Régivágásúak

2015.nov.27.
Írta: Fega komment

The Knick 2x06 - There Are Rules


Gaines: Azt hiszem, a The Knick keresve sem találhat szebb metaforát a sziámi ikreknél a második évadhoz, ami a függőségről szól, vagyis arról, hogy az emberek mi mindent meg nem tesznek az eltéphetetlen kötelékek elszakításáért, vagy épp ellenkezőleg, azért, hogy szorosabbra fűzzék a láncaikat. Thackery ugyanabban a vurstliban talál rá a legújabb projektjére, Zoyára és Nikára, a szibériából szalajtott cirkuszi mutatványra, ahová Bertie vitte az első randin a barátnőjét (BERTTHACK foreshadowing!), és minden hibája ellenére Thack már csak azért sem tekinthető klasszikus antihősnek, ahogy az ikerpárral viselkedik: oké, elsősorban a tudományos vonzata izgatja a dolognak, az, hogy hogyan lehet szétválasztani egy rendkívül bonyolultnak ígérkező műtéttel a májuknál összenőtt testvéreket (alighanem ez lesz az évad fénypontja), ám közben nem kísérleti nyúlként bánik velük, hanem emberszámba veszi őket, kimenti a parodisztikusan gonosz impresszárió markából, bizalmi köteléket hoz létre mindkettejükkel. Segít persze a kötődésben (mármint, számunkra is), hogy nyilván egyikük sem olyan ostoba, mint amilyennek a gazdájuk igyekszik beállítani őket, halkszavú, intelligens, humoros testvérpár. (Egyébként le a kalappal a sorozat maszkmesterei és effektgyárosai előtt, ha nem lenne az IMDb, simán el tudnám hinni, hogy a castingosok találtak egy valódi sziámi ikerpárt; másrészt, mennyivel hitelesebb és átélhetőbb ez a megközelítés, mint amit Ryan Murphy alkalmazott a karikatúraszerű Sarah Paulson-testvérpár esetében az American Horror Story-ban.)

Míg Thack arra készül, hogy szétválassza a szétválaszthatatlant, azon ügyködik, hogy újabb módszereket találjon a függősége leküzdésére, miközben észre sem veszi, hogy az élete minden területén egyre mélyebbre zuhan benne. Ezúttal a hipnózis kerül sorra, mint századelős vívmány, és annyira nem is jár messze egy lehetséges gyógymódtól, mint a múlt heti lobotómia esetén, hiszen manapság egyszerűbb függőségekről (például a dohányzásról) sokan próbálják hipnózissal leszoktatni magukat. Más kérdés, hogy Cleary nem épp a legjobb tesztalany, mindenesetre vicces jelenet volt, ahogy a bolondját járatta a dokival, nem lehet Thack sem mindenben elsőre vérprofi, na. Az epizód befejezése pedig egyértelművé teszi (az obligát álomjelenettel együtt), hogy Thack tíz körömmel kapaszkodik a múltba, és ahogy a heroin/kokain kombóval szinten tartja a drogfüggőségét, úgy az Abbyvel való kapcsolata is egyfajta narkotikum, amiről nem mer lejönni. Egyrészt, a kislánnyal szemben, akit tavaly megölt a műtőasztalon, Abby sikertörténet (legalábbis egyelőre; várom, mikor csap be a ménkű), másrészt egy elszalasztott múltbeli lehetőség, egy másik, talán békésebb, boldogabb élet képviselője, amit annak idején képtelen volt vállalni. A romantikus gesztus a rész végén megható, és persze drukkolok, hogy megtalálják a boldogságot, de sajnos nem tartom valószínűnek, hogy ez egy harmonikus kapcsolat kezdete volna, inkább egy újabb elkeseredett kísérlet Thacktől, ami óhatatlanul dugába fog dőlni.
Vannak aztán, akik csak most kezdenek ráérezni a függőségük ízére – két ilyen példát lehet mondani a részből, és mindkettőben a töküknél fogva vezetik a férfiakat. Barrow készen áll rá, hogy beköltöztesse a kitartottját az új lakásba, ám Junia nem az a típus, aki csendben megköszöni a jótevője ajándékait, érthető módon kihasználja, hogy lett egy sugar daddyje, és máris nagyvilági dámaként viselkedik, akinek a Central Parkra néző ablak dukál egy magasabb emeleten. Barrownak sokba fog ez még fájni. Míg az ő esetükben a férfi (Barrow) a nézőpontkarakterünk, addig Lucy és Henry viszonyánál a fordítottját láthatjuk: Barrow még nem sejti, milyen mélyre fog süllyedni az újabb szenvedélyében, Lucy pedig most kezdi kitapasztalni és igazán élvezni újdonsült hatalmát, amivel narkotikus hatást gyakorol a férfiakra. Kéne egy meghívó a nagy társasági eseményre? Elég néhány rántás Henry gatyájában, és máris választhat nagyestélyi ruhát.


