Fargo 2x03 - The Myth Of Sisyphus
A tovább mögött spoileresen beszéljük ki a Fargo második évadának harmadik epizódját.
Régivágásúak
The Affair 2x04 - Candy Crush
Mikor Cole az első évad végén pisztollyal hadonászott, akkor kaptunk némi ízelítőt abból, hogy milyen potenciális problémákhoz vezet, Noah és Alison döntése. A második évadban még nagyobb hangsúly van ezeken a konfliktusokon, bár korábban láttuk már őket felszínre törni, de közel sem olyan erőteljesen, mint a negyedik epizódban. Mikor a készítőket kérdezték, hogy hogyan képzelik el a sorozat folytatását a későbbi évadokban, akkor pontosan egy ilyen epizód járhatott a fejükben. Egyszerre sikerül tágítani a meglévő világon, plusz bemutatni, hogy kicsi gyerekek mellett a szülőnek nincs lehetősége felelőtlenül elsüppedni az önsajnálatban.
Helen fejezetével kezdődik az epizód, ami önmagában ritkaság, általában ha szerepel egy részben Noah nézőpontja akkor, az szokott az első lenni. Most nem és főleg azért, mert ezúttal is „egymás mellé épül” a két fejezet, a jellegzetes újramesélt jelenetek szinte teljesen kimaradnak ezúttal. Mindkettőjüket látjuk a bírósági tárgyaláson, de mindketten csak arra emlékeznek, hogy mennyire megszívták az egészet. Az epizód kezdetén Jon nagyon szépen felépített monológban rúgdossa meg Noah-t, hogy aztán jól beleszaladjon egy pofonba. Itt muszáj megjegyezni, hogy ha valaki olyan kategóriájú ügyvéd, mint ő, akkor kötve hiszem, hogy nem tudja jó előre, hogy olyan bíróhoz került az ügy, aki utálja a gazdagokat. Ennyire csak felkészül ha ilyen borsos az óradíja, kicsit tipikus, sorozatos megoldás volt így megoldani azt, hogy visszafelé süljön el a tervük a tárgyalással.
Noahnak azzal kell szembesülnie, hogy a bíró végzéssel tiltja meg, hogy Alison találkozzon a gyerekeivel, na nem mintha bármelyik fél annyira vágyott volna ezekre a találkozásokra. Az annyira hőn áhított közös élet soha nem kerül közelebb hozzájuk, mindig van valami kellemetlenség, amit még pont ki kellene bírni, mielőtt végre minden jó lesz. A tárgyalás után találkoznak Alisonnal, aki lelkesen tervezgeti az új életüket, hiszen végre megvan az első lakás, ami tetszik is neki. A sorozat nem foglalkozik olyan tényezőkkel, hogy most pontosan hogyan is élik meg, hogy ezt az újrakezdést csak más pénzéből engedhetik meg maguknak. Pedig az ego kérdése nagyon is jelentős az epizódban, Noah harca a gyerekekért, nem is nagyon szól másról. Mindent akar, az új életet a szeretővel, meg a gyereket is mellé, de úgy hogy ne degradálódjon hétvégi apukává. Arról sem esik túl sok szó, hogy pontosan mennyi (a gazdagoknak természetes) segítséggel nevelték fel Helennel a négy gyereket.
Ezek a kérdések pedig fontosak, ahogy azt nézzük, hogy Helen ugyanolyan felelőtlen módon akar viselkedni, ahogyan a férje, majd rá kell döbbennie, hogy nem engedheti meg magának. Először jön Max, hogy a szexuális jellegű viszonyra egyfajta párhuzamot jelentsen, de rögtön kiderül, hogy Helennek nem erre van szüksége. Vissza akarja szerezni az irányítást, hogy végre ne a feje felett döntsenek arról, hogy mi lesz az életével, ebbe pedig a milliárdos haver a főiskoláról nem passzol bele, mikor beosztja az idejét, rövid és hosszú távon egyaránt. Maxnél is saját magáról, az elszalasztott esélyről, meg az elérhetetlen iránti vágyról szól a közeledés, Helen érzései, vágyai nem igazán kerülnek szóba. Ezek után érthető, hogy Helen inkább a piához és a Maxtől kapott cukorkához nyúl, hogy egy kicsit rosszalkodhasson anélkül, hogy bárki bármibe is beleszólna. Csakhogy a gyerekeket nem lehet olyan könnyen kizárni, ha anyuka vagy, nem fér bele, hogy délután kiüsd magad.
A boltos jelenet mondjuk pont nem Helen nézőpontjából lett volna érdekes, mert (készítői döntés alapján?) elég finoman érzékeltetik csak, hogy ő éppen tudatmódosult állapotban van. De legalább kapott vicces szövegeket, plusz sikerült érzékeltetni, hogy egy ilyen boltban a nyomulós stílussal semmit nem fogsz eladni a sznob közönségednek. Ezután a fodrászatban elég nagy hangsúly van a fű mellékhatásaként jelentkező paranoid érzésen, ahogy Helen azt hiszi mindenki az ő helyzetén nevet. Mikor becsapódik a bomba és kiderül, hogy rohannia kell a gyerekeiért, ott sikerült ezt a kétségbeesett állapotot átadni.) (Azt is a drogok számlájára írjuk, hogy miért nem hívott egy Ubert inkább, ugye?) Az ominózus baleset szépen fel van építve, mindent ami később fontos lesz előre jelez nekünk a sorozat. Azon sem lepődünk meg, hogy a baj bekövetkezte után rögtön ott vannak a rendőrök, mert ez csak Helen emléke, ugye? Mindenesetre a készítők vázoltak egy teljesen életszerű eseményt, ami padlóra küldi Helent, úgy hogy semmi szappanoperás vagy melodramatikus nem volt benne.
A helyzet pedig Noahnál is rávilágít arra, hogy a gyerekek teljes felügyelete, túl nagy falatot jelentene. Először a húgához érkezik, ahol az apját is ott találja. A szülőkkel kapcsolatban egy érdekes párhuzam van az epizód két fejezete között. Helen úgy érzi éppen most válik belőle a saját édesanyja, miközben semmit sem akart volna jobban elkerülni, mégsem tud kibújni a saját bőréből. Ezzel szemben Noahnak nyilván eléggé hűvös a kapcsolata a saját édesapjával, aki teljes mértékben elutasítja a fia viselkedését. Igyekezne rávilágítani arra, hogy ha valaki férj és édesapa, akkor kötelezettségei vannak, amik túlmutatnak saját magán. Ez a része az epizódnak már szappanoperásabb és teátrálisabb. Noah meg sem próbál érvelni, remélhetőleg tudja, hogy nem is tudna semmi meggyőzőt mondani. Helyette inkább menekülőre fogja és még a testvérét is elutasítja, aki nyilván sokkal jobban átérzi, hogy a gyerekek folyamatos felügyelete pontosan mit is jelent.
Ekkor Noah igazi rohadékként viselkedik, aki örül a Helennel történteknek, de őszintén szólva nem tudom, hogy önmagában a bírósági tárgyalás elég-e ahhoz, hogy indokolt legyen ez a reakció. Pláne, hogy látjuk, hogy a jövőben az ő pénzéből igyekeznek majd menteni a seggét, méginkább visszataszító, hogy megpróbál még egyet rúgni a gyermekei anyjába, azok után, amit már megcsinált vele. Nyilván nem kizárólag Noah a hibás a történtekért, de a sorozat elég egyértelműen felépítette a párhuzamot és értjük is Helen viselkedését, Noahnak egy kicsit több önreflexióra lenne szüksége. A negyedik rész alapján minden visszafordíthatatlanul rosszabb lett, akkor is ha egy pillanatra elfelejtjük a gyilkosos szálat. Én nagyon szeretném, de a készítők nem ezen a véleményen vannak, bár a mostani epizódban csak egyetlen jelenet üti tovább ezt a szálat, ahol kiderül, hogy nem sikerül áthelyeztetni a tárgyalást más városba. Valószínűleg Noah majd ártatlanul megy börtönbe, de gondolom ide csak a sorozat végén jut el a történet.
Egyéb felfedezések:
- The Affair címadó projekt: A Crush and burn címet már az előző évadban elsütöttem, úgyhogy maradjunk a sokkal kevésbé fantáziadús „Candy Crush”-nál.
- Elég nagynevű színészeket találtak Noah családtagjainak szerepére, ebből lehet arra következtetni, hogy az évadban még látjuk őket?
- Noah általában igyekszik jobb fényben feltüntetni magát az emlékekben, de most a bénázása a baseball-lal benne maradt, valószínűleg pont azért, hogy az elveszített kapcsolat a legnagyobb fiával még világosabb legyen. Itt meg kell jegyezni, hogy a Yankees meccsjegy néhány résszel ezelőtt nem annyira szólt Noah-ról, mint azt gondoltam. Lehet csak Noah nagyítja fel, de elég penge baseball-osnak tűnik a srác szóval nagyra értékelte volna azt jegyet, persze ettől nem változik a tény, hogy Noah egyszerűen vásárolni akart (más pénzéből?) szimpátiát.
- Az Uber fizet a sorozatnak a folyamatos említésekért?
- A legviccesebb beszólás a részben egyértelműen Helen Apple-szlogen nyúlása volt: “It will change the way you eat salad.”
- Második helyezett: “Who has a Xanax for the Über driver?”
The Knick 2x04 - Wonderful Surprises
Gaines: Tényleg csak annyi kellett, hogy a női szereplőkre fókuszáljon a The Knick, és máris megkaptuk az évad legjobb epizódját? Valószínűleg elég volt az, hogy fókuszált valamire. Az írók mintha megfogadták volna a múlt heti naplóban megfogalmazott tanácsomat, és egy sokkal feszesebb, kerekebb epizódot tettek az asztalra. Volt egy erős főszál, elejével, közepével, végével, húsbavágó, átérezhető tétekkel: érdekelve voltunk Abby sorsában, szoríthattunk azért, hogy a maláriával még azelőtt kipurgálják a szifiliszt, mielőtt a nőt elemésztené a heves láz. Mellé két-három nagyobb mellékszál dukált (Edwards magánélete, Harriet szabadulása), és mindegyik előrelépést jelentett az eddig látottakhoz képest. Még a „resztli” szereplők történetei is illeszkednek az epizód motívumrendszerébe: Cornelia, Elkins nővér, sőt, Bertie bordélyházi látogatása, mind az 1900-as évek női szerepeit járják körül.
Az egyetlen kivétel Barrow, bár még őt is hozzá lehet kapcsolni a „Wonderful Surprises”-t összefogó közös témához. A rész a hatalom gyakorlásáról szól, pontosabban, azokról a nőkről, akiknek a kezében nincsen hatalom, akik felett gazdag fehér férfiak gyakorolják a hatalmat, giccses antik szoborutánzatokkal díszített palotákból. A Showalterek, Robertsonok és a Tammany Hall korrupt hivatalnokai döntik el, hogy mi legyen a sorsa a kiszolgáltatott helyzetben lévőknek – hozzáteszem, néhány férfi is közéjük sorolható, például Edwards, akinek az előmenetele a Robertsonék jótékonyságán múlik; vagy akár a fent említett Barrow, aki csak egy kis hal a tengerben, felkapaszkodott senkiházni nímand, akinek az apja bűzlött a haltól, ő meg azóta minden eszközzel igyekszik lemosni magáról a szegénység és nyomor bűzét.
A csavar az, hogy csupa olyan példát láthatunk, melyben a nők mégis utat és módot találnak arra, hogy a rendelkezésükre álló szűkös mozgástérben érvényesítsék akaratukat a patriarchális társadalommal szemben.
Vegyük például Neelyt. Először arisztokrata nők társaságában találkozunk vele az epizódban, akiknek az életében a legfontosabb kérdés az, hogy a szalvéta passzoljon-e virághoz, vagy fordítva. Cornelia halálra unja magát ebben a körben, viszont nagyon jól ismeri a háziasszonyokat, és tudja, hogy bármire képesek a jó hírnevük megőrzése érdekében. Neely a második „nőegyleti gyűlésen” már nem vesz részt, csak a szomszéd szobából hallgatja, ahogy Cleary megzsarolja az abortuszon átesett feleségeket. A jelenet attól zseniális, hogy egyszerre pozicionálja ezeket a nőket dróton rángatott bábukként és bábjátékosokként: könnyen meg lehet őket félemlíteni, ugyanakkor ott van a hatalom a kezükben, hiszen képesek rávenni befolyásos férjeiket, hogy járjanak közben Harrietért. Eleinte amúgy meg is lepődtem, hogy Cleary ilyen rafkós tervvel állt elő, de persze gondolhattam volna, hogy Cornelia van a bombaötlet mögött. Neely for the win! – mondhatnánk, csakhogy később a pipogya férje bejelenti, hogy hónapokra elutazik, és ott hagyja Corneliát az apósának kiszolgáltatva, ráadásul valaki megfigyelés alatt tartja.
Aztán ott van Abby, Thack szifiliszes egykori kedvese, akinek rohamosan romlik az állapota. Első ránézésre megint csak két férfi rendelkezik egy elesett nő teste fölött, szó szerint a kezükben van az élete, ráadásul egy radikális, kipróbálatlan módszerrel teszik kockára az életét. A döntés azonban Abby kezében van: ő az, aki végül rábólint a maláriás gyógymód bevetésére, és Thack meg Edwards felelős szakemberekként dolgoznak a megmentéséért. Mennyire más ez, mint Gallinger, akinek nincs türelme foglalkozni a gondjaira bízott bevándorló beteg családjával, és kirúgja őket, mint macskát szarni, majd nyitott fülekre talál nála az eugenika-hívő barátja azzal az ötletével, hogy sterilizálni kéne minden nőt, akinek kicsit is sötétebb a bőre.
