Gaines: Hát, ennyit a lassú tempóról. Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy a második részben kipörgetik a készítők az összes olyan konfliktust, lecsapják az összes olyan labdát, amit az évadnyitóban dobtak fel – Jimmy térfelén legalábbis. A sorozatok 90 százaléka – főleg a Netflix-modell térnyerésének ismeretében – egy teljes évadra, vagy legalább egy félre elhúzta volna Ernesto vívódását, vallomását Kimnek, a két partnere összefogását, majd Jimmy előre megjósolható, sokadik megbántottságából fakadó tragikus vétségét.

Thomas Schnauz bezzeg ötven perc leforgása alatt lebonyolította mindezt úgy, hogy nem érződött elkapkodottnak. Gilliganék nagyon értenek ahhoz, hogy elhitessék velünk, nézőkkel, hogy fel tudjuk térképezni az általuk adott nyomokból, mire számítsunk az évad hátralévő részében, aztán azonmód be is előznek minket, a visszapillantó tükörből nézve, hogyan maradunk le a járatlan pusztasági országúton. Te nem azt érezted, hogy az évad utolsóelőtti epizódját látod?

Meg ennyit arról, hogy bármit is a véletlenre bízzanak. Múlt héten említetted, hogy neked sántít, ahogy Ernie pont rossz időben volt rossz helyen, és meghallotta a kompromittáló hangfelvételt, mire én fölényes magabiztossággal elintéztem ezt annyival, hogy a Breaking Bad sem ment a szomszédba némi tipikus sorozatos húzásért. Te jártál jó nyomon, de Gilligan – és Chuck – mindkettőnket átvert, nem először, és gondolom, nem utoljára. Kíváncsi vagyok, mit gondolsz a fordulatról, meg arról, hogy

Chuck ördögi terveinek sosincs alja, mindig azt hisszük, már leértünk a gödör fenekéig aztán hopp, kirántja a lábunk alól a padlónak hitt deszkákat.

De ez vajon meddig fokozható? Mikor lesz így a barlangjából kibújni sem merészkedő remetéből képregényes mesterbűnöző, olyan szupergonosz, mint a régmúltból – illetve, a sorozatszereplők jövőjéből – beköszönő Gus Fring? Michael McKean alakítása egyelőre az emberi szférában tartja a karaktert: őszinte a riadalma, amikor Jimmy – talán a vártnál vulkanikusabb haraggal – rátöri az ajtót, olyan, mint egy sarokba szorított állat. Utána öntelten zárja a kelepcét az öccsére, de győzelme inkább szánalmat kelt, mintsem elismerést.

Ha már manipulatív szupergonoszok: Gus Fring visszatért. Üdv ismét Albuquerque-ben, Giancarlo Esposito. A „Witness” nem söpörte el a karakterrel kapcsolatos aggodalmaimat, viszont amíg Vince Gilligan olyan zseniális, nagyszerűen fényképezett jelenetsorokat rendez, mint Mike nyomozása, addig egy szavam sem lehet. Az éjszakai totálok a város csillámló, életlen fényeivel, sötét emberi sziluettjeivel Michael Mann atmoszférikus bűndrámáit idézték fel, az éttermi akció pedig a feszültségteremtés magasiskolája.

Mennyire pofátlan, ahogy a kamera a ZSÁKUTCA feliratú közlekedési tábláról a Los Pollos Hermanos cégérre távolodik abban a pillanatban, amikor Mike rálép az útra, ami a folyóparti halálához vezet majd!

És milyen mesteri, hogy Gus először csak a kép hátuljában jelenik meg, miközben a kamera az ügyetlenül kémkedő Jimmyre fókuszál, mert Gilligan bízik abban, hogy így is rájövünk, kié a sárga munkaruha. Vizuális metaforának sem utolsó, hisz Gus Fring úgy építette ki drogbirodalmát, hogy mindig a háttérbe húzódhasson, és ne keltsen feltűnést, ám a néző figyelmét így sem ereszti soha.