A függőség különféle változatai mellett régi és új kötelékek fűződnek vagy szilárdulnak meg a szereplők között: a „There Are Rules”-nak lehetne az is a címe, hogy „A Nagy Összeborulás”. Ugyan nem tettük meg a tétjeinket, de úgy tűnik, hat rész kellett hozzá, hogy az írók visszahozzák az előző évad végén felborított status quót – végül is, tudtuk, hogy előbb-utóbb mindenki visszatér a Knickbe, szóval legalább nem két rész után tették meg. Clearynek végre sikerül meggyőznie Harrietet, hogy elég volt az önsanyargatásból, és a földi pokol megesett nők menhelye helyett inkább költözzenek össze (első high five); Bertie, a tékozló fiú hazatér, bocsánatot kér Lucytól, amiért gyerekesen kezelte a kikosarazást, és kibékül mentorával (második high five).

Utóbbihez sajnos az kell, hogy Bertie kudarcot valljon élete legfontosabb műtétjével. Nem tudom, te hogy vagy vele, Fega, de számomra ez volt az évad talán legborzasztóbb jelenete: az egy dolog, hogy eltakarom a szemem a gennyedző sebek és gusztustalan trancsírozások láttán, de más az, amikor az ember lelkét fogják satuba egy hosszú, elviselhetetlenül feszült és tragikus jeleneten keresztül. Nem véletlen, hogy a modern korban nem tanácsos egy orvosnak a saját hozzátartozóit megoperálni (főleg komoly, életmentő műtét esetén). Túl erős az érzelmi kötődés, amely befolyásolni fogja az orvos ítélőképességét; túl nagy a pszichológiai teher, túl nagy a felelősség, mert mi van, ha valami félresikerül – még csak hibáznia sem kell egy orvosnak ilyen esetben ahhoz, hogy utána élete végéig magát hibáztassa. Bertie tisztában volt a kockázattal, mindenki tisztában volt azzal, hogy Anne így is, úgy is halálra van ítélve, és így legalább esélyt kap az életben maradásra, de attól még igazi horror helyszínévé válik a kórházi alagsor. Michael Angarano jóval több lehetőséget kap idén a tehetsége megcsillogtatására, és az évad talán legerősebb alakítását nyújtja, de André Holland, Reg Rogers és Michael Nathanson is megérdemel minden dicséretet.
Maradt még bőven téma az epizód kapcsán, úgyhogy dobom is a labdát. Mit szólsz Bertie visszatéréséhez? Jobb kezekben lesz-e a kiszámíthatatlan Thack szárnyai alatt, mint a racionális Zinberg csapatában? (A korábbi naplókban kicsit igazságtalan voltam vele szemben, ebben a részben abszolút ő képviselte a józan ész hangját.) Vajon mi lehet a jelentősége, hogy a fizikailag és szellemileg is megnyomorított Eleanor kínzómestere, Cotton doki úgy verejtékezett a vacsora után, mint egy disznó? És érdekel-e még bármi Gallinger szálában, vagy menthetetlen a fickó? Végezetül a legfontosabb: ha már egyszer az epizód nyitóképében egy szem töltötte be a képernyőt, ugye nem intézik el annyival Edwards szemproblémáját, hogy kap egy szemüveget?