A lényeget Elkins nővér mondja ki. „Nincsenek női orvosok”. Kőkemény ez a mondat, méghozzá pont attól, hogy Lucy egyszerű tényként közli, ez a világ rendje, és kész. Holott ugyanúgy keni-vágja az orvosi szakkifejezéseket, a latin neveket, mint Bertie, neki azonban nincsenek gazdag szülei, akik egyengetik az útját, de még ha lennének, azzal sem menne sokra, hiszen Corneliának is csak addig engedte az apja, hogy a „hobbijának” hódoljon, és részt vegyen a Knick irányításában, amíg el nem érkezett az idő, hogy elfoglalja a neki kijelölt helyet a társadalmi hierarchiában. (Soderbergh egy baromi jó vágással von párhuzamot Elkins és Bertie között: amikor a prostituált leguggol, hogy a szájával kényeztesse a szűz orvost, a következő snittben Elkins nővér egyenesedik fel, miközben Thackeryt vizsgálja tűnyomokat keresve.)
Ebben a korban a nővérek nem is álmodhatnak arról, hogy orvos lesz belőlük, a legtöbb, amiben reménykedhetnek, hogy egy doktor kiszemeli őket, és kizárólagos jogot formál rájuk. Az „előléptetés” persze szexuális szolgáltatásokat is magában foglal, és aki szerencsés, azt talán feleségül is veszi majd a mentora – húzhatunk egy képzeletbeli vonalat Mays doktor ajánlatától Bertie apjáig és anyjáig. (Bertie szülei remekül példázzák, hogy az ilyen kapcsolat nem lehet egyenrangú: Bertie apja úgy kezeli halálos beteg feleségét, mint egy gyereket, nem mondja el neki, milyen súlyos az állapota, holott láthatóan törődik vele.) Másfelől viszont Elkins nővér szerencsére nem roppant össze az apjától kapott veréstől és megszégyenítéstől, épp ellenkezőleg, felébresztette benne a feminista dacot. Elege lesz abból, hogy a férfiak határozzák meg, mit tehet és mit nem, hogy az életében lévő apafigurák kihasználják, aztán eldobják, hogy akik csapják neki a szelet – akár Bertie, akár Henry –, csak vágyaik meghódítandó tárgyaként tekintenek rá.
Ha Lucy nézné a sorozatot, kevés olyan kivételt tudna megnevezni, akik a saját sorsuk kovácsai, de egy-kettő azért akad. Emlékezhetünk ugyebár Genevieve-re, a karakán, önálló zsidó újságíróra, bár ő éppenséggel kiüli a „Wonderful Surprises”-t. Viszont ott a címért felelős Opal, a rész MVP-je, s egyben nagy meglepetése. Az első néhány jelenet a félelmeimet látszott beigazolni, nevezetesen, hogy a melodramatikus fordulattal megjelenő eltitkolt feleség szarkavaró intrikus lesz, ám az epizód végére már inkább Genevieve-re emlékeztetett, mivel ő is magasról leszarja, mit gondolnak róla a férfiak, nem rejti véka alá a véleményét. Érdekes, hogy a Robertson családdal közös vacsorán – amellett, hogy a kamera a legtöbbet Cornelia arcán időzik el, ezért a nő joggal tekinthető a jelenet főszereplőjének – Edwards tölti be a kiszolgáltatott szereplő funkcióját: behúzza fülét-farkát, és nem hajlandó kiállni magáért (meg a szüleiért) a Robertson családfő előtt. Opal javaslata nyilván provokatív, ő is tudja, hogy Robertson sosem ültetné az asztalhoz a cselédjét, viszont nem is ez a célja, inkább az, hogy rávilágítson, Algernon ki van téve a pótapja kénye-kedvének, és csak azért léphet feljebb a ranglétrán, mert mások engedik neki. Hiába vacsorázik velük, sosem fog a privilegizáltak közé tartozni, és amíg ezzel áltatja magát, addig sosem lehet a maga ura.
Az epizód ezer kérdést vet fel, kíváncsian várom, te hogyan vélekedsz róla. Mit gondolsz, Algernon okosan teszi, hogy fontolva halad, vagy inkább gyáva alak, akinek a sarkára kéne állnia? Milyen kilátásokkal kecsegteti a sorozat a női szereplőit? Mit szólsz ahhoz, hogy alighanem Henry készítette el a történelem első szexvideóját? És a legfontosabbat a végére hagytam: dr. Mays dicstelen vége számodra is az évad első asztakurva pillanatát szállította? Totál váratlanul ért, mint a hasznavehetetlen dokit az áramütés, és bevallom, nagyot nevettem rajta.
Fega: A férfiaknak valóban leáldozott ebben az epizódban, a kezdő jelenetben Algernont végig sötétben tartja Soderbergh kamerája. A felesége visszatérése kibillentette teljesen, nem is tudja visszaszerezni az irányítást, vagy azt az ágyat, amiben eddig aludt. Aztán váltunk a perverz Henry-re, aki a kamerája előtt vetkőzteti újdonsült ágyasát, aki eléggé hasonlít a nővérére. Ezután ugrunk az orvosra, aki maláriával akarja meggyógyítani az exszerelmét, de végül Dr. Mays teszi fel az epizód kezdetére a koronát, aki szépen az arcába dörgöli szegény nővérkének a patriarchális társadalom legszörnyűbb valóságát, hogy aztán az egész az arcába robbanjon.
Nagyjából csak ismételni tudlak, epizód szerkesztés szinten valóban jelesre vizsgáztak a héten az alkotók és elég egyértelműen állást foglaltak amellett, hogy nők > férfiak. Persze a az emberek csak szeretnek az esélytelenebbnek szurkolni, aki még így sem csüggednek és felülkerekednek az eléjük tornyosuló akadályokon. Ebben a világban pedig persze, hogy a nőkkel lehet ezt a legkönnyebben elérni, hiszen a társadalom nincs arra berendezkedve, hogy ők is teljes értékű tagjai legyenek. Ha már az első jeleneteknél tartottam, akkor kicsit megvédeném a sznob nőegylet tagjait, ahol Cornelia olyan látványosan unja halálra magát. Ezeket a nőket kár lenne hibáztatni azért, mert igyekeznek kihozni a maximumot abból, amit az élet felkínált nekik. Nem mindenkiben van meg a lázadó, dobozból kitörni vágyó ambíció. Persze az ilyen alakok viszik előre a világot és maga a The Knick is lelkesen szalutál minden ilyen embernek, ennek ellenére kár lenne lesajnálni azokat, akik csak teljesen elégedettek a helyzetükkel.
Mármint a boldog élethez sok út vezet, de a féktelen ambíció és a megalkuvás közötti mezsgyét érdemes megtalálni, mert önmagában mindkettő csak nyomorúságot okoz. Bertie kuplerájban töltött estéjénél szintén az jutott eszembe, hogy a kurva, aki látunk ugyanúgy igyekszik kihozni a legtöbbet a helyzetéből, mint azok, akik a szalvéták és virágok színösszeállításán aggódnak. A másik gondolatom még az volt, hogy megnézném, hogyan reagál abban a helyzetben, mikor egy erőszakos/részeges fickó érkezik, aki egyáltalán nem olyan gyámoltalan, mint Bertie. (Előbb utóbb bevállal valaki egy bordélyházban játszódó sorozatot sok cicivel és az OITNB óta nem látott erős női szereplőgárdával?)
A történet fősodrában lévő karaktereket tekintve talán még Harriet sorsáról lenne érdemes néhány szót ejteni, aki a maga módján igencsak feszegeti a határokat, vagy csak simán felül tud emelkedni a vallási megfontolásokon a valóságot szem előtt tartva. Az ő világában Isten és az abortusz lehetősége megférnek egymás mellett, ezért is tartja olyan fontosnak, hogy miután kijött a börtönből ne térjen vissza a világ létbe, inkább egy menedékhelyet választ, ami félúton van az apácazárda és a női börtön között. Lehet csak a fokozatosság lebeg a szeme előtt, esetleg bűnhődni akar, én úgy látom, hogy nem fogja itt túl sokáig bírni, mert jól látható, hogy mindenki egy utolsó áruló gyilkosnak tartja.
A kiszabadításával kapcsolatban különösen tetszett az a megjegyzésed, hogy a nők, a korábbi páciensek egyszerre bábuk és bábjátékosok. A hatalom kérdése az egész évadnak központi témája, előszeretettel mutatnak nekünk olyan jeleneteket, amikből nyilvánvaló, hogy a hatalmat ezek a gazdag fehér férfiak egyáltalán nem jó célokra kívánják használni. Kíváncsi leszek, hogy Henry mikor elégeli meg Barrow korrupcióját vagy mikor borul ki a bili Thack függőségét illetően. Csak mert orvosnak lenni önmagában óriási hatalom és bizonyos szempontból roppant vicces volt azt nézni, hogy Dr. Mays felgyullad, de közben ott feküdt valaki az asztalon, akinek a keze egy olyan ember életében volt, aki egyáltalán nem érdemelte azt ki. Azt hiszem az évadnak ez az egyik leghatásosabb megállapítása a hatalomról. Ezzel pedig ugyanaz a helyzet, mint a nők jövőjét illetően. Még nagyon sokáig így fog maradni és nekünk nincs más lehetőségünk, csak nézni, mintha a műtő-színházban lennénk.
Egyéb felfedezések:
- SODERBERGH!
- Úgy örülök, hogy visszatért a metafora tenger. Kíváncsi vagyok, hogy a gyógyulás után visszakerül-e Abigail a sorozatba, vagy ettől a száltól most itt elbúcsúztunk? (Fega)
- Tele vagyok sorozat ötletekkel: igazán megnézném, ahogy egy Barrow-jellegű figura a négyes metró építésén dolgozik és csak az lebeg a szeme előtt, hogy minden nagyon lassú és nagyon drága legyen. (Fega)
- Azokról a szálakról se feledkezzünk el, amik nem kötődtek a feminista fővonalhoz: Thack és a függősége amúgy érdekesen alakul, nem úgy tűnik, hogy bármilyen tekintetben is korlátozná a munkáját, plusz úgy tűnik tényleg akar az addikció kutatással foglalkozni, el is kezdett összeszedni néhány alkeszt. Kíváncsi vagyok, ebből mi lesz. (Fega)
- Ha már szóba kerültek a háttérben folyó titkos kórházi projektek: Mays doktor elhalálozásával Elkinsre hárul a feladat, hogy gondoskodjon a bordélyházi szajhák egészségügyi ellátásáról. Szerintem jobb kezekbe kerültek a lányok. (Gaines)
- Nem vagyok túl nagy rajongója Opalnak, plusz hiányolom, hogy jobban megismerjük a kapcsolatuk valódi mélységeit, ezért a táncolást a harlemi mulatóban is kicsit feszengve néztem végig. (Fega)
- Én épp ellenkezőleg gondolom, a harlemi jelenet az egyik kedvencem volt az epizódban, ügyesen volt összevágva, és elég hatásosan szemléltette, hogy mit láthatott ez a két ember egymásban. Látszott, hogy egy nyelvet beszélnek, helyesen flörtöltek, Edwards sokkal oldottabb volt mellette, mint a tiltott szerelmével, Neely-vel bármikor. Nálam egy rész alatt elérték, hogy érdekelni kezdjen a figura. (Gaines)
- Opal szerint az Eiffel-torony elcsúfítja Párizs látképét. Szóval ő sem olyan haladó gondolkodású ám, amilyennek tűnik! (Fega)
- Dr. Zinbergről mikor derül ki valami csúnya? Mert a mostani epizódban is teljesen jófej főnök szerepében tetszelgett, mikor Bertie az édesanyjáról beszélt. (Fega)
- Te nem érezted kicsit túl hűvösnek és túl pragmatikusnak Zinberget? Mintha Thack helyezkedne el a skála egyik végén (kiszámíthatatlan, forrófejű, megbízhatatlan őrült zseni), Zinberg meg a másikon (túl óvatos, túl szabálykövető). Bertie szerintem kicsit cseberből vederbe esett, viszont ha Zinberg nem nyújt neki segítséget az anyja megmentésére irányuló törekvéseiben, akkor lehet tippelni, hányadik részben kopogtat be Thack ajtaján. (Gaines)
- Néha az az érzésem, hogy nem is ugyanazt a sorozatot nézzük. Az mindenesetre szép tipp, nekem nem jutott eszembe, de Bertie valószínűleg visszamegy Thack-hez, hogy segítséget kérjen. (Fega)
- Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: Zsinórban a második rész gusztustalan trancsírozások nélkül, ezek valami különösen durva dologra készülnek, attól tartok. Láttunk ugyan egy-két felboncolt hullát, de hasonlót bármelyik random helyszínelős sorozat prezentálhatott volna. Ráadásul ebben a részben meg is mentettek egy beteget! Éljen a 20. század eleji orvostudomány!
Starcraft visszatekintés: III. rész, A Bukás
Az eredeti Starcraft záró epizódjában végre lehetőségünk nyílik megismerkedni a titokzatos protoss fajjal, a Xel'Nagák első szülött gyermekeivel. A zerg kampány után felüdülés hús-vér, humanoid lényekkel együtt dolgozni, akik a sok ezer éves verhetetlenségük után most azon kapják magukat, hogy csúnyán lerohanták otthonukat.