Nagyon érdekel, mit szóltál Gushoz, jobban lekötött-e Mike magánakciója így, hogy Jimmyt is bevonta, vagy esetleg furcsálltad, miért pont hozzá fordult. Viszont muszáj még rugóznom egy kicsit a sorozat látványán, azon belül is, a színhasználaton. A sorozatot egyértelműen két szín, a sárga és a kék dominálja. Sárga a sivatag, kékek a viharfelhők. Sárga Jimmy ütött-kopott kocsija, míg Ernesto égszínkék verdával közlekedik. A szivárvány is át lett festve erre a két színre, amit a két ügyvéd monogramja határol. („Kicsit görbe”, jegyzi meg az új asszisztens, természetesen az „M” betűnél, és természetesen a „crooked” szóval, ami az angolban a simlis, korrupt alakokra is használatos.)

A Los Pollos Hermanos logója, meg a gyorsétterem berendezése azonban egy harmadik színnel is kiegészül, és a vörös a legritkább esetben szokott pozitív, megnyugtató dolgokat jelképezni egy krimitörténetben. Szenzációs, ahogy az első, szinte dialóg nélküli negyed órában egyenként adagolják az éjszakában ezeket a színeket. Előbb a kékes hátteret Chuck otthonában a sziluettje mögött.

Aztán a mustársárga üzemet, ahol Gus emberei találkoznak.

Végül Mike kocsija mögött felkel a rózsaujjú-vöröses nap, és megérkeztünk a gyorsétteremhez, ahol a három szín egyesül.

De nem is szaporítom tovább a szót. Ebben a részben mindenki megfigyelt mindenkit, engem viszont az érdekel, hogy te mi mindent figyeltél meg a bonyolódó sakkjátszmából.

Fega: Köszi Gaines! Általában nagy feneket szoktam keríteni annak, ha egy sorozatról írok, ezért is szöszölök el velük ilyen sok időt. Viszont bármennyire is próbálkozom egyszerűen soha nem fog sikerülni, hogy mindent leírjak egy adott epizódról és a lehető legtöbb szempont szerint összefoglaljam jó és rossz tulajdonságait egyaránt. Pedig valahol ez a célkitűzés, amiből mindig muszáj vagyok alább adni.

De!

Mivel a Better Call Saulról szerencsére ketten írunk, így ebből nem maradnak el olyan kétségtelenül fontos dolgok, amiket nem tudnék úgy bemutatni, mint ahogy azt te tetted. A túlbonyolított dicsérettel a színhasználat elemzésére gondolok. Ez egy olyan dolog, ami úgy bújik meg a háttérben, ahogy Gus Fringet látjuk az étteremben takarítani, tenni-venni, miközben Jimmy egy teljesen másik, jelentéktelen figurát kémlel. Közben nagyon fontos és lenyűgöző tudatossággal használják a különböző színeket a készítők és miután elolvastam, amit írtál és újranéztem az epizódot egyszerűen leugrott a képernyőről. Elsőre viszont többé-kevésbé elsiklottam fontossága mellett, úgyhogy köszi, hogy ilyen szépen felhívtad rá a figyelmem.

Már a lényeget leírtad, de muszáj ráerősítenem, hogy a gyorsétteremben dominánsan (belül és kívül egyaránt) megjelenő piros szín, ami Mike esetében ugyanúgy a halált is hordozza, azt is jelzi, hogy egyre közelebb érkezünk a Breaking Bad világához és hamarosan búcsút vehetünk Jimmytől. De ami ennél is szomorúbb, hogy a cuki nyugdíjas bácsiktól és néniktől is el kell köszönnünk, és jönnek majd a helyükre a drogos ügyletek meg a sivatagi leszámolások. Vajon Saul Goodmanként látjuk majd, ahogy Bob Odenkirk azt játssza teljes erőbedobásból, hogy ő egy tévés vetélkedő műsorvezetője? Ez lenne az egyik első dolog, amit nagyon hiányolnék, ha a Breaking Bad világa jobban rátelepedne a sorozatra.

A kékről nem írtad le, de az is fenyegetést jelent a sárgára, hiába tartozik össze az égen is a kék, meg sárga, a nyugdíjasok mellett Kim elveszítéséhez is napról napra közelebb kerülünk, ami mérhetetlen szomorúsággal tölt el. Az ő monitorának háttere is kék, ami után a kék halál kifejezést jegyeztem fel a kis füzetembe, és abban bíztam, hogy nem kell leírnom, de bármennyire is modoros, közben találó is arra, amit magával hoz a történetbe. (Ernesto autója mellett még említsük Hamlin kék öltönyét is, amik hozzájárulnak Jimmy halálához.) Kim egyelőre mindent megtesz, hogy Jimmyvel maradhasson, az összes simlis trükköt beveti és azt hiszi, hogy egy ideig még elvannak anélkül, hogy beütne a vihar, de ahogy írtad, ez az epizód teljesen váratlan tempóval operált, és hirtelen jött a hideg zuhany vagy zápor, ha tartani akarom magam a saját hasonlatomhoz.