bscap0715.jpg

Fega: Ahogy olvastam a naplódat, úgy vártam, hogy végre egyértelműen leírd, hogy a csalódást keltő Whiplash után egy újabb gyengébb epizódot kaptunk. Ez azt jelenti, hogy összességében elégedett voltál a látottakkal? Csak mert én úgy éreztem, hogy most jól látható: a sok egymástól különböző történetszál között egész egyszerűen szétfolyik a sorozat. Hiányzik, hogy egy-egy karakter életébe olyan mélyen hatoljunk, ahogy azt a műtőben a szikék teszik. Azzal dobtad át a labdát, hogy mi lesz Algernon szemproblémájával és azt hiszem ez pont egy olyan dolog, amivel foglalkozni kellene, de a sorozat inkább más irányba megy. Persze az sem rossz, hogy a költözéssel egyre nehezebb lesz megtartani a színesbőrű sebészt a Knick kötelékében, de egyébként nem lehet azt mondani, hogy Algernon történetének lenne egy erős íve, ami folyamatosan épül. De a legtöbb karakterre elmondhatjuk ezt, Thackery esetében is felemás az eredmény. A függőség és annak gyógyítása gyakran elsikkad, a kapaszkodás a múltba szépen működik, jól összefoglaltad, amit az epizódból tudni érdemes.


De biztos, hogy ezt kellene vele csinálni? Elsősorban még mindig a függőség/leszokás és az általános lelkiállapotának bemutatása, ami igazán hiányzik nekem. Érzésem szerint igyekeztek finomítani a karaktereken a második évadra, te is írod, hogy Thack nem klasszikus antihős, megint megcsillogtatja, hogy milyen nagy szívvel rendelkezik és ő amúgy élvezi, hogy embereket menthet meg, a függősége mellékesen van ott, de nem lehet az egyetlen tulajdonság, ami teljes egészében meghatározza, hogy ő ki. Ebből a szempontból értem is a készítői hozzáállást, hogy a története se kizárólag erre épüljön és a közelmúlt trendjei miatt érdekesebb egy figura, aki nem velejéig romlott és nem érzi folyamatosan veszélyeztetve a maszkulinitását. De ettől még nem lesznek automatikusan jobbak ezek a történetek, az pedig az én szememben különösen fájó tud lenni, ha nem sikerül egy fináléban történt status quo-t is borító esemény utóhatásait a helyén kezelni.


Bertie esetében nem érzem olcsónak a visszatérést, mert néha környezetváltozás kell ahhoz, hogy megtaláljuk magunk, vagy értékeljük a saját helyzetünket.

A szerelem miatt pedig végképp megérte az egész, úgyhogy hiába tipikus megoldás, hogy az évad végén lelép, 6 résszel később meg visszatér, azt érzem, hogy ezt a karakter saját útja diktálta és nem azért került bele, mert nem tudtak jobb csavart kitalálni az évad végére. Ezzel szemben Thack függősége, illetve a démonjai kódolva vannak a karakterbe és ettől lesz számunkra érdekes, vagyis amíg fut a sorozat addig ezt egyenletesen kell adagolni és nem annak fényében, hogy most épp mikor mennyi csavarra van szüksége a sorozatnak. Mikor a történetnek a bonyolítása felülírja a karakterek viselkedését, akkor csúszik el egy sorozat szappanos irányba, mert akkor bábokat látunk a képernyőn, akiket a készítők rángatnak. Csak hús-vér emberekről sokkal érdekesebb sorozatot lehet készíteni.

bscap0716.jpg


Ebből a szempontból Mr. Cleary azt hiszem sérült a második évadra, mert most kábé jokerként használják és egyáltalán nem olyan ellenszenves figura, mint gyakran az első évadban. Azt hiszem ez összhangban van Thack puhításával, és bár jó nézni, hogy egy újabb kedvelhető figura van a vásznon, de nem igazán tudom, hogy miért változott meg. És hogy maradjunk a szappanoperánál ez kicsit ahhoz hasonló, mikor lecserélnek egy színészt úgy hogy közben erről a karakterek nem vesznek tudomást. Tudom, hogy ezt még a Hannibal is megcsinálta utolsó évadában és többek között te is elégedett voltál a cserével, de az ilyen megoldások nekem túlságosan drasztikusak. Cleary jófiúsága kicsit ugyanez, mintha egy másik szerepet játszana ugyanaz a színész, és a mentős az évadban mindig ott van, hogy segítsen Thacknek vagy Corneliának esetleg Harrietnek.