Az Overmind Aiur felszíni manifesztációja után két nappal vesszük fel a fonalat, mikor is elkezdődik az ellentámadás szervezése. Tassadar utódjaként az egyik provincia védelmének megerősítését kapjuk első feladatunkként. Megismerkedünk Aldarissal, aki elpanaszolja nekünk Tassadarral kapcsolatos csalódottságát: az előző végrehajtó volt a protossok legfőbb reménye, a hős templomos azonban megtagadta a közvetlen parancsot és eltűnt. Aldaris, aki a protoss vallási és állami vezetést, a Konklávét képviseli, felhívja a figyelmünket, hogy nem szeretne ismét csalódni a templomos rendben.
A narratíva tempója rögtön a kampány elején fokozódik. Aldarissal folytatott beszélgetésből megtudjuk, hogy az eredeti protoss támadások, melyeket Tassadar vezetett le a Konklávé utasítása szerint a Sara rendszernél, a zergek ellen irányult. Ez némileg más megvilágításba helyezi a dolgokat: a protoss mégsem az a tipikus, túlfejlett hódító faj, aki mindent el akar tiporni. Az emberre is azért emeli a kezét, mert fél, hogy a zergek bekebelezik azt.Érdekesség, hogy szemben az előző két fejezet játékos karaktereinek feledésbe merülésével, a most megformált személyünk később valódi szereplővé válik. Egy retcon folyamatnak köszönhetően itt valójában a fiatal Artanist képviseljük, aki nem csak a Brood War kiegészitőben jelenik meg, de a hamarosan polcokra kerülő Legacy of the Void főszereplője is. Ennek fényében történetünket az előzőektől eltérően, Artanis személyével együtt meséljük tovább.
Artanis tehát felkerekedik, hogy csapatával megerősítse Antioch provinciáját, ahol csatlakoznak régi bajtársához, Fenixhez. A környékről sikerrel űzik el a zergeket, azonban mielőtt újabb utasításokat kapnának a központtól, a távoli ismeretlenből bejelentkezik Tassadar. Nem törődve Aldaris felháborodásával és számonkérésével, az ex-végrehajtó közli: megtalálta a módját annak, hogyan vegyük fel érdemben a harcot a zergekkel. Mesél a sötét templomosokkal való találkozásáról és a cerebrátusok fontosságáról. Aldaris teljesen kiakad, mondván, a sötétségbe burkolózó eretnek protossokkal való kapcsolatfelvételből több veszedelem származhat, mint a zerg összetűzésekből. Tassadar csöndre inti az aggodalmaskodó politikust és a templomosok segítségét kéri. Fenix és Artanis úgy dönt, itt az ideje szétcincálni az egyik közelben tanyázó cerebrátust. Együttes erővel látszólag végeznek is a lénnyel; ők azonban nem tudják, amit a játékos felmérhetett a zerg küldetéssorozat alatt. A cerebrátusokkal csak a sötét templomosok végezhetnek igazán. Mikor megérkezik a rossz hír, hogy a gilisztaszerű agytröszt visszatért, Aldaris végleg lemond Tassadarról. Megbízhatatlan eretneknek bélyegzi, és közli, hogy a valódi protoss harci attitűdhöz amúgy sem passzol a védtelen cerebrátusok hentelése. Helyette szemtől szemben kell felvenni a zerg seregekkel a harcot.
Ezek után magunk mögött hagyjuk Fenixet és egy Scion tartományába igyekszünk, ahol ki kell irtanunk valamennyi zerget. Az offenzíva sikeres lesz, győzelmünkért azonban komoly árat fizetünk. Az Antiochban állomásozó Fenixet lerohanják.
A Konklávé, abban az illúzióban dédelgetve magát, hogy összességében jól haladnak az Auir visszafoglalásáért folytatott harcban, úgy dönt, Tassadar után küld minket. A jelek szerint az idős protossok által vezetett tanács még a pusztító idegeneknél is jobban fél az eretneknek tartott testvérektől. Ennek fényében Char felé vesszük az irányt, hogy letartóztassuk a templomost.
Egy Char körül keringő űrállomáson bukkanunk rá, Jim Raynor társaságában. A jelek szerint Mar Sara egykori marshallja nem jutott messzire, amióta Kerrigannel egymásnak estek. Aldaris ismerteti a Konklávé vádjait, miszerint Tassadar fenyegetést jelent a teljes protoss fajra a sötét templomosokkal való együttműködése miatt. A templomos arra kér minket, menjünk szembe a direkt paranccsal és segítsünk neki megtalálni Zeratult és testvéreit a bolygó felszínén. Meggyőződése, hogy csakis kitagadott fajtársaink segítségével győzhetik le a zergeket. Artanis, vagyis mi, beadjuk a derekunkat és a letartóztatása helyett rendelkezésre bocsátjuk a csapatainkat
Az űrállomás elhagyása után a sötét templomosok legutóbbi ismert pozíciója felé vesszük az irányt. Útközben Duke tábornok a nyakunkba küld egy kisebb flottát, mondván emberi életeket veszélyeztetünk a zergek megtámadásával. A Dominium erőinek szétzúzása után átverekedjük magunkat néhány zerg fészken, majd Tassadar, kiegészülve két bátor zelottal, bemerészkedik abba az elhagyatott bázisra, ahol a sötét templomosokat sejti. A mászkálós kaland során emberi túlélők is segítik az ügyünket, akik szívesebben esnek el protoss pszichés pengék oldalán harcolva, semmint, hogy úgy végezzék, mint más fajtársaik: a bázis ugyanis tele van fertőzött emberekkel.
Tassadar megtalálja végül Zeratult és arra kéri, tegye félre sérelmeit, és jöjjön vele haza Auirre. A sötét templomosok vezetője ugyan reflektál a tényre, hogy komoly kockázatot vállal, hiszen eretneknek tartják őket odahaza, mégis hajlandó csatlakozni hozzánk, hogy megvédje anyaföldjét.
Ezen a ponton érdemes elmélyülni a protoss történelemben és társadalomban. Történt, hogy a törzsi rendszerben élő protossok generációkon keresztül emésztették fel egymást belső háborúkkal, mígnem egy szép napon megalakult a Khala, ami egyesítette fajukat. Az új rend békét hozott, azonban nem mindenki volt hajlandó megfizetni ennek az árát. A Khala ugyanis azt kéri, hogy adjuk fel egónk, identitásunk egy részét, és osszuk meg valamennyi gondolatunkat, érzelmünket a társadalmunkkal. Néhány törzs nem kért ebből az új rendszerből. Félve, hogy lázadásuk elterjedhet, a protoss hatalom titokban tartotta a létezésüket és elűzte őket Auirről. A rendszer később konszolidálódott, a törzsi felosztás helyett pedig kasztok jöttek létre. Azóta a Konklávé alkotja a politikai, vezető szervet, a Khalai jelenti a civil szférát, a Templomos rend pedig a katonaságot. Aldaris és társai tehát azért félnek Tassadartól, mert térnyelésével kiderülhet, hogyan bántak fajtársaikkal, akiknek tagadják létezését a tömegek előtt.Tetteink kritikai megítélése nem túl kedvező. Amint megérkezünk Auirre, Aldaris a Konklávé parancsának megfelelően elrendeli a letartóztatásunkat. Tassadar nehezen dolgozza fel, hogy vezetői ennyire rövidlátóak és nem mérik fel, milyen veszélyben van fajuk. Enyhítő körülmény Fenix jelenléte, aki a jelek szerint mégis túlélte az antiochi csatát. Sérült teste egy dragoon szerkezetében szolgálja a protoss ügyet tovább és bár szkeptikus a sötét templomosokat illetően, Tassadar mellé áll. Csata robban ki, Tassadar követői pedig már-már térdre kényszerítik a Konklávé erőit, a templomos azonban képtelen tovább harcolni testvérei ellen és feladja magát. Aldaris nem hatódik meg az önzetlenségtől; nem csak börtönbe zárják az egykori végrehajtót, de azonnal el is rendelik a kivégzését.
Zeratul és társai a káoszban teljesen felszivodnak.
Artanis és Fenix nem adják fel, így megkísérelik kiszabadítani társukat. A mentőakcióba Raynor is beszáll, a császártól elcsent Hyperionnal. Úgy érzi, tartozik ennyivel a templomosnak, aki megmentette csapatát, mikor Charon voltak. Mire sikerül Tassadart kiszabadítani, a Konklávé körbefogja egységeinket. Akciójuk azonban kudarcot vall, mikor Zeratul és csatlósai megjelennek a Szinen. A semmiből felbukkanó eretnekek térdre kényszerítik a konzervatív csapatokat, Aldarisék pedig útnak engedik hőseinket.
A belső veszélyek elhárulásával megnyílik az út a valódi küldetés, az Overmind kivégzése felé. Zeratul, Fenix csapatainak háttértámogatásával sikeresen megsemmisít két cerebrátust, összezavarva ezzel a központi rajokat. A zergek elgyengülését kihasználva egyre közelebb kerülnek a Központi Tudathoz, a végső offenzívához pedig Raynor alakulata is csatlakozik.
A végső ütközet előtt hivatalosan is bocsánatot kér Aldaris. Felmérve a zerg erők dekoncentráltságát, belátja, hogy igazunk volt. Tovább megy és karakter hűtlen hízelgésbe kezd, majd felment a vádak alól. A konzervatívok felszínes ideológiai behódolásukkal, a sötét testvéreinkkel és Raynor harcedzett lázadóival kiegészülve kezdetét veszi a végső csata.
Hiába sikerül komoly sebet ejteni az Overmind fizikai testén, az egyre csak fáradó szövetséges sereg képtelen végezni a zergek vezetőjével, azok végeláthatatlan száma miatt pedig komoly veszteségeket szenvednek el. Tassadar végső elhatározásában úgy dönt, egyesíti eredeti templomos, nem rég tanult sötét templomos energiáit, és saját életének árán végez ellenségével. Pszichonikus formájában magába olvasztja zászlóshajóját, a Ganthrithort és nekicsapódik a Központi Tudatnak, teljesen felemésztve azt.
A végső ütközet előtt hivatalosan is bocsánatot kér Aldaris. Felmérve a zerg erők dekoncentráltságát, belátja, hogy igazunk volt. Tovább megy és karakter hűtlen hízelgésbe kezd, majd felment a vádak alól. A konzervatívok felszínes ideológiai behódolásukkal, a sötét testvéreinkkel és Raynor harcedzett lázadóival kiegészülve kezdetét veszi a végső csata.
Hiába sikerül komoly sebet ejteni az Overmind fizikai testén, az egyre csak fáradó szövetséges sereg képtelen végezni a zergek vezetőjével, azok végeláthatatlan száma miatt pedig komoly veszteségeket szenvednek el. Tassadar végső elhatározásában úgy dönt, egyesíti eredeti templomos, nem rég tanult sötét templomos energiáit, és saját életének árán végez ellenségével. Pszichonikus formájában magába olvasztja zászlóshajóját, a Ganthrithort és nekicsapódik a Központi Tudatnak, teljesen felemésztve azt.
Az első komolyabb protoss-ember együttműködéssel és beláthatatlan zerg következményekkel zárul az eredeti Starcraft története. Hőseink a rommá vált Auirön mérik fel a háború okozta sebeket, miközben a Charon maradt Kerrigan újabb mentális póráztól szabadul meg.
A Starcraft 2 szempontjából fontos mozzanatok a történetben:
- Megismerjük Aldarist és a Konklávét, valamint ízelítőt kapunk a protoss történelemből és társadalmi berendezkedésből.
- Megismerjük Fenixet, akit egy ideig halottnak hiszünk.
- Tassadar a segítségünkkel megtalálja a sötét templomosokat és szövetséget köt Zeratullal.
- Raynor és csapatai több esetben is segítik a protoss erőket, Jim pedig szoros barátságot alakít ki Fenixxel és Tassadarral.
- Együttes erőikkel legyőzik a Központi Tudatot.
- Kerrigan felszabadul az Overmind irányítása alól.
Az eredeti Starcraft története itt véget ér. A cselekmény közvetlenül a kiegészítő csomag küldetéseivel, a Brood Warral folytatódik, melynek első, Protoss kampányával hamarosan jelentkezünk. A Starcraft 2 záró kiegészítője, a Legacy of the Void november 10-én jelenik meg a boltokban.
The Leftovers 2x04 - Orange Sticker
Damon Lindelof a különböző interjúkból nem tűnik egy igazán magabiztos figurának. Sokkal inkább valaki olyan, aki az ismeretlen tojásos profilképpel rendelkező trolloktól érkező rövid szöveges üzeneteket is annyira a lelkére veszi, hogy inkább maga mögött hagyta a népszerű közösségi oldalt. Ehhez képest, ha valami süt eddig a The Leftovers második évadáról az a magabiztos történetmesélés. Az első évad alapján levonták a megfelelő tanulságokat és úgy érzik, hogy pontosan tudják mi a sorozatuk erőssége és gyengesége és ennek figyelembevételével alakítják a történetet. A nézőpontok kiemelt alkalmazása továbbra is telitalálat, a földrengés elég régen történt meg először a szemünk előtt, mégis az epizódkezdéssel kap egy újabb réteget, hiszen Nora minden idők egyik legdurvább rémálmára ébred. A menedék mintha ellene fordult volna, kábeltévé és internet hiányában csak arra tud gondolni, hogy ismét elveszítette a férjét. Carrie Coontól nem először kérik a készítők, hogy vezényszóra játsza el a lehető legdurvább összeomlást és ezúttal sem vall kudarcot. Ráadásul a cold open a sorozat szempontjából sem érződik lerágott csontnak.