Vince Gilligan egyszerűen parádés munkát végzett, ami a rendezést illeti, tényleg az volt az érzése az embernek, hogy itt tűzijátékot lát, amikor a jelenkor egyik legmagabiztosabb, -tehetségesebb és -igényesebb sorozatkészítője egy olyan epizódot rak össze, amire egyedül talán csak ő képes. Nem győzöm eléggé dicsérni azt a kifogástalan történetvezetést, ami bebizonyította, hogy szavak nélkül is rengeteget lehet lendíteni a történeten.

Nem volt az az érzésem, hogy egy utolsó előtti epizódot nézünk. Illetve pont az évadok valamennyire kötött és kiszámítható struktúrája elleni lázadásnak éltem meg azt, ahogyan ezt a sorsdöntő és drámai momentumot kezelte.

Az első évad fináléjában kicsit elragadtatták magukat a készítők és ott úgy tűnhetett, hogy sokkal hamarabb búcsúzunk Jimmy figurájától, mint amire számítottunk. Aztán innen visszatáncoltak és visszacsinálták az egészet. Nem mondom, hogy a második évad fináléjának nagy leleplezésével ugyanez történt, de megint hittük, hogy az atombomba felrobbanásáig hosszú epizódok vannak hátra és valamikor a vége felé nyomják le a nagy piros gombot.

Ehhez képest mi történt? Chuck megint csapdát állított a testvérének, aki ugyan nem az éjjel közepén este sétált bele sunyi módon, hanem igazán nagy hanggal dörmögve döntötte romba a saját meglévő életét, a testvére keserűségének hála. Őt sem kell persze félteni, övön aluli ütésnek éreztem, hogy Rebeccát felemlegette. Persze a szimpátiánk ezé a kissé komplexusos ügyvédé, aki valahogy mindig a rövidebb és a hazug utat választja. Közben viszont egyáltalán nem meglepő, hogy ez történik vele, még ha Chuck bűnei sokkal súlyosabbak is.

Érdekes módon egyébként az, ami történt, összességében nem nyűgöz le igazán, mert ez ugyanaz a helyzet szerintem pepitában, viszont ahogyan kezelték és felépítették és az összes létező metaforát kitaposták belőle, az egyszerűen lenyűgöző. A teaser-ért teljesen odavagyok, ott volt mindkét kedvenc hasonlatom, az egyik a kaszinóból kiselejtezett kártyák, amivel a magánnyomozó passziánszozik, a másik pedig Chuck teáskannája. Előbbibe nekem könnyű belemagyarázni, hogy ez kommentár a sorozat spinoff jellegét illetően: a Breaking Bad világa tovább él azok után, hogy már az eredeti célját beteljesítette, viszont még így is sokáig forgalomban lehet, csak ki kell lyukasztani, hogy ne lehessen vele csalni. Lehet semmi értelme, de ezt az apróságot imádtam.

A teáskanna önmagában elég egyértelmű, hiszen beszéltünk az epizód tempójáról, meg a ritmusváltásról és főzés közben is az a helyzet, hogy egy ideig nem történik semmi, várni kell, viszont amint elérte a megfelelő hőfokot a részecskék hatalmas erővel próbálnak kitörni az addigi békés helyzetükből, Jimmy pont így robbant fel azok után, hogy tudomást szerzett a bátyja által készített felvételről.

A passziánsz még azért is nagyszerű, mert maga az epizód tele van olyan emberekkel, akik látszólag nem csinálnak semmit, vagy csak várakoznak, valahogyan elütik az időt, de közben mégis csinálnak valamit, egészen konkrétan megfigyelnek valaki mást. Sokaknak kellett türelmesen üldögélni, amihez gyakran igénybe is vettek valamilyen segítséget, hogy ne unják magukat halálta. Ez volt a passziánsz, a keresztrejtvény és az újság is. A sorozat pedig soha nem félt az unalomhoz nyúlni, pontosabban unalmas dolgokat felhasználni a történetben. Arra is képesek elpazarolni néhány mondatot egy olyan epizódban, amiben tényleg kifejezetten keveset beszélnek, hogy a különböző autóipari szabályozások államonként, hogyan is térnek el.