Lehet, hogy ezzel az életszerűségre törekszik a sorozat, hogy a szereplőkkel random dolgok történnek és nem 1-2 dolog határozza meg a történetüket. De ahogy Thacknél vagy Algernonnál, úgy a többieknél is jó volna, ha kevésbé véletlenszerű dolgok töltenék ki az idejüket. Lucy ebből a szempontból talán jó példa, amellett hogy látjuk a munkahelyén csak a kor berendezkedése miatt nem léphet igazán előre, a magánélete, a férfiakkal folytatott viszonya világosabb lett számunkra. Ehhez jön hozzá az egyik kedvenc témám az idén, a hatalom kérdése, amit te is említettél már, de én sem mehetek el szó nélkül amellett, hogy Elkins nővér elkezdte tanulni használni az erőt. Ha tippelnem kéne, akkor az ő felismerése az lesz, hogy ez nem fogja hozzásegíteni a boldogsághoz, de ne rohanjunk előre. Az egyik szál segíti jobban megismerni őt és azt, ami korábban történt vele, a másik pedig viszi előre, hogy fejlődni tudjon. Félek nem mindenkinél látjuk ezt az előre tartó mozgást. Itt azt hiszem jogosan megjgyezheted, hogy Thack szála pontosan azt mutatja be, hogy szüksége lenne a továbblépésre és mégis képtelen rá, de nem hiszem, hogy ebből kihozták az eddigi epizódok a maximumot. De tény, hogy alapok a helyükön vannak.

bscap0720.jpg


Tudom Gaines, hogy te nem vagy annyira oda Dr. Gallinger száláért, de azt hiszem ő talán pont arra példa, hogy lehet az évad végén történteknek súlyt adni és ezt használni arra, hogy az írók változtatni tudjanak a karakteren. Én törekvésnek érzem, hogy a jövő találmányai közül ne csak azokat mutassák be, amikről tudjuk, hogy fontosak lesznek és működni fognak. Ezért kezdődik meditációval az epizód és ezért látjuk Gallingert, amint elcsábítja a genetika sötét oldala. Antihősökre szükség van, úgyhogy szerintem a sarlatán doki azért izzadt annyira, mert megmérgezték, szándékosan vagy véletlenül. Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés lenne. Lehet nem értesz velem egyet, de én úgy érzem Gallinger esetében érthető, hogy miért van ott ahol és helyzetében miért fordul 2015-ből nézve gyalázatos dolgok felé. És ezt úgy sikerült megoldani, hogy az első évadban felrajzolt tulajdonságaival nem kellett szembefordulnia.


Korábban már beszéltünk erről, de a héten nem tértél ki rá, pedig szerintem érdekes kérdés, hogy nem tartanak-e túl sok mindenkit fontosnak a karakterek közül az írók. A mostani részben aztán tényleg igyekeztek a legtöbb szálat továbbgörgetni. Cornelia tovább nyomoz a bubópestissel kapcsolatban, amiről tudjuk, hogy olyan, mint a tél, de abból nem láttunk semmit, hogy mennyire tragikusak a mindennapjai. Ebben annyira sok lenne és elég keveset mutattak belőle és nem hiszem, hogy az a baj, hogy kevés az idő, hanem, hogy a prioritások nincsenek a helyén. Az epizódban, ahogy te is írtad egyértelműen Bertie műtétje volt a csúcspont, illetve Thack és Abigail összeborulása és mindkettő a szereplők magánéletéhez kapcsolódott. Cornelia is ekkor volt jó, a viszony Algernonnal vagy a csapdája otthon mindig is izgalmasabb volt, mint a nyomozás. És ezzel nem a procedurális szál ellen akarok kikelni, mert azt hiszem, hogy ez a szép lassú építkezés jól működik, de a karaktert elpazarolják, amikor csak ezzel az üggyel tartják a történetben.