Nora közel került a nézőkhöz és elképzelni sem tudom, hogy valaki ne legyen hiperérzékeny mindenre, ami vele történik. A viselkedése nem meglepő, az pillanat erejét az sem gyengíti, hogy tudjuk, Kevin él és virul. Itt lehet beszélni a magabiztosságról, hiszen mindenképpen szükség van egy ilyen hozzáállásra az írók részéről, hogy ne pánikoljanak, amiért a negyedik részben indul el, akkor is csak kómotosan az első epizódban felvázolt konfliktus. Ráadásul még önismétlésről is beszélhetünk, mert mondjuk Kevin konfliktusa saját magával nem lépett túl sokat előre az első évadhoz képest. Valamiért fontos a személye az univerzum számára, de fogalma sincs a részletekről, pedig Patti állítólag minden kérdésére választ adhat. Elég sokat számít, hogy milyen hitelt adunk Patti szavainak, ugyanis ez az egész epizód értékelését befolyásolhatja.
A készítők valószínűleg élvezik, hogy az orruknál fogva vezethetik a nézőket, de akkor sem gondolom, hogy minden egyes segítség, amit felkínálnak, tévútra vezet. Ennek legerősebb példája, mikor Patti elmeséli, hogyan nézte végig, ahogy annak idején a férjére szarik egy másik nő. Kevin feltehetőleg pont azért tud erről, mert Laurie nem vette teljesen komolyan a titoktartási kötelezettségét. A stílus, ahogyan prezentálják, sokkal elegánsabbá teszi az egészet. Pattin keresztül Kevinnek hozzáférése van azokhoz az emlékekhez, amik az alvajárás során raktározódnak el. Ezek alapján el kellene fogadni, hogy a lányok tényleg eltűntek, de még mindig hiszek abban, hogy a második évad első részében bemutatott alaphelyzet nem csak azért kellett, hogy egy pillanat leforgása alatt lerombolják és minden olyan legyen, mint az első évadban volt. Persze az utolsó biztonságosnak hitt hely mítoszának megszűnése önmagában érdekes téma és lehet, hogy ehhez nincs is szükség egyértelmű megerősítésre a lányok sorsával kapcsolatosan. Az epizód elég vastagon aláhúzza, hogy bárhova mész, bármit csinálsz, az eltűnések által okozott sérülések soha nem fognak begyógyulni. Az emberek pedig ott is megváltoztak, ahonnan nem tűnt el senki.
Jill ugyanerről beszél, mikor a mostohaanyjával kvaterkázik a tornácon. Akárhova megy az ember, (érthető okokból) oda saját magát is viszi, a belső démonokat puszta környezetváltoztatással nem lehet legyőzni. Ezzel pedig továbbra is jó irányba halad az évad, hiszen a kisvárossal való történések metaforaként működnek az egyéni sorsokra vetítve. Mondjuk mikor összeáll a mentőcsapat, hogy a lányok keresésére induljanak, azon látszik, hogy az emberek nem először csinálják, tudják, hogy egy ilyen hogyan néz ki és az sem tántorítja el őket, hogy jó eséllyel erőfeszítéseiket nem fogja siker koronázni. Nem számít, mert míg úton vannak, addig ki lehet zárni az új valóságot, amiben az eddigi imák nem érvényesek többé. Ideje hármat leszámolni abból a 9261-ből. Ez pedig előhoz mindent az első évadból, vagyis újra felmerül, hogy ugyanazoknál a konfliktusoknál tart a sorozat, mint az első évadban.
Az eddigi főszereplők persze nem statikusak, plusz ott van egy csomó új szereplő, akiket csak most ismerünk meg. Attól sem félek, hogy a sorozat ne tudna újat mondani, Jared városa önmagában elég rejtélyt tartogat. De Kevinnek muszáj lesz fejlődnie és jobban kezébe venni a dolgokat, persze egy idő után az, hogy mindig Pattire hallgat, ugyanolyan idegesítő lehet, minthogy folyton próbálja ignorálni. De a sorozat tekintetében mindenképp újdonság lenne a főszerpelő, aki nem passzív és csak sodródik az eseményekkel. John személyében kaptunk egy ilyen karaktert, aki elég fafejű módon megy előre. Patti azt tanácsolta, hogy Kevin ne szálljon be a kocsiba John mellé, de nyilvánvalóan nem hallgat rá, itt pedig, abban a pillanatban, ahogy bennünk is felmerül a kérdés, hogy miért akarta John, hogy vele menjen, ő is pontosan ugyanezt mondja ki. Egyértelmű választ persze nem kapunk rá, de valami ki nem mondott dolog lehet a háttérben, ami továbbra is azzal kecsegtet, hogy John talán izgalmasabb főszereplő tudna lenni, mint Kevin. Bár lehet, hogy bárki kerülne a sorozat tényleges fókuszába, az megmaradna frusztrálónak, mert a miértek és a motivációk, nem mindig kristálytiszták. Ez egy ilyen sorozat.
A rész végén nem tudjuk meg, hogy Kevin miért akart öngyilkos lenni. Őszintének tűnik, mikor letagadja a feltételezést. De akkor mi vette rá? Valahol érthető, ha el akarná dobni ezt a sok felelősséget, de a külső erők megakadályozzák a tervét. Az is nyilvánvaló, hogy komolyan gondolja a kapcsolatot Norával, de az a brutális őszinteséget, amit a mapletoni gyújtogatás eseményei után láttunk, azt a mindennapokba nem tudta átvinni. A bilincses alvás tökéletesen illik a sorozatba, remélhetőleg Nora szemén keresztül így vethetünk majd egy pillantást az éppen alvajáró Kevinre. Nála még az is óriási kérdés, hogy hogyan reagál a lányok eltűnésére. Nagy meggyőződéssel mondja azt, amit szerintem a legtöbb rajongó gondolt a sorozatról: az eltűnések egyszeri alkalommal történtek, ideje továbblépni és nem foglalkozni az ismétlés fenyegető rémével. Csak ahogy pár bekezdéssel feljebb írtam, a rész pontosan azt mutatja be, hogy mennyire nem ez a valóság. A legérdekesebb helyzetben az eltűnések miatt Michael van, aki a másik felét veszítette el, hiszen Evie az ikertestvére. A történtek igazán próbára teszik a hitét, nem véletlen, hogy az „Orange Sticker” elnevezést kapta az epizód, ahogy a rész végén elkezdi lekaparni az érintetlenségüket jelképező matricát, azzal közvetíti, hogy megtette az első lépést a feldolgozás irányába. Ezek után remélem látni fogjuk az első misét, ahol a közösség megpróbál új identitást keresni a lányok eltűnése után.
A sorozat korábban már mutatott olyan emlékezetes pillanatokat, ahol az emberek maguk mögött hagyták a csomagjaikat, kíváncsi leszek, hogy a természetfelettitől ódzkodó Murphyék esetében ez, hogyan zajlik majd. Michael fura ismerőse az erdőből, Virgil, Kevin után Norával is összefut, akinek szintén az arcába döngölik, hogy azoktól a csomagoktól valójában sohasem szabadulhat meg. Újra különlegese bánásmódban részesül, csak azért, mert egy fura alak ránézésre meg tudja mondani róla, hogy a teljes családja odalett. Amíg a készítők pontosan tudják, hogy mikor és melyik gombokat nyomják a szereplőiken, addig a sorozat tudja tartani az eddigi igen magas minőséget.
Egyéb felfedezések:
- #AusztráliaFigyelő: Előfordulhat hogy ebben a részben semmilyen utalást nem kaptunk? Vagy csak én nem figyeltem eléggé?
- Nagyon kíváncsi leszek, hogy a kecskés emberről valamikor megtudunk-e többet.
- Mikor Kevin ujjlenyomata Isaachez vezeti John-t, akkor a sorozat nagyon szépen mutatja be újra, hogy a jelek és azok megfejtése, milyen könnyen az őrületbe tudnak valakit kergetni. Azt is lehetett érezni, hogy Kevin egy fontos történet főszereplője, aki már megint tűzközelbe került, de mikor lebuktathatná magát, akkor is inkább másra tereli a gyanút. A főszereplő, aki nem tud semmit és mindig szerencséje van, egy idő után zavaró lesz.
- Evie ki nem mondott ajándéka szerintem annak a metaforája volt, amit az epizódban Pattie-től hallottunk, hogy az emberek félnek szembenézni az igazsággal, mert onnantól kezdve nincsen visszaút.
- Azt hiszem a tippem, hogy Mary gyúgyulásáról, be fog jönni.
- Kíváncsi vagyok, hogy Matt mikor kap több jelenetet, de az most is nyilvánvaló volt, hogy Jardentől nem ugyanazt várja ős és Nora.
The Knick 2x03 - The Best with the Best to Get the Best
Fega: Az előző epizódról szóló írásunkban nem ugrottam rá, mert gondoltam nem lesz fontos, de megismertük személyesen a pszichiátriára beépült újságírónőt. Nem is akárhol, Bertie új helyén egy zsidó kórházban, ahol Genevieve épp portrécikket ír Thack nagy riválisáról, akit már az első évadban is láttunk. Azért kezdek itt, mert az epizódban az ő száluk sikerült a legérdekesebbre, de ha már benne vagyok a bókokban, akkor azt is le kell szögezni, hogy messze a „The Best With The Best To Get The Best” tetszett eddig a legjobban az évadban. Lehet most kezdtem el igazán Soderbergh (SODERBERGH!4) munkájára figyelni, mindenesetre most éreztem, hogy az írás szinte végig rendben van, a rendezői munka pedig kihozza belőle a maximumot.
Térjünk vissza Bertie első napjára az iskolában, ahol rögtön egy napindító értekezletbe csöppenünk bele, ahol üdítően professzionális a légkör. A legtöbb velünk kapcsolatba kerülő szakemberrel így van, de orvosoknál különösen szeretjük ha minden pillanatban összeszedettek és koncentráltak, a munkájuk teljes palettáját nézve, nem csak akkor ha szikével a kézben állnak egy beteg felett. Ez viszont munkaszervezés szintjén szerintem hiányzik az újra Dr. Thackery által vezetett sebész osztály munkájából. Nem tudni, hogy Bertie mennyire értékeli az egészet, mert rögtön amint behozná a lazaságot meg a rock’n rollt, ahogy bemutatása után félmosollyal kiejelenti, hogy nyugodtan hívhatják Bertie-nek, Dr. Zinberg figyelmezteti, hogy itt nem véletlenül mennek máshogy a dolgok, mint a Knickben. De nem csak emiatt érezheti magát kakukktojásnak, a Mount Sinai ugyanis egy zsidó kórház, úgy tűnik a csapatban jelenleg ő az egyetlen, aki nem ilyen vallásúnak született.
Talán ez a figyelmeztető jel, hogy ne számoljunk az itteni munkájával túl hosszú időre, mindenesetre a szál az újságíróval, nem ehhez köti, abban viszont bízom, hogy az újságírónőt alakító Arielle Goldman nem csak egy rövid vendégszereplésre érkezett. Arra valahogy tippelni lehetett, hogy Bertie esetében nem akarják kivágni a magánéletét és csak a munkával kapcsolatos történetekben mutatni őt, ezért borítékolható volt egy új romantikus érdekeltség érkezése. Nem mondom, hogy mennyire életszagú, hogy rögtön az első napon így zajlanak az események, de néha a plot érdekében ezeket el kell nézni a sorozatnak.
Tudom, hogy nem kapcsolódik kifejezetten a sorozathoz, de érdekelne a véleményed Gaines azzal kapcsolatban, hogy a sorozatokon mennyire kéred számon az életszerűségeket és a véletlen egybeeséseket? Mindennek történetet kell szolgálnia? Vagy nem lehet ugyanazzal a szemmel nézni minden sorozatot?
A lényeg, hogy Bertie és Genieve remekül működnek együtt. Miután véget ér az értekezlet ketten maradnak a műtőben és és előkerül Soderbergh előszeretettel használt, “olyan mintha ipari kamera lenne” beállítása. Mindkettejük teljes alakát látjuk, mert minden fontos: milyen távolságra állnak egymástól, hogyan állnak mikor beszélnek vagy hallgatnak és így tovább. Ráadásul a kamera általában diktálja, hogy kit látunk, sokszor azzal sem törődve, hogy teljesen mások beszélnek épp. Itt viszont kettőjükről és a közeledésükről szól a jelenet, úgyhogy érthető ha látjuk, hogy milyen távol is vannak jelenleg. Összességében meglepő, hogy a randiról való beszélgetést hamar a kezébe veszi az újságírónő és mikor bedobja az időpontot, csak épp egy pillanatig várja meg Bertie reakcióját, de egyébként természetesnek veszi, hogy alkalmazkodik hozzá a férfi. Azt gondolnám, hogy a 20. század derekán kicsit szokatlan volt ez a fajta leosztás férfi és nő között, de gondolom nem számít, ameddig hű a karakterekhez, ugye?
Ezután eltelik vagy 20 perc míg újra képernyőre kerülnek, ekkor már rögtön a randit látjuk. Ezúttal is jellegzetes beállítást kapunk: az alulról fényképezett szereplők, amint épp a tömegben sétálnak, akik gyakran ki is takarják őket, van soron. A beszélgetésnél talán kijön a készítők egyszerűbb stílusa, ahol először a bizonyos újságcikkről esik szó, majd ebből rögtön sikerült átkötni arra, hogy minden kezdet nehéz. Ez ismerős, hiszen Genevieve-nek ez volt az egyik első Bertie-hez intézett szava. Nem mellesleg tematikusan is rezonál kábé az összes Knick epizódra, de most hogy Dr. Chickering új helyen dolgozik, Thack-ék éppen a szifiliszt próbálják gyógyítani, Dr. Gallinger igyekszik újrakezdeni a feleségével, különösen illik az epizódba. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy megállapítják: mindketten olyan területen kell, hogy létezzenek, ahol csupa tőlük eltérő ember van. Ez a folyamatos kívülállóság, pedig erős kapocs lehet két ember között, remélhetőleg láthatjuk még ennek az alakulását.