Nem is biztos, hogy erről volt szó, de aközben eluntam magam, hogy megpróbáltam volna megérteni. A Mesa Verdével kapcsolatos dolgok ugyanezek voltak, a sorozat pedig imádja azokat a szereplőket, akik a teljesen unalmas, monoton munkákat is a legnagyobb koncentráció mellett tudják elvégezni. Francesca is jó ebben, ezért lehet majd Jimmy titkárnője is később, de emlékezzünk korábban Kim lelkiismeretes munkájára, amihez tényleg hatalmas kitartásra és monotonitástűrésre volt szüksége. Szerintem ez a sorozat egyik védjegye.

A másik pedig Vince Gilligan, aki azt hiszem soha nem tudott egyetlen karakterével sem annyira azonosulni, mint Gus Fringgel, viszont ezért is tudja nagyon nehezen eldönteni, hogy mennyit szerepeltesse a történetben és mennyit mondjon el róla. Bocsáss meg Gaines, most felveszem az alumíniumfóliát a fejemre és megpróbálom kiolvasni, hogy mennyire írja bele magát a készítő a sorozatába. Nyilván mindegyik karakter valamennyire az ő hangján szólal meg, azt gondolom, hogy az írószoba ellenére eléggé szerzői tudott maradni ez, illetve az előző sorozat is.

Walter White-ban meg Jesse-ben is is biztos látja magát bizonyos szempontból, de szerintem a snájdig ember, aki tökéletesen rejti el egy profi üzlettel a valódi céljait és megélhetését és úgy tart fent egy drogbirodalmat, hogy közben nem ragadja el a HÉV, az sokkal jobban illik az én fejemben lévő Gilligan képhez, mint Walter White, aki túl közel repül a naphoz, vagy Jimmy McGill, aki csak hazugságból tud magának szárnyat építeni, vagy legalábbis a testvére árnyékában mindig ebben a tudatban élt és soha nem volt elég bátor ahhoz, hogy anélkül tegyen egy próbát. Vagy túlságosan szerette az érzést, amit az ad, mikor megszeged a törvényt.

Egyéb felfedezések:

• A sorozat zenéjénél általában a betétdalokat szoktuk kiemelni, de most bejött az első negyed órában elhangzó posztrockos soundtrack is, hozzátett az éjszakai hangulathoz. (Gaines)
• Ahogyan felfedték előttünk nagyon lassan a Los Pollos Hermanos feliratot egyszerűen mesteri volt, ahogyan a Zsákutca tábla is. Tényleg csak leborulni lehet az ilyen megoldások előtt. (Fega)
• Majdnem felért ehhez a kerítésen bénán átmászó Hamlin figurája. (Fega)
• Tegye fel a kezét, aki emlékezett Francesca Liddy-re, illetve az őt játszó Tina Parkerre a Breaking Badből. Mi Gaines-szel sajnos csak lesütött fejjel sunnyogunk a sarokban :( (Fega)
• Nagyon tetszett az állásinterjús jelenetben, hogy egész idő alatt engem is baromira idegesített, hogy Jimmy látványosan az óráját nézegeti, belevág Kim szavába, és közös döntés helyett egymaga határoz Francesca alkalmazásáról. Utána viszont volt egy jogos észrevétele, miszerint Kim hajlamos minden döntést a végtelenségig húzni, ahogy az évadnyitóban az írásjeleknél is láthattuk. Ez persze nem menti fel a viselkedése alól, de szeretem, amikor egy konfliktusban minden résztvevő motivációja érthető, és nem csak azért akadékoskodnak, mert az író így kívánja. (Gaines)
• Ugyanakkor: “Yeah, because you're searching for perfection, and perfection is the enemy of perfectly adequate.” Jimmy nem olyan, mint Walter White, aki mindig a legmagasabbra akar törni, de a korrektnél azért törekedhetne feljebb. (Gaines)
• Soha nem jutott volna eszembe, hogy a visszapillantó tükröt is lehet távcsővel figyelni és így kevésbé feltűnően megfigyelni embereket. Mindig tanulok valamit! (Fega)
• Nyugdíjas sarok: soha nem lesznek már olyan menő kütyüi az embereknek, mint amilyenek a kihajthatós telefonok voltak. (Fega)
• “Trout like a fish?” (Fega)
• “Your new assistant's a real pip.” (Gaines)