Talán megint túl kemény voltam a sorozattal, de ez talán érthető, mert elképesztő erőforrások felett diszponálnak és ha így folytatják, akkor egyet fogok veled érteni abban, hogy a The Knick örökre megmarad a majdnem nagyon jó sorozatok kategóriájában, ami még mindig egy elég becses pozíció a peaktv korszakában, de ilyen rendezés/fényképezés/vágás/színészet mellett ez ennél jobb is lehetne.


Egyéb felfedezések:
  • SODERBERGH!
bscap0718.jpg
  • Ha már Soderbergh. Egészen zseniális volt, ahogy a kikötőbe nyomozó Corneliát szinte végig messziről a tömegben láttuk. Nagyon kevés rendezőnek jutott volna eszébe így felépíteni a jelenetet. (Fega)
  • Teljesen egyetértek azzal kapcsolatban, amit Gallingerről írsz: valóban következes a karaktere, én is elhiszem, hogy a körülményei ilyen eszközök alkalmazására veszik rá, és valóban fontos, hogy a kor tudományos fejlődésének árnyoldalát is képviselje egy szereplő. De ettől még ütni tudnám a karaktert - és talán egy fokkal még provokatívabb lehetne a sorozat, ha nem az előző évad legellenszenvesebb figuráját tette volna meg az eugenika élharcosává? A fene tudja. (Gaines)
  • El fognak romlani a dolgok? Mármint a részben olyan jó irányba mentek a dolgok és te is arról írtál hogy várod mikor üt be a krach Thack régi szerelmével. A másik ami eszembe jutott az valamilyen műhiba, ami után nehezebb lesz elhitetni a befektetőkkel, hogy Thack tényleg egy Isten. Mármint biztosan valamilyen durva cliffhanger felé haladunk, kíváncsi vagyok, pontosan hova csap majd a menkű. (Fega)
  • Azt írtam, hogy Barrow meg fogja járni a kurvával, de végül mégsem lett igazam, úgy tűnik a nő meg akarja magának tartani a férfit, de csak azért, hogy uralkodjon felette, jól írtad le a párhuzamot vele és Lucy-val. Barrow-t kifejezetten nem kedveltem az első évadban, de azt hiszem most kevésbé egysíkú a története és a korrupcióval kapcsolatos dolgait is könnyebb volt befogadni. (Fega)
  • Szolgálati közlemény: Elindult a blogunk Facebook oldala, lehet minket ott is követni.
  • Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: A rák ellenszerét máig nem találták meg, és csak bizonyos esetekben gyógyítható (akkor sem biztos, hogy végleg), de a nyakban való trancsírozást nem tüntetném fel a 20. század eleji orvoslását reklámozó szórólapokon.
Címkék: Fanboy Híradó, The Knick
2015.nov.26.
Írta: Fega komment

The Leftovers 2x06 - Lens


Forró téma jelenleg Hollywoodban a nők helyzete. Jennifer Lawrence magabiztos esszében mutatta be a szomorú valóságot a fizetések állapotáról. De ez "csak" egy dolog, mert általában az alkotások, amik elkészültek, azokat férfiak írták, rendezték, koldulták rá össze a pénzt, stb. Gyakran még az sem elég, hogy a főbb szereplők, mind nők, ha a készítők névsorában nagyítóval kell keresni a szebbik nem tagjait. Ez elég régen így van és mindenki abban bízik, hogy hamarosan kiegyenlítettebb lesz a paletta ilyen szempontból. (Kezdésnek olvassátok el, hogy Todd VanDerWerff szerint miért szólhat végre az idei Oscar a nőkről.) A múltba tekintve viszont azt látjuk, hogy korábbi berendezkedés, amit most sokan (mondjuk nem Jeremy Renner) szeretnének lebontani, a nőket rengeteg helyzettől, történettől, szereptől fosztott meg.