Lassan átdobom a labdát, pedig még csak egyetlen fontosabb témát boncolgattam (ezek a szóvicceket be kellene tiltani). Amiről még mindenképpen beszélni akarok az a Cornelia és Lucy szála közötti hasonlóság. A nővér édesapjával kapcsolatban a legrosszabb félelmeink igazolódtak be. A harmadik rész alapján nekem úgy tűnik, hogy elég ódivatú nézeteket vall, a gyerekneveléssel kapcsolatosan. Amikor a templomban látjuk Lucy-t, az a jelenet egy random bűneit bevalló férfival indul, akit szinte teátrálisan bátorít A.D., hogy aztán a kamera kikössön Lucy-n és ne is engedje el (a fókusz egy időre lekerül róla, de a képből nem tűnik el) addig, amíg rá nem szánja magát arra, hogy bevallja a bűneit. Nem tudom, hogy jó döntés-e képernyőn kívül tartani ezt a fontos eseményt, nagyon kíváncsi lettem volna, hogy Lucy milyen szavakat választ és ezt az egészet hogyan játsza el Eve Hewson. Tudom, hogy Gaines te nem mindig vagy tőle elragadtatva, ez talán adott volna némi terepet arra, hogy nagyobbat dobjon.
Mikor hazaérnek csak tippelni tudunk, hogy Elkins nővér tényleg azt és úgy mondta, ami történt, mindenesetre azzal kezd, hogy a gyónás intézménye hatásos volt, mert hitt benne és könnyebbnek érezte magát. Egy átlagos papnak örülnie kellett volna a hallottaknak. De A.D. képtelen saját magától elvonatkoztatni a helyzetben, számára a lánya csak egy egy óriási csalódás, akiből pontosan az ellentéte lett, mint, amit szeretett volna. Ezen keresztül eljutunk egy másik fontos ponthoz az epizódban. Ez pedig, kapcsolódik az epizód egy jellegzetes témájához, hogy az emberek igyekeznek úgy viselkedni, ahogy mások elvárják tőlük és nem úgy, ahogy természetesnek érzik. Lucy azzal, hogy ott ül a templomban és feláll gyónni, részben teljesíti ezt, hiszen A.D. valószínűleg ezt várja el a lányától. Ami viszont kijön végül a száján, az egy másik kérdés, de ezzel az irgalom is eltűnik a tiszteletesből.
Cornelia, mikor ágyba bújik a férjével, akkor szintén arra játszik rá, hogy mit vár el tőle a férje. Bocsánatot kér, majd kezdeményez a szexben, de az egész annak a része, hogy megszerezze a pénzt Harriet nővér ügyvédjére. A beszélgetést az fűti, hogy a férjének fogalma sincs arról, miért szimpatizál a felesége az abortuszt végző nővérrel, pedig nem lenne túl nehéz összerakni a képet. A felesége a teherebeesésről úgy beszélt, mint aki már legalább egyszer túlesett rajta, bár ettől függetlenül tényleg nem kell kórházban dolgozni valakinek ahhoz, hogy tudja a nők nem érzik a pillanatot, mikor megtermékenyülnek. Érdekes kérdés, hogy Cornelia elveszíthet-e mindent, ha továbbra is ilyen felelőtlenül játszik a tűzzel. Mit gondolsz Gaines, mikor használják őt jobban a készítők? Ha magánélete és a nők szerény karrier lehetőségein van a hangsúly, vagy amikor a bubópestis után nyomoz? Mivel az utóbbi szinte biztosan felüti a fejét, ezért gondolom az írók rotálni fogják, hogy épp mi történik vele, pont ezért tartom érdekesnek a kérdést.
Volt még két másik jelenet, ahol az emberek visszaéltek mások feléjük támasztott elvárásaival. Feltételezem, hogy a kurva, akit Barrow látogatott meg nem először adta elő ezt a monológot egy kuncsaftnak, az öreg Herman viszont mégsem tudott mást tenni, mint elhinni, amit mondanak neki. Pontosan azért, mert a saját magáról elképzelt képbe beleillett. (A.D.-nél ezt pont fordítva láttuk) A másik ilyen jelenet, mikor előkerül európából Algernon rég nem látott menyasszonya, Opal. A szüleik mélyen sértve érzik magukat a helyzettől, de mégsem tudnak mást csinálni, úgy viselkednek vele, mintha családtag lenne és nem lenne furcsa így találkozni. Saját magukkal viszont konfliktusba kerülnek, mert a saját fiuk méltatlanul kezelte a helyzetet, amiért jár a fenyítő pofon. Ráadásul hiába veszik le a nőről, hogy rosszat akarhat a fiuknak, mégsem kelnek a védelmére. Ha Algernon a képernyőn van, az sosem rossz, de nem vagyok benne biztos, hogy a szeme és Cornelia mellé még ez hiányzott az egyébként is rengeteg alplottal ügyeskedő sorozatnak.
Itt az ideje átdobni a labát, rengeteg mindenről nem esett még szó. Egyetértesz velem az epizód átlagosnál jobb írását illetően? Mit emelnél még ki? Nekem még az is tetszett, hogy újra előjött a kutatás Thacknél, bár lehet egy idő után unalmas lesz, hogy mindennel csak akkor foglalkozik lelkiismeretesen, ha személyes érdeke fűződik hozzá. De jól állt párhuzamban azzal, amit Bertie átélt, aki vele kisebb rangú dolognak érte meg a labormunkát, pedig odaát a Knickben kiderült, hogy Gallinger is arra vágyna, hogy a különböző kutatásokban számítson rá Thack, ha már megmentette az életét. Itt nagyszerű volt a megjegyzés, hogy az ambíció sokkal messzebbre jutott egy embert, mint az irigység. Ez klassz, különösen azért, mert a második évadban úgy tűnik, hogy mindenkit igyekeznek szimpatikusabbá tenni a fontosabb karakterek közül, még azokat is, akik egyértelműen utálhatóak voltak az első évadban. Te érzed ezt a változást Gaines? Vagy nálad pár emberi momentum miatt még nem lehet kikerülni az ellenszenves kategóriából?
Gaines: Nehéz dolog Bertie-nek lenni! Szegény srác rögtön az első munkanapján belebotlik egy szupermodell kinézetű csajba, akinek vág az esze, mint a borotva, és nemhogy vevő a flörtölésére, hanem szabályosan kikezd Bertie-vel. Mondjuk ráfér a szerelmi bánatában dagonyázó ifjú orvosra, hogy egy egészséges kapcsolata legyen, és végre ne pincsikutyaként csaholjon olyanok körül, akik nem viszonozzák az érzelmeit. Nem ő amúgy az egyetlen, akinek a problémás szerelmi élete kerül terítékre: Barrow megmentősdit akar játszani a prostival, hogy jó embernek érezhesse magát, Algie és Cornelia tovább táncolnak a házasságtörés mezsgyéjén, lépésről lépésre közelebb kerülve ahhoz, hogy tönkretegyék mindkettejük életét (ha egyszer megint összejönnek, nem kérdés, hogy le fognak bukni), és ha ez nem lenne elég, felbukkan Algie eltitkolt felesége.
Tisztára, mint egy szappanopera!
Az írók van, amit ezek közül elegánsan vezetnek fel (a vurstliban való séta a kamerával – megint csak egy diszkrét, cseppet sem hivalkodó vágatlan jelenet – hatásosan közvetítette az első randikra jellemző keringőzést), de bevallom, így, együtt egy kicsit sok volt a szappanos fordulat – Algie szarkavaró felesége nagyon, nagyon nem hiányzott, félő, hogy ezzel Edwards minden idők legsanyargatottabb sorozatszereplője lesz. Ami persze nem újonnan jelenik meg a sorozatban, ráadásul ha úgy vesszük, a magánéleti kalamajkák minden kórházsorozatnak az alapját képezik, a Vészhelyzet-től a Grace kliniká-ig, és hát miért képezzen kivételt a The Knick, csak mert a múltban játszódik, és karcosabb a stílusa a többinél. A szappan amúgy sem eredendően pejoratív kifejezés, és én itt nem a „giccses” jelentésében használom, hanem szerkesztési elvként, amennyiben a szappanoperákban a hömpölygő cselekmény vezeti a karaktereket, a fordulatok egymás hegyére-hátára való pakolása, nincs végpont, a szereplők többé-kevésbé statikusak, ugyanazokat a konfliktusokat kényszerülnek végigjátszani. És ebben a részben – ami számomra épphogy a leggyengébb volt forgatókönyvileg – kristályosodott ki, hogy a The Knick is ezt a szerkesztőelvet vallja, amit nevezhetünk úgy is persze, hogy „a tíz rész egy mozifilm”, vagy hogy „ez egy regény”, de én inkább azt érzem, hogy Belger és Amiel kezében szétfolyik az alapanyag.
Nem érzem ebben az évadban a tematikai kohéziót, a céltudatosságot, az epizódok a 2010-es évek kábeles drámáinak trendjébe illeszkedve nem állnak meg a maguk lábán, nem alkotnak önálló egységet. Az, hogy három rész után még mindig ezerfelé tart a sztori, azért is furcsa, mert Amielék előre megírták mind a tíz részét az évadnak, tehát elvileg lehetne sokkal feszesebb, célratörőbb a cselekményvezetés. Lehet, hogy nincs is ezzel baj, hogy el kell fogadni, ez a sorozat ilyen széttartó, és tulajdonképpen még csak azt sem mondhatnám, hogy az egyes szereplőkkel ne bánnának jól, mindenki érdekes, vagy legalábbis érdekesen játsszák őket, és néha felfedezhető egy-két motívumbeli párhuzam. Mégis zavart most a csapongás, amely a sorozatot jellemzi, mintha Thack írta volna az epizódokat, ugyanúgy kap bele ebbe-abba, mint ahogy a főorvos az egyik részben még a drogok „ellenszerét” keresi, a másikban már a szifiliszre keresi a gyógyírt.
Ehhez kapcsolódik az életszerűségről feltett kérdésed (és ígérem, mindjárt belemegyek az epizód történéseibe, hogy ne csak a levegőbe beszéljek), amire az unalmas válasz az, hogy sorozata válogatja. Mert egy Hannibal-tól nem várom el azt, hogy híven tükrözze a valóságot, az egy rémálomszerű, erősen metaforizált dimenzióban játszódik, hülyeség fennakadni a procedurális bakugrásokon vagy az emelkedett stílben előadott párbeszédeken, a lényeg, hogy a saját szabályait tartsa be. De mondjuk egy tetszőlegesen kiválasztott David Simon-sorozat arra törekszik, hogy napjaink Amerikáját ábrázolja (nyilván dramatizált változatban, de minél valósághűbben), így ott számon tudom kérni, ha valami túlságosan elrugaszkodott. (Bár még ez is csalóka, a Show Me a Hero egyik fordulatánál húztam a számat, hogy ez mennyire hollywoodi, aztán kiderült, hogy hajszálpontosan így történt a valóságban.) A legtöbbször amúgy többre tartom az érzelmi, pszichológiai hitelességet, mint bármiféle életszerűséget, amit egyébként is nehéz megragadni – szóval, a karakterek legyenek hűek magukhoz, értsük, mit miért csinálnak.
Egyébként örülök, hogy feltettél ilyen kérdéseket, mert viszonylag kevés mondandóm van magáról az epizódról. A legérdekesebb elemeket te is kiemelted: egyrészt Bertie új munkahelyén keresztül szépen szembeállítják a „zseni” vs. „szabálykövető” vezetői magatartás eredményességét. Tetszik, hogy a sorozat nem foglal egyértelmű állást: elvileg úgy kellene gondolnunk, hogy Thack a nagy király, hiszen a romantika óta dívó zsenikultusz feljebb taksálja a lánglelkű forradalmárokat a biztos úton haladó iparosoknál (ha nagyon akarjuk, ezt még meta-szinten Soderbergh rendezői pályafutására is vonatkoztathatjuk, aki bár szakmája egyik legjobbja, igazából megbízható iparosként szállítja az alkotásait). De Thack esete éppen azt példázza, hogy néha az egzaltált zseniket sem árt rendezett mederbe terelni, főleg ha még drogfüggők is: legalább annyi híres alkotóművész vallja, hogy a leszokás után, fókuszáltabban sokkal jobb alkotásokat hoztak létre, mint ahány korszakos mestermű született benarkózott állapotban. Ettől még persze átragad a túlfűtött zsenik közelében lévő emberekre ez a lázas alkotói szellem, és ezért érzi magát elnyomva a végletekig beszabályozott Sinai kórházban Bertie – előreszaladna az adrenalinnal végzett kísérletek terén, de a kollégák ragaszkodnak a szabályos ügymenethez. Vajon ezzel csak elhúzzák azt, ami sokkal hamarabb is életeket menthetne, vagy épp ellenkezőleg, az a felelőtlenség, ahogy Thack egyből emberkísérleteket végezne a szifilisz elleni maláriagyógyszerrel, csak mert az ismerősének meg vannak számlálva a napjaik? És közben harmadik példaként ott van Edwards, aki szintén intézményes kereteken kívül kényszerült dolgozni az első évadban, de nem csapongó hévvel, hanem aprólékos munkával jutott el olyan radikális találmányokig, mint a porszívós megoldás.
