdése, mielőtt tényleg a fűbe harapnának. Peggy és Ed is ilyen, de ahogy eddig nem tudtak kitörni a mókuskerékből, ami lehetne unalmas és kiszámítható (megint lehetett volna vallani, megint elmaradt), de valahogyan mégis működik. Sokat számít persze, hogy egy átgondolt karakterről van szó, akit Kirsten Dunst tökéletesen alakít és viszonylag ritka, hogy az ilyen áldozatok pszichéjébe ilyen pontosan tud elvinni minket egy sorozat. A pontosan a lényegre tapintott mikor elmondta, hogy az egyes cselekedetek nem vákumban történnek és abban a döntésében szerepet játszott minden, ami korábban vele történt és valójában csak idő kérdése volt, hogy mikor szánja el magát valami őrültségre annak érdekében, hogy kitörjön ebből a szerepből, amit a társadalom kitalált neki.

Az emberi drámákat egyesével könnyebb bemutatni, komolyabb kihívást jelent, hogy ebből egy nyomon követhető és érthető összeesküvés bontakozzon ki, ami látszólag fontosabb a második évadban, mint az egyes, személyes drámák. Egy olyan háború alakult ki a szemünk előtt, aminek csak vesztesei lesznek, ami szintén olyan, hogy számítunk rá, de ettől még komoly érzelmi hatást tud kiváltani. Ehhez kellett, hogy néhol azt érezzük a feszültség miatt szétrobban a képernyő, máskor pedig azt, hogy Nick Offerman egyedül viccesebb tud lenni, mint a hazai sorozatgyártás teljes éve. Ezeket a jeleneteket pedig egymás mellé is kellett pakolni. De azok után, hogy Hawley újra kezébe vette a kormányrudat, újra méltó volt az első évad legszuperebb pillanataihoz a Fargo. 

Ezek után az a kettős érzés kavarog bennem, hogy pontosan tudom, hogy mi fog történni a hátralévő epizódokban, mégsem tudom, hogy mi vár ránk. Ezt az érzést nehezebb összehozni, mint egy bekamerázott szobában egyértelműen elmagyarázni, hogy az igen a nem, a nem pedig az igen és bólintson, ha nem ért egyet. Úgy tűnik van akinek ez ösztönösen jön, másnak meg egy élet is kevés hozzá, hogy megtanulja.

Egyéb felfedezések:

• Az is fontos volt, hogy 45 perces volt az epizód és azt szoktam érezni az FX sorozatokon hogy általában nagyon jó, ha közelebb van az epizód ideje a 40-hez, mint az 50-hez. Töményebb az élmény.
• Lehet, hogy már korábban is volt róla szó, de érdekes adalék volt Bear és Dodd háborújához, hogy az igazi Gerhardt elsőszülött korábban meghalt. Neki kellett volna továbbvinnie az üzletet, de meghalt, így pedig oda az életmű.
• Nem irigylem a sorozat fordítóit, akiknek ilyen gyönyörű szóvirágokat kellett élvezhetően és magyarosan visszaadniuk: "But now I must bid you all adieu, admonish you to watch your proverbial butts, for I shall be back with the sledgehammer of justice.”
• Egyébként a rendőröknél is elég egyértelműen rájátszottak arra, hogy Loun kívül gyakorlatilag mindenki más tökkelütött.
• Ednek tökre igaza van, mikor azt mondja, hogy ő áldozat. Valóban úgy kezdte, de azóta már úgy beborította magát a szarral, hogy nem igazán tud normális mentséget felhozni. Ez a vonat elment.
• A Lewis Caroll verset néhány újraolvasás után sem sikerült hozzákötnöm az epizód témáihoz, pedig nagyon egyértelműnek tűnik.
• Érdekes kreatív döntés volt, hogy a lerohant Gerhardt házat a 27. percben látjuk utoljára és utána már nem is térünk oda vissza. Roppant kíváncsi vagyok mindkét nő reakciójára.