Vegyük a western filmeket, amik ikonikus hősöket termeltek ki, akikre a kisfiúk felnézhettek, hogy ilyen menő akarok lenni én is egy revolverrel a kezemben. Nos női főszereplőről szóló westernt bizony senki sem forgatott volna. A néhány évvel ezelőtt elhasalt Million Ways To Die In The West pedig a szélvészgyors és mesteri revolverforgató szerepét nyugodtan ki merte osztani Charlize Theronra, mert róla ki nem hinné el, hogy lenyom mindenkit, aki szembe jön vele? Akinek további kétségei vannak, feltételezem nem látta a Mad Max: Fury Road-ot. Mindenesetre ostobaság, hogy a nőket senki nem tudta volna 50 évvel ezelőtt elképzelni ilyen helyzetben, mikor minden képességük megvan hozzá. 

Szerencsére a The Leftovers két zseniális színésznőjének, Carrie Coonnak és Regina Kingnek megadta a lehetőséget, hogy párbajhoz hasonló, csak rájuk épülő jelenetben szerepeljenek. Bár azt be kell vallani, hogy fegyverekről nincsen szó, csak érzelmekről, amiket szintén nőies dolgoknak szoktak beskatulyázni, azok, akik szerint mindenre kell valami címkét aggatni. A kettőjük közötti párhuzam kezdettől foga a háttérben épült, hogy aztán a hatodik epizódban minden egyszerre törjön felszínre. Az érzelmi hatás miatt jó döntést hoztak a készítők, de Regina King egész egyszerűen csak túlságosan jó színésznő ahhoz, hogy ilyen sok epizódon keresztül marginális szereplő legyen. 

Míg nem derül ki az igazság, hogy el akarta hagyni a családját, addig a néző nem is gondolt arra, hogy Murphyéknél valami gond lenne. Az első rész is egy látszólag funkcionális családot mutatott be és semmi nem utalt arra, hogy Erika esetleg unja azt a szerepet, amit mindenki más ráerőltet. Érdekes volt látni, hogy kérdés nélkül lát el mindenkit, akit John elintéz, de úgy tűnt, hogy ez csak egy erős házasság, ahol tisztelik és elfogadják a másikat, úgy ahogy van. A mostani epizódban lesz szembetűnőbb, hogy John boszorkányüldözésére valószínűleg ugyanolyan rendes magyarázat van, mint a föld alól kirepülő verébre, csak egyelőre még nem akarják az orrunkra kötni. Ezek a meghitt pillanatok pedig csak megerősítenek minket abban, hogy ők egy csapat és bár Evie eltűnése értelemszerűen megingatta őket, mégsem roskadnak teljesen össze.

Kicsit talán túlzás az előző mondat azok után, hogy nem akarnak szóbaállni Freddy Rumsennel George Brevity-vel. Még csak a lehetőségét sem akarják megfontolni annak, hogy esetleg különleges körülmények között tűnt el a lányuk. Egész biztosan bűncselekményről van szó, még ott az az ujjlenyomat is, ami tovább erősíti John-t saját igazában. A The Leftovers pedig maxra csavarja a párhuzamokat Murphy-ék és Garvey-ék között, mert a presztízs sorozatok így működnek. Nora ugyanúgy harcol a földönkívüli ellen, pláne azok után, hogy szinte minden pénzét elköltve Jardenbe költözött, mert itt majd biztonságban lesz, hogy aztán 24 órán belül elvegyék tőle az érzést. Persze legszívesebben úgy csinálna, mintha semmi sem történt volna és ő továbbra is biztonságban lehetne, mert a lányok ugyan eltűntek, de biztos nem ugyanaz történt meg újra.