Nagyon találó, amit írtál, hogy a szereplőknek akarva-akaratlan igazodniuk kell mások elvárásaihoz. Csúfosan mellélőttem, amikor Lucy apját haladó gondolkodású prédikátornak gondoltam, kiderült, hogy mint a sorozatban szereplő szinte összes patriarchális figura, egy utolsó rohadék, aki fizikailag és lelkileg is megnyomorítja a lányát – így már érthető, hogy Elkins nővér miért vonzódik az idősebb, autoriter férfiakhoz, és miért van tele elfojtásokkal. Harriet ugyanígy ki van téve a férfitársadalom kénye-kedvének, mások döntenek a feje felett, a tárgyalást vezető bíró például rögtön az elején kijelenti, hogy ha rajta múlik, Harriet a pokol tüzén fog elégni (és hát, ki máson múlna), a sztárügyvéd pedig csak addig védi, amíg megkapja a tiszteletdíját, amit Cornelia a férje beleegyezése nélkül nem fog tudni leperkálni. (Szerintem jó, hogy Cornelia szerepe “rotálódik”, hiszen pont az a lényege, hogy egy olyan társadalmi közegben mozog, amely egy bizonyos szerepet követel meg tőle, az úrinőét, de ő minduntalan megpróbál kitörni belőle, és csinálni valamit. Normális, hogy a kettő között libikókázik.) Még a The Knick ügyeletes görénye, Barrow is azzal van elfoglalva, hogy milyen képet sugározzon kifelé, és arról papol az építésvezetőnek, hogy a jó vezető titka, hogy félelmet ébresszen a beosztottjaiban – aztán szembejön vele a zombigengszter Bunky csodával határos módon életben maradt csatlósa, és Barrow egyből összeszarja magát félelmében.
A végére hagytam Gallingert, hiszen kérdezted, elég-e pár emberi momentum ahhoz, hogy valaki kikerüljön az ellenszenves kategóriából. A kérdést kicsit tévesnek érzem: nem az a bajom Gallingerrel, hogy ellenszenves, hanem hogy unalmas figura, nem túl izgalmasan eljátszva – vessük össze például Barrow-val, aki szintén elég egysíkú, de szórakoztatóan ellenszenves, az a fajta karakter, akit élmény utálni. Tény, hogy Gallingeren árnyal valamennyit, ahogy a családi körben viselkedik: Eleanor szívtelen, önző nővérével szemben támogatja a feleségét, de persze csak egy pontig, az estélyre már nem viszi magával. (Engem amúgy jobban érdekel, hogyan boldogul Eleanor, mint Gallinger féltékenység-rohamai a kórházban.) Viszont rajta keresztül bejön a történetbe a 20. század elejének egyik újabb sötét fejezete, az eugenika, amely a század első felében terjedt el, számos világkongresszuson folytattak éles vitákat az öröklődő betegségek elleni radikális beavatkozásokról, mely eleinte „csak” sterilizációs törvényekhez vezetett, majd később beépült a fajelméleten alapuló politikai irányzatokba, és összefonódott a nácizmussal.
Volt már arra példa sorozatnézői pályafutásom során, hogy egy-egy toxikus, károsan egysíkúnak tartott karakterből óriási kedvencem lett (néhány példa: Sonny a Tremé-ből, Cary Agos a The Good Wife-ból, Augustín a Looking-ból), de ehhez minden esetben az kellett, hogy az írók előcsalogassák a szereplő humánumát, s így idővel elindulhasson kifelé a gödörből, komoly változáson menve keresztül; a két eugenika-hívőnek, úgy tűnik, sikerült felkeltenie Gallinger érdeklődését, szóval nem tartom valószínűnek, hogy egyhamar beállhatunk majd a táborába. De azért remélem, hogy – akárcsak A. D. esetében, viszont fordított előjellel – neked lesz igazad, és az emberi oldala mást is előhoz belőle. A sorozat csak nyerhet rajta.
Egyéb felfedezések:
- SODERBERGH!
- Cleary újabb pofára esése: nem sikerült eltalálnia a megfelelő szteroid-adagot, úgyhogy eggyel kevesebb birkózója maradt, mint a meccs kezdetén. Kellemetlen. (Gaines)
- Így három rész után nem sokkal kezeli valósághűbben a sorozat a főszereplő függőségét, mint a 24. Mármint úgy tűnik, hogy Thack továbbra is drogozik, de attól függetlenül képes valamennyire elvégezni a munkáját, bár rendes műtét közben még mindig nem láttuk. Remélhetőleg hamarosan elindul valamilyen irányba a története, mert így eléggé súlytalanná válik az előző évad végi cliffhanger, hiszen nem lett olyan durva következménye a heroin függőségnek. (Fega)
- Szerintem most ott tart, hogy szinten tartja a függőségét az eszkortlánytól kapott tuti tippel, de amilyen izgága és nyughatatlan volt az Edwardsszal közös jeleneteiben, az nem azt sejteti, hogy olyan marha jól lenne. Lesz ez még rosszabb is. (Gaines)
- Az osztálytalálkozó is nagyszerűen volt fényképezve, tetszett ahogy hangsúlyozták, hogy Gallinger egyedül van, míg mindenki más párban. Nem csak a feleségeik miatt, de bárkivel találkozott, mindenütt egy párosan futott bele az osztálytársaiba, jobban érzékeltetve a magányát. (Fega)
- Henry csélcsap, nőcsábász típus, plusz az apját megkerülve mégis belevágott a metróbizniszbe. Nem lesz ennek jó vége, szerintem elég egy durvább fejmosás vagy botrány, hogy kihátráljon majd az egészből. Jók a szándékai, de nem egy megfontolt ember. (Gaines)
- Ha már a csélcsap embereknél tartunk. A zsidó orvos vajon miért fekete kurvákhoz jár? Progresszivitás miatt, vagy ott van rá a legnagyobb esély, hogy nem fut össze ismerős kuncsafttal? (Mad Men? Valaki?) Kíváncsi vagyok, hogy Bertie meglátogatja-e a jövőben az intézményt, némi tapasztalatszerzés céljából. (Fega)
- Mikor arról volt szó, hogy az ember testi hőmérsékletét kell felvinni, akkor csak nekem jutott eszembe a lázágy, amit Dr. Edwards vásárolt és Thack nem értette mire jó? Pont ilyen helyzetekre találták ki, nem? (Fega)Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: Ezt a részt most egész sértetlenül megúsztuk. Volt egy kis szívtájéki trancsírozás, meg kihúztak egy röfi seggéből egy hőmérőt, de egyszer sem kellett igazán elborzadnunk. Gondolom, ez azt jelenti, hogy jövő héten dupla adagot kapunk.
Starcraft visszatekintés: II. rész, A Központi Tudat
Starcraft nosztalgiában úszik a Régivágásúak csapata!
Az előző részben áttekintettük a Terran kampány történetét, hogyan ismerkedett meg az ember két idegen fajjal és vallott teljes kudarcot az összefogás terén. Jim Raynor felismerve, hogy egykori megmentője, Arcturus Mengsk kegyetlen zsarnok, meglógott a főnök zászlóshajójával és maga mögött hagyta a frissen megalakult Domíniumot. A zergek teljesen összeroppantották a Konföderáció központját, Tarsonist, a protossok pedig visszavonultak egy vesztes csata után.
A második kampányt egy, a későbbiekben szintén elegánsan elfelejtett szereplőn keresztül éljük meg. Megszületünk és megismerkedünk a zerg Központi Tudattal (későbbiekben Overmind), aki frissen formálódott gyermekének fontos küldetést ad. Egy kristályszerű bábot bíz ránk, mely egyszer, ha ki kel, a legfantasztikusabb ügynöke lesz majd a zergeknek.
Fontos leszögezni, hogy ennek a küldetéssorozatnak van a legnyomasztóbb hangulata. Nem csak azért, mert a rovarszerű, identitástól mentes zergek összességében ritkán vágtatnak a szivárványos égbolt alatt; amíg a Lázadó Kiáltás során különböző karakterekkel ismerkedünk meg, akik valamilyen viszonyban állnak egymással, addig a zerg fronton egymástól nehezen megkülönböztethető agytrösztöket kapunk, akiknek személyiségük alig, pusztítási ambíciójuk azonban annál több van. Az Overmind nagyon oda van saját létezésétől, a velünk egy kategóriába eső lények, Zasz és Daggoth pedig csak annyiban különböznek atyjuktól, hogy van kit elismerniük maguknál hatalmasabbnak. (Ezek a gyíkszerű cerebrátusok szerencsére kimentek a divatból. A Starcraft 2-ben zerg fronton is karaktereket kapunk helyettük)
Első ízben némi konföderációs maradványt kell eltakarítanunk az útból Tarsonis felszínén, ezt követően pedig protoss csapatokkal esünk egymásnak az egyik űrplatformon, miközben folyamatosan óvjuk a báb testi épségét. Miután mindkét ellenfél eltakarodik az útból, megejtjük első űrutazásunkat és megérkezünk a zergek központjához, a Char bolygóhoz.Char gyakorlatilag egy hatalmas vulkán, ami bolygó álcát öltve úszik a Tejúton és ideális terepet nyújt a zergeknek, aiknek ritkán kell aggódniuk betolakodóktól. A mostani persze egy ilyen ritka eset. Az agytrösztök legnagyobb meglepetésére terran csapatok merészkedtek a közelbe. A játékosnak ekkor már régi ismerősként tűnik fel Duke tábornok, aki a megszokott sótlan stílussal osztja a parancsokat, ezúttal persze a nemrég megalakult Domínium zászlaja alatt. Továbbra is szem előtt tartva a báb épségét, elűzzük az öreg csapatait. Azonban mikor Duke egysége visszavonulót fúj, egy másik emberi alakulat érkezik a térségbe: Jim Raynor és társai ólálkodnak a környéken.
Jimmy csapatai a legrosszabb helyet és legrosszabb időt választják a felderítésre. Röviddel érkezésük után ugyanis a báb kikel, a legnagyobb döbbenetünkre pedig nem más mászik ki belőle, mint Sara Kerrigan.
Raynor is és a Domínium is lelép Charról, az Overmind pedig odáig meg vissza lesz új szerzeményétől. A cerebrátusok nehezményezik, hogy friss szövetségesük látszólag a saját feje után megy, Kerrigan azonban őket is megfenyegeti. Látva, hogy fenyegetőzésben kiválóan teljesít az újonc, az Overmind rendre inti a gilisztáit és közli: teljes a bizalma Kerrigan irányába és nem bánja, ha saját útját járja.Ennek fényében Kerrigan felkerekedik, hogy megszabaduljon mindenfajta gáttól és gátlástól, amit korábbi szellemképzésein ültettek a fejébe. Célja, hogy pszichonikus energiát korlátlanul tudja csatasorba állítani, ezért úgy dönt, meglátogat egy kutató űrállomást, ami kapcsolódik a szellemek képzéséhez. Itt tovább élesíti pengéit, felaprítja a legénységet és hozzáférést szerez minden, a saját kondicionálásával kapcsolatos információkhoz. Távozása után a domínium megsemmisíti az űrállomást.
Kínos hírekre ér haza a Pengék Királynője címet felvett fertőzött ember. Ezúttal protoss csapatok ólálkodnak Char felszínén, vezetőjük, Tassadar, pedig nem rest nyíltan felvenni vele a kapcsolatot. Kerrigan jó szokásához híven fenyegetőzni kezd, a templomos személyében azonban partnerre talál a verbális karatét illetően. Ennek következtében Kerrigan, megerősödött képességeit is bevetve, szétzúzza a protoss erőket. Megelégelve a közkatonák hentelését, gyávának nevezi ellenfelét, mire Tassadar klasszikus 1v1-re hívja őt ki. Kerrigan, aki minden lehetőséget meg akar ragadni, hogy erejét fitogtassa, ringbe száll, azonban csalódnia kell. Tassadar csupán egy illúziót, egy megtévesztő önképmást küld a párbajra. Mire a zergek feleszmélnek, a protossok már odébb is állnak, Tassadar pedig szórakozottan közli a királynővel: amíg ennyire kiszámíthatóan küzd, saját maga lesz legfőbb ellensége.
Mint később kiderül, Tassadar manővere csupán elterelés volt. Amíg Kerrigan erődemonstrációt tartott, a protossok eljutottak Zasz-ig és végeztek vele. Kerrigant nem hatja meg a dolog. Tisztában van vele, hogy a cerebrátusok halhatatlanok. Ha fizikai formájukkal végez is az ellenség, az Overmind képes új testet adni nekik. Daggoth azonban értésére adja, hogy a mostani eset súlyosabb, a protossok ugyanis megtalálták a módját, hogy végleg elpusztítsák az agytrösztöt. Ilyen csapást a zerg fajra még sosem mértek, a Központi Tudat pedig magába fordult, hogy megeméssze, ami történt.
Ha a veszteségek nem lennének önmagában elegendőek, Daggoth hoz még egy rossz hírt. Azok a zergek, akik Zasz közvetlen irányítása alatt voltak, nem kerültek át más irányítóhoz, így most veszett vadakként rohangálnak Char felszínen és le kell őket mészárolni. A belső sorok rendezését a játékosra bízzák, míg Kerrigan a protossok nyomába ered.