A két párnál hamis tökéletességet látunk, mindketten szuper megértően és odaadóan viselkednek. Kedvenc példám, ahogy John azonnal felteszi a kérdést a feleségének, hogy elugorjon-e a gyógyszertárba elemért a hallókészülékbe. Kevin Caroll tökéletesen adja el azt a hangsúlyt, hogy semmi kedvem megcsinálni, de ha megkérsz rá, akkor megyek. A párhuzamokat tekintve pedig, John és Kevin egyaránt kattantak, egyikről többet tudunk másikról kevesebbet, de mindkettőjük párja támogatja őket, olyannyira, hogy kívülről már szinte gyanús. Az évad második részében nagyon fontos volt az a kíméletlenül őszinte pillanat, mikor a bábúelhelyezések éjszakája után leültek és mindketten megosztották a legsötétebb titkukat. Ezek után fogcsikorgatva figyelték a nézők a kapcsolatukat, mert nyilvánvaló volt, hogy Kevin ezzel nem pipált ki mindent, és Nora könnyen sérülhet a jövőben. Ezek után jött, Patti meg hogy meg akarta ölni magát, szóval Kevin eléggé pengeélen táncolt.

Aztán a mostani epizódban, amiben ő nem minősül nézőpont szereplőnek, vagyis csak Nora szemén keresztül látjuk őt, végre kibukik belőle minden, amire annyit vártunk. Csak sajnos az időzítés nem a legszerencsésebb, ugyanis a bevezetőben hosszasan előkészített "pisztolypárbaj" után vall színt. Szegény Kevin, mikor jót akar, akkor is rosszkor csinálja. A játék a nézőpontokkal új a készítőknek, hiszen ebben az évadban építenek erre először, de máris tökéletesen ráéreztek, ugyanis így hogy fogalmunk sincs az előzményekről és eléggé megviselt minden, amit Norával együtt átéltünk, még nagyobb súllyal robban a bomba egy olyan felfedezésről, amit nem csak hogy tudunk, de vártuk, hogy mikor beszél róla.

Azzal, hogy a szereplőiket a saját útjukon képzelik el, ami nincs összhangban vagy tekintettel a másikra, sikerült az egyébként is mélyre menő epizódot tovább erősíteni.

A hasonlóságok pedig annyira nyilvánvalóak, hogy ki kellene lógnia a lólábnak, valamiért mégis minden működik. Nora a családja eltűnése előtt azt kívánta, hogy bárcsak a következő 1-2 hónapra nem lenne családja, hogy csak a munkájára tudjon koncentrálni. Ezek után, mikor eltűntek nem is tudott ennek az érzelmi hozadékával mit kezdeni. Inkább alkalmazkodott a helyzethez, feneketlen kútba dobta az érzéseit és ő lett a fura nő, aki visszaél a kiváltságaival, de néha azért felbérel egy kurvát, hogy halálközeli élménye legyen. Talán azért, mert abban a helyzetben mindig élesen látta maga előtt a szeretteit? Ki tudja. Most nagyon úgy néz ki, hogy valami hasonló történik vele, a készítők meg sem próbálják leplezni a tényt, hogy Nora Durst a boldogság álcáját hordja, de alatta közel sincs minden rendben. Rögtön az első jelenetben, mikor érkezik a furcsa kutató, szépen leomlik minden róla, de még szemléletesebb, mikor Freddy Rumsen George Brevity-t látogatja meg a város legjobb kajáldájában. Ahogy közelebb lép, úgy lesz derűs az arca és így a feltűnő váltás miatt még, négédesebbnek tűnik az egyébként Freddy számára valószínűleg egyáltalán nem különös stílus. 

Erika szintén felvette ezt a szerepet, hogy aztán jól átverjen mindenkit, mert valójában torkig volt az egésszel. Neki egész életében mondták, hogy Jarden egy különleges hely, csak senki nem tud róla. Ameddig azonban meg nem történt október 14. addig nem hitt ebben. A megerősítés után pedig hiába van egy férje, aki irtózik a földönkívülitől, mégis mágikus segítséghez folyamodott. Állítólag azt kívánta, hogy a lánya azután is biztonságban legyen, hogy ő elmenekült. (Itt azzal nem játszik el a sorozat, hogyha ő elmenekül, akkor is kérdés lett volna, hogy eltűnt vagy elmenekült? Meg akarta játszani a saját eltűnését?) Ezért magát hibáztatja. Egy csomó tudós Norát, vagyis pontosabban azt a démont hibáztatja, ami megszállta őt. John ezek közül egyikre sem gondol, Kevin szintén nem, pedig simán lehet, hogy ő a hibás. Tudjuk, hogy csak azért maradt életben, mert eltűnt a csodavíz a tóból, ahova bedobta a lábához kötözött téglát. Ebben a helyzetben úgy tudták az égiek garantálni a biztonságát, hogy eltüntették a vizet. Mi van ha az a valaki, aki Kevin testi épségért felelős kicsit hibázott aznap este és nem csak a víz tűnt el, de a három lány is a merciből, ami a parton állt.

Ez a feltételezés ugyanannyira állja meg a helyét, mint az összes többi. Vannak elméletek, de senki nem tud semmit, a sorozat ezt az első évadnál is határozottabban tolja mindenki arcába. Miközben még azt is látjuk, hogy hiába nem tűnt el a városból senki, a hatás szinte ugyanaz volt, mint bárhol máshol. Az emberek egy részét konzerválta abban az állapotban, ahogy azon a napon voltak. Kell emlékeztetnem bárkit is Nora lakására, ahol minden pontosan úgy maradt, ahogy a családja hagyta? Jardenben a menyasszonyi ruhás nő ugyanazt csinálja, csak az ellenkező indokból. Nincs menekvés, nincs magyarázat és valójában továbblépés sincs. Legalábbis a sorozat valahogy pont azokra az emberekre koncentrált, akik nem tudtak igazán rendbejönni a történtek után.



Jil például jelenleg úgy néz ki, mint aki teljesen jól van, pedig nem olyan régen még a Bűnös Maradékhoz csatlakozott. Valószínűleg ha tudná, hogy az anyja nem tudja éppen hol van Tom, akkor elég könnyen kikerülne ebből az állapotból, plusz azt hiszem hogy a Michael-lel való románcuk is hamarosan akadályokba ütközik majd. Vannak még dominók, amik nem dőltek le.

Ami igazán hiányzik az emberekből az empátia. Mintha mindenkit annyira nyomna a saját szenvedése, hogy nem kér senki máséból. Talán ezt jelenti Matt szála az előző és a mostani részben. Míg meg nem érkezett, addig senkiben fel sem merült, hogy átvállalja a bitófán szenvedő srác bűnét. Amint látták, hogy ilyet is lehet, rögtön követőkre talált a tiszteletes és úgy tűnik rendes nyája lett. Meglátjuk ebből mennyit látunk még idén. Mindenesetre az empátia hiánya, amivel megérkezünk kezdő gondolatunkhoz a pisztolypárbajhoz. Miután egy katartikus jelenetben Erika kiosztotta a városlakókat, mert csak úgy csinálnak, mintha jól lennének és ők megmenekültek volna az eltűnések hatása alól, Nora pedig ellopta a szupertitkos kérdőívet, Murpyhék nappalijában ülnek le, hogy végre szembenézzenek egymással és saját magukkal. Íg leírva szörnyen hangzik pedig a sorozat ezt csinálja és mégsem tűnik olyan rossznak, mint ez a mondat. Kudarcot vallottam.

Mikor a kicsi Lily babát Erika odaadja Norának, ott a legszembetűnőbb, hogy milyen sok közös van bennük mégis mindketten megrettenek a lehetőségtől, hogy valaki tudja milyen szörnyűséget kellett átélniük. Inkább harag lesz bennük, de ekkor Nora még a négédességgel elüti a dolgot. A párbajban viszont már egyértelmű, hogy Nora arra játszik, hogy a szomszédja úgysem fogja kibírni a stresszt, amivel ez a kiborítóan hosszú kérdőív jár. Aztán Erika meglepően jól bírja a strapát és képes visszalőni