Mire végzünk Zasz rajával, Kerrigan sarokba szorítja a protoss csapatokat, az Overmind pedig visszatér meditatív állapotából és közli érdekes felfedezéseit. Zasz-t egy sötét templomos, bizonyos Zeratul végezte ki, aki hasonló kozmikus energiáknak parancsol, mint a ő maga. A cerebrátus életének kioltása azonban pillanatnyi pszichés kapcsot hozott létre a zergek vezetője és Zeratul között, elméjében kutatva az Overmind pedig megtalálta a protossok legféltettebb titkát: szülőföldjük, Aiur helyét a galaxisban. Mint kiderül, a zergek régóta fenik a fogukat Aiur-re, ezért el is kezdenek készülni egy invázióra.
Kerrigan közben felszámolja a protoss csapatok maradékát, azonban sem Tassadar, sem Zeratul nem kerül elő a csata hevében. Az Overmind hátrahagyja a Pengék Királynőjét azzal a feladattal, hogy végezzen a betolakodók maradékával, ő pedig elindul a zerg faj nagyobbik részével Aiur felé.
Egy komolyabb téridő ugrást követően a zergek meg is kezdik az inváziót. Az Overmind célja, hogy gyökeret eresszen a bolygó felszínén, azonban erre nem kerülhet sor a megfelelő preparációk nélkül. Első körben egy ritka anyagból, a khaydarin kristályból kell egy szeletet kinyernünk. A lelőhelye ennek nyílván komoly védelem alatt áll, így azonnal megkezdődnek az összecsapások. A kristály megszerzése után el is érkezünk a fináléhoz, ahol az Overmind mesélni kezd nekünk.Egy templomra hívja fel a figyelmet, ami állítása szerint még nála is sokkal ősibb. Ez tekintélyes kornak számít annak fényében, hogy ő maga is sok mileniumot számol már. A templom jelentősége abban rejlik, hogy egykoron a Xel’Nagák ezen a ponton tették először a lábukat Aiur felszínére. Ez az ősi, teremtő faj hozta létre a Központi Tudatot, aki az ideérkezésével kívánja teljessé tenni a kört. A protoss védelem mindent megtesz, hogy fékezze a zergeket, de szépen sorban felemésztődnek, mire azok eljutnak a templomig. Az ősi építmény eltakarítását követően elhelyezik a korábban kitermelt kristályt, az Overmind pedig megérkezik Aiur felszínére.
Manifesztációja során tovább mesél nekünk. A Xel’Nagák nem csak őt, de a zerg és protoss fajt is jegyzik teremtő szinten. Ellenlábasainkat hozták létre először úgy tartva, hogy bennük kifejlesztették a tökéletes formát. Később megalkották a zergeket, abban bízva, hogy létrehozzák a tökéletes esszenciát. A zergek pedig évezredek óta járják a kozmoszt és olvasztják be a génállomány szinten izgalmas fajokat, abban bízva, hogy egyszer ráakadnak a protossokra is, akikkel kiegészülve egésszé, tökéletessé válhatnak.
A zerg faj a kampány végére komoly előrelépést tesz ennek érdekében, miként romokba dönti a protossok otthonát, Auirt.
A Starcraft 2 szempontjából fontos mozzanatok a történetben:Sorozatunkat hamarosan folytatjuk a Starcraft harmadik kampányával, mely a protossokra fókuszál. A Starcraft 2 záró kiegészítője, a Legacy of the Void november 10-én jelenik meg a boltokban.
- Megismerjük a zerg faj hierarchiáját, a mindenek felett álló Központi Tudatot és tisztjeit, Zaszt-t és Daggothot, a gyíkszerű cerebrátusokat.
- Sara Kerrigan, az egykori terran szellem zerggé alakul át és a Központi Tudat kis kedvence lesz.
- Találkozunk Tassadar templomossal és Zeratul sötét templomossal, a protoss erők vezetőivel. Utóbbi elvégzi a lehetetlent és megöl egy cerebrátust, ennek következtében viszont önkéntelenül is elárulja hazájának, Aiurnek a helyzetét.
- A zerg faj lerohanja Auirt, az Overmind megtelepszik a felszínén.
- Megtudjuk, hogy a Xel’Naga faj teremtette mind a protossokat, mind a zergeket, utóbbiak pedig azóta igyekeznek minél több fajt magukba ovlasztani, hogy aztán a protosokkal kiegészülve tökéletessé váljanak.
Starcraft visszatekintés: I. rész, Lázadó Kiáltás
Alig néhány nap választ el minket a Starcraft 2 saga befejező epizódjától. A Legacy of the Void megjelenésével azonban nem csak a 2010-ben kezdődött SC2 történet zárul. A Protoss fejezetet tekinthetjük egy ennél átfogóbb korszak zárásának is, melynek története az 1997-ben megjelent eredeti Starcrafttal kezdődött.
Ilyen méretű franchise-ok esetében egy idő után mindig komoly fejtörést jelent átlátni a kánont, ezért a Régivágásúak most tesz neked egy szívességet, és röviden összefoglalva elmeséli a Starcraft eddigi történetét. Ha úgy érzed, lehetetlen vállalás lenne a klasszikus elé ülnöd és még a Youtube-on sincs kedved 4-5 órát eltöltened, most induló sorozatunkat neked találtuk ki!A legtöbb, amit tehetünk mesénk elején, hogy a cselekmény kibontása előtt vázoljuk a politikai térképét a Starcraft világának. 2499-ben járunk, a Terranokként emlegetett emberi telepesek pedig a Tejút egy, a Földtől távol eső szegmenségben, a Koprulu szektorban élnek, teljesen elszakadva az anyaföldtől. Történt, hogy pár száz évvel korábban a földi hatalom szelektálni kezdett lakosai között; a politikailag kompromittálódott személyeket és a közönséges bűnözőket hatalmas hajókra terelte és elzavarta őket a kozmosz mély végtelenébe. Ezek a hajók, finom hibernálásban tartva utasaikat (mely során néhányan pszichonikus energiát kezdtek termelni), elringatóztak a csillagok között néhány évet, majd fáradtan elhasaltak egymáshoz közel eső bolygókon. Az ebből kifejlődött települések egy ideig elcsatározgattak egymással, majd történetünk előtt pár évvel megalakult a Terran Konföderáció és úgy döntött, hogy itt az ideje kipróbálni a klasszikus, zsarnoki hatalomgyakorlást, melynek központja Tarsonis lett. A többi 12 emberi kolónia hamar fejet hajtott a rendszernek. A periférián élők – a vidékiek sci-fis megfelelői – beérték némi bajusz alatti pufogással, akik pedig ennél tovább merészkedtek, mint például Korhal lakosai, azok egy kiadós atom-szőnyegbombázást kaptak az arcukba.
Ilyen, nem minden politikai feszültségtől mentes környezetben érkeznek meg a Protossok, akik mindenfajta előrejelzés nélkül porig égetik Chau Sarát, az egyik peremvidéki világot. Félő, később a szomszédos bolygót, Mar Sarát is hasonló képen ölelnék magukhoz ismeretlen, lenyűgöző fegyvereikkel, a Konföderáció karanténba zárja a bolygót és elrendeli, hogy a helyi arcok szépen szedjék össze magukat és gyülekezzenek a puszta közepén, megkönnyítve ezzel a később esedékes evakuációt.
Fontos, hogy megértsük: a ’90-es évek végén járunk, a videó játékok viszonya a játékos személyével eltérnek a most megszokottól. A fejlesztők igyekeznek arctalan, névtelen hősként beintegrálni minket a cselekménybe, hogy azt érezzük, mi magunk is a történet részesei vagyunk. Később ez a késztetés megszűnik és inkábba filmszerű történetmesélés veszi át a terepet. Ennek köszönhetően az itt általunk képviselt parancsnok nem kerül később említésre. A legegyszerűbb, ha úgy meséljük történetünket tovább, mintha nem is léteztünk volna!Jim Raynor, a helyi marshall magára vállalja a lakosság összeterelését, közben pedig értetlenül csóválja a fejét: furcsa, rovarszerű idegen lények tanyáznak itt-ott. A telepesek képesek velük felvenni a harcot némi áldozat árán, az egész mégis túl zavaros. Nem is olyan rég derült ki, hogy az ember nincs egyedül az univerzumban, most pedig egy másik faj, ami nem az égből pottyan alá, sőt, esetenként a földből tör elő, fenyegeti őket. A különös lények az egyik mar sarai települést szinte teljesen bekebelezik és mikor Raynor úgy dönt, meg kell mentenie honfitársait, a konföderáció nyugalomra inti. Edmound Duke tábornok közli, a helyi milícia maradjon veszteg, ők majd kezelik a helyzetet. Raynor fittyet hányva a központi hatalom utasítására, a szomszédjai iránt érzett aggodalomból és persze a demonstratív hősiesség kecsegtető ego tripjéből kifolyólag megy és megmenti a telepeseket. Ennek során kénytelen porig égetni egy Parancsnoki Központot, amit láthatólag megfertőztek az idegen lények.
A Konföderáció persze túlreagálja a dolgot. Jimmy vállveregetés helyett bilincset kap és egy közeli börtönhajóba zárják, az evakuációt lefújják a srácok, a telepesek pedig magukra maradnak a puszta közepén. A települések elkezdenek a fura lények, a mostanra zergre keresztelt dögök martalékává válni, a milícia pedig kétségbeesetten próbál helytállni.
Itt lép be a képbe Arcturus Mengsk, aki a túlélés alternatíváját ajánlja fel. A Korhal Fiai szervezetet képviseli és közli velünk – velünk, akik ’97-ben még külön entitás voltunk, a parancsnok – hogy szívesen megment minket, persze csak ha vállaljuk, hogy ezáltal törvényen kívüliekké válunk a Konföderáció szemében. Mengsk meggyőzően érvel, és kellemesek az önreflexiói. Tudja, hogy terrorszervezetként tartják őket számon, de úgy véli, hogy az életmentő expedíció pozitívabb benyomást tehet, mint a reggeli híradó.
A Korhal Fiainak szállító hajói az utolsó pillanatban érkeznek meg és mentik meg Mar Sara telepeseit, közben pedig Raynort is kiszabadítják a börtönhajóból. Mengsk, ünnepelt hősként arra kéri újdonsült csatlósait, hogy a bolygó elhagyása előtt tolják szét a környéket a helyi konföderációs bázison és szerezzenek meg minél több belső információt a zsarnoki rendszerről.
Raynor vezetésével ez a környékszéttolás meg is esik, azonban a folyosókon történő gépfegyver ropogtatások közepette nem csak emberi ellenfelekkel találkozik a csapat. Felnyitnak egy termet, ami Zergektől hemzseg. Az idegenek kiterítése után megrökönyödésüknek adnak hangot a srácok, Mengsk pedig tovább fűti a kedélyeket: elmondása szerint nem újdonság mindez, ő már egy évvel korábban is látott zergeket konföderációs laborokban, telepeken. A helyzet fokozódik, az alakulat még kiürít pár tárat, megszerzik a fő komputerből a szükséges adatokat és maguk mögött hagyják először a bázist, majd az egész bolygót.
Néhány órával a Korhal Fiai által levezényelt evakuáció után megjelenik a Chau Sara pusztulásáért felelős protoss flotta és a testvér bolygó sorsára juttatja az ekkor már zerg uralom alatt lévő Mar Sarat.
Hőseink igyekeznek feldolgozni a tényt, hogy az emberiség nem egy, hanem rögtön két új fajjal találta szembe magát, majd Mengsk vezetésével úgy döntenek, ez a legkézenfekvőbb alkalom arra, hogy nyílt lázadást szítsanak a Konföderáció ellen. Nincs nehéz dolguk. Az eddig elnyomásban élt peremvidéki világok szívesen lépnek fel nyíltan a rezsim ellen, a katonai ellenőrzés pedig széttagolódik az idegen lényeknek köszönhetően.
Raynort Antiga Prime-ra küldi Mengsk, hogy ott, kiegészülve másodtisztjével, Sarah Kerrigan hadnaggyal, elősegítsék a helyiek lázadását. A két hős, röviddel azután, hogy Kerrigan felhívja rá a figyelmet, telepatikus képességeinek köszönhetően tökéletesen tisztában van vele, hogy Raynor róla fantáziál, a Mengsk féle lázadás dinamikus duójává válik. Romantikus viszonyuk csak sejthető a játékos által, ezt azonban később, a Starcraft 2 úgy teszi egyértelművé, ahogyan az HBO szokta a Game of Thrones kapcsolatokat. Az elmúlt pár évben kibontakozott cselekményből jól sejthetjük, hogy ezek ketten bizony annak idején csúnyán összekavarásztak!
A bolygó lázadása túl jól sikerül, a Konföderáció pedig kedvenc tábornokunkat, Duke-ot küldi utánunk. Az öreget azonban még bolygókörüli pályán levadásszák a jelek szerint űrutazásra is képes zergek, így zászlóshajójával, a Norad II-vel kényszerleszállást hajt végre Antiga Prime-on. Raynor, ahelyett, hogy pánikolna a zerg jelenlét miatt, az édes kárörömnek enged teret, Mengsk azonban újabb meglepetéssel szolgál. Arra kéri Mara Sara egykori marshallját, hogy mentse meg a tábornokot. A lázadók vezetője arra játszik, hogy Duke kimentésével értékes új szövetségest nyerhet az ügyük. Jim nem minden szájhúzás nélkül, de kimenti egykori ellenlábasát, a konföderáció pedig megelégeli az Antigán kialakult helyzetet és egy tekintélyes katonai erőt küld oda, hogy rendezze sorait.
A Mar Sarai bázisról lenyúlt adatokat mostanra sikerül dekódolni, a kinyert információ pedig sokkal izgalmasabb, mint egyszerű fegyverleírások. Fény derül a következőre: a zergeket pszichonikus energiák vonzzák és mivel a Koprulu szektor lakosságának egy kis százalékában jelen van ez a fajta energia (köszönhetően a sok éves hibernált űrutazásnak, amit felmenőik megéltek annak idején), így az emberiség izgalmas prédának tűnik a szemükben. A közelmúltban ezt felismerte a Konföderáció és létrehoztak egy szerkezetet, ami képes felerősíteni a pszichonikus jelet és adott helyre csalogatni a zergeket.
Mengsk teóriája a következő: a Konföderáció hatalmának további szilárdítására kívánja használni a zergeket, oly módon, hogy a kétes lojalitású bolygókra csalogatja őket, majd hősiesen megmenti azokat. A rezsim nyilván nem számolhatott előre két tényezővel az egyenletét illetően: a továbbra is rejtélyes protoss faj és a Korhal Fiai által tüzelt lázadás nem voltak benne a pakliban.
A konföderációs csapatok túlerőben vannak, így Mengsk úgy dönt, itt az ideje a lenyúlt tervek alapján saját pszichés zavarót építeni. Kerrigant kéri meg, hogy helyezze el egy olyan ponton, ahol a megérkező zergek a legtöbbet árthatnak az ellenfélnek, lehetőséget adva a lázadónak, hogy lelépjenek a bolygóról.
Kerrigan az első pillanattól fogva szkeptikus a zergek bevetését illetően. A háttértörténete szerint ő maga egy konföderációs katonai játékszer volt, egy Szellem. Magas pszichonikus energiájának köszönhetően kiskorában felfedezték és gyilkoló géppé formálták. Később Mengsk szabadította őt fel, innen az iránta érzett végtelen lojalitása. Úgy érzi azonban, hogy bármilyen szörnyű is legyen a Konföderáció bűne, senki sem érdemli meg, hogy zergeket eresszenek a nyakába.Kerrigan vonakodva, de elhelyezi az eszközt az ellenfél csapatai közelében, a bolygóra özönlő zergek pedig kizökkentik a blokádot, így hőseink megmenekülnek. Ezt követően megérkezik a menetrendszerű protoss tisztító flotta, akik jó szokásukhoz híven felégetik az egész bolygót.
A Korhal Fiai a zerg féle marcangolást és a protossok támadásait kihasználva szektor méretű lázadást robbantanak ki, Mengsk pedig egyenesen Tarsonist célozza meg. A csapat Duke-al és a helyrepofozott Norad II-vel kiegészülve kezdi megbontani Tarsonis űrállomásain található védelmet, aminek nehéz dolga van helytállni. Az öreg tábornok az összes védelmi rutint és protokollt ismeri és kész kihasználni azokat, hogy hogy a főváros ostroma sikeres legyen.
Ha az ebből fakadó taktikai előny nem lenne elég, Mengsk egy komolyabb power trip keretein belül úgy dönt, ismét beveti a zavarót. Nem kér sem Kerrigan, sem Raynor óbégatásából. Úgy érzi, itt az ideje végleg eltörölni a Konföderációt a Koprulu Szektorból, ehhez pedig arra van szükség, hogy megsemmisítsék a kapitóliumot, kerül, amibe kerül.
A party további szereplői azonban gyorsabban reagálnak a szokottnál. Még mielőtt a zergek valódi csapást tudnának mérni a központra, befut a protoss flotta és arra készülnek, hogy a bolygó aprítása helyett a fertőként terjedő idegeneknek esnek. Mengsk ezt nem hagyhatja annyiban, így Kerrigant a protossoknak küldi azzal a paranccsal, hogy fékezze meg őket, amíg a zergek elég teret nyernek. Kerrigan továbbra is bízik mentorában, így dacára annak, hogy Raynor kikel magából, az akciót végrehajtják.
Röviddel azután, hogy a vörös szellem vezette alakulat megállítja a protossokat, a zergek elsöprő túlerővel hátba támadják őket. Kerrigan erősítést kér, Mengsk azonban látva, hogy terve virágozni kezdett és a bolygó lassan összeroppan a támadó erőktől, visszavonulót fúj, hátrahagyva másodtisztjét, akit csapatostul eltipornak a zergek.
Raynor teljesen megborul társának elvesztésétől és végleg kiábrándul Mengskből, aki szépen lassan hasonló zsarnokká növi ki magát, mint a rendszer, aminek a megdöntéséért küzd. Felismerve, hogy egyik ördögöt cserélte a másikra, Raynor hóna alá kapja Mara Saráról megmaradt bajtársait, kiegészülve más Korhal szketpikusokkal, deaktivál egy, a menekülésüket gátoló ion ágyút, majd megfújja Mengsk zászlóshajóját, a Hyperiont és hátat fordít Tarsonisnak.
A protoss flotta szintén visszavonul, Mengsk pedig sikerre viszi a lázadást, eltörli a Konföderációt és kikiáltja a Terrán Domíniumot, melynek ő maga lesz a császára, Arcturus Mengsk, ki első ezen a néven. A kampány végén a trónjáról üzen az emberiségnek. Arra bíztatja fajtársait, soha többet ne emeljenek fegyvert egymás ellen és együttes erővel vegyék fel a harcot az idegen lényekkel.
A történet vége úgy hagyja ott a terran fajt, ahogy találta. Elnyomó zsarnoki erővel a feje felett, ám ezúttal megspékelve két idegen faj fenyegetésével.
A Starcraft 2 szempontjából fontos mozzanatok a történetben:Sorozatunkat hamarosan folytatjuk a Starcraft második kampányával, mely a zergekre fókuszál. A Starcraft 2 záró kiegészítője, a Legacy of the Void november 10-én jelenik meg a boltokban.
- Megismerjük Jim Raynort, aki először a konföderáció, majd Kerrigan elvesztése után Arcturus Mengsk ellen lázad fel.
- Megismerjük Sara Kerrigant, a konföderáció ex gyilkológépét, Mengsk másodtisztjét, aki elesik a tarsonisi csatában.
- Megismerjük Arcturus Mengsk karakterét. A karizmatikus vezető először a megmentő angyal, a kampány végére pedig a zsarnok császár szerepében jelenik meg, miként megalapítja a Domíniumot és feláldozza Kerrigant.
- Megismerjük Edmound Duke tábornokot, aki élete megtartásáért cserébe faképnél hagyja a Konföderációt és Mengsk kabinetébe csücsül át.
- Találkozunk a zerg fajjal, melyről kiderül, hogy különös vonzalmat érez a pszichonikus energiák iránt.
- Felszínes ismerkedésbe kezdünk a protosokkal, akik sokkal fejlettebbek, mint az emberek, és előszeretettel törlik el az életet a kolóniákról.
--->
Game of Thrones fájdalomcsillapító - ingyenes a TTG kalandjáték első epizódja
A játékot eddigi 5 fejezetét keresztül nyomon követő olvasóink akár át is térhetnek sorozat recap-jeinkre, vagy Hearthstone búvárkodásainkra, a továbbiakban ugyanis azokhoz szólunk, akik naiv lelkesedéssel, friss hírként veszik, hogy van élet az HBO-n és a könyves boltokon túl, ami Martin világát illeti. A TTG csapata minőségi kiegészítő történetet készített az elmúlt hónapokban, ami szorosan illeszkedik a TV képernyőn látottakhoz. A fonalat a Starkoknak hűségesküt tett Forrester családdal vesszük fel, a sorozat 3. évadjának csúcspontja idején, a Red Wedding közben, és valahol az 5. évad környékén zárjuk a novemberi fináléval. A story klasszikus fan-fictionnek tűnik; saját, a fejlesztők által teremtett karakterek dominálják a terepet, miközben tekintélyes, eredeti sorozatszereplők színesítik a gárdát, erősítve bennünk az érzést, hogy valóban a GoT világába csöppentünk.
Első pillantásra a Forresterek igazi Stark utánzatnak tűnnek. Első kalandjaink során, Garreten, a fegyverhordozón keresztül ismerkedhetünk meg a fontosabb szereplőkkel. Gregor Forrester igazságos és becsületes északi úr (Eddard), első szülött fia, Rodrik, népszerű utód, aki minden bizonnyal teljesíti majd a hozzá fűzött reményeket (Robb) és rendelkezik több testvérrel is. Itt van Asher, aki természete miatt kilóg a sorból (John) és jelenleg száműzetésben él Essoson; úrias, előkelő idősebb húga, Mira King’s Landingben működik Margaery Tyrell udvarhölgyeként (Sansa), valamint az ikrek, a kalandvágyó Ethan-Bran és az izgága, lendületes Talia-Arya. Hogy a sor teljes legyen, kapunk egy legkisebb gyerkőcöt is, Ryont, aki pont annyira tűnik eleinte jelentéktelennek, mint Rickon.
A Stark féle sorminta azonban a szomorú sorson és néhány alapvető jellemvonáson túl a játék előrehaladtával kopni kezd. A szereplők koppintás gyanús, egydimenziós digitális bábokból igazán szerethető, kötődést provokáló lényekké válnak, akiknek első sorban döntéseikért, időnként pedig vívásaikért felel a játékos.
Aki eddig elkerülte a TellTale féle játékélményt, az először is fontos, hogy megértse: ez nem a szokásos akciójáték, amiben kontrollereket püfölve ordítozunk a képernyővel. A reflexeink másodlagosak, a lényeg a döntéssorozatok fárasztó kognitív folyamataiban rejlik. A karakterek nincsenek készre gyártva, a végső reszelések, csiszolások azon múlnak, hogy egy adott diskurzusban milyen szavakat adunk a szájukba.
A család részleges szétszórtsága remek ürügy arra, hogy a sorozatból ismert helyszíneket sorra vegyük kalandjaink során, és egy adott epizódot különböző tájakon, más-más szemszögből éljünk meg. Myra, aki a Tyrelleknél tolja a középkori, úri gyakornoki flasht, a fővárosra jellemző intrika viharba keveredik. Az ő harcai nem balták és íjak köré összpontosulnak, ahol vadak, élőhalottak vagy Frey katonák törnek az életére. Az izzasztó jeleneteiért Cerseivel folytatott beszélgetések, Tyrionnal megélt nevetgélések és Margaery féle megfelelési kényszerek okozzák. (Ne felejtsük, északi lánynak lenni ekkortájt nem túl népszerű dolog a királyi udvarban)
Az intrika mellett persze a klasszikus feudális péniszmutogatásra is sor kerül. A Forresterek otthonában, az északi Ironrath-ban hol egyik, hol másik utódjelölttel kell szembenéznünk azzal a kínos helyzettel, hogy a Starkoknak beáldozott. Hogy-hogy nem, térségi riválisaink, a Whitehallok Bolton zászlóhordozók és nagyon élik vazallusaik felemelkedéseit. Ha az ő térnyerésük nem lenne elég, időnként maga Ramsey Bolton is tiszteletét teszi nálunk. A sorozatból átemelt karakterek mind eredeti hangjaikon szólalnak meg, így mindenki pont annyira idegesítő, félelmetes, vagy szerethető, mint mikor áprilisban bámuljuk őket az egész éves töprengés után. Igaz ez Jon Snowra és Danererysre Targaryenre is, akik később bukkannak fel.
A döntéseink persze nem a titánok harcát érintik: nem tudunk annyira hősiesek vagy agyafúrtak lenni, hogy Robb túlélje a Vörös Nászt, vagy hogy Tyrion elkerülje a börtönt Joffrey mérgezését követően. Minden más azonban a mi döntéseink mentén alakul ki. Hűséges barátaink, ellenségeink sorsa többnyire azon múlik, hogy milyen kedvben tartjuk az irányításunk alatt lévő karaktert. Térdet hajtunk Cersei előtt, miközben épp az északiakat gyalázza minden szavával? A fegyver és élelemlopáson kapott tolvajnak megbocsátunk, a falra küldjük, vagy lecsapjuk az ujjait a saját népünk előtt? A földön fekvő, könyörgő ellenfelet életben hagyjuk, vagy azon nyomban lándzsát szúrunk a szívébe? A legszebb az egészben, hogy a régi kalandjátékoktól eltérően itt nem vár ránk a képzeletbeli világ örökké, míg meghozzuk a döntésünket. Ha nem választjuk ki időben a nekünk szimpatikus dialógus opciót, karakterünk némán megy tovább az adott jelenetben.
Azzal, hogy az Iron from Ice ingyenessé vált, most mindenkinek megadatik a kalózmentes lehetőség, hogy belekóstoljon ebbe az elvonási tüneteket kezelendő Game of Thrones mesébe.
--->
---
A Telltale Games Game of Thrones első évadjának záró epizódja, az Ice Dragon november 17-én lesz elérhető PC-n, Playstation-ön X-Boxon, az Android és AppStore-ban. Az HBO sorozat 6. évada 2016 Április 8-án lezdődik. A Winds of Winter, George R.R. Martin hetedik kötete a Son of Ice and Fire ciklusban pedig továbbra sem rendelkezik megjelenési dátummal.
---
A Telltale Games Game of Thrones első évadjának záró epizódja, az Ice Dragon november 17-én lesz elérhető PC-n, Playstation-ön X-Boxon, az Android és AppStore-ban. Az HBO sorozat 6. évada 2016 Április 8-án lezdődik. A Winds of Winter, George R.R. Martin hetedik kötete a Son of Ice and Fire ciklusban pedig továbbra sem rendelkezik megjelenési dátummal.
Fargo 2x02 - Before the Law
Elérkeztünk a Fargo 2. évadának 2. epizódjához, amit a tovább mögött spoileresen tárgyalunk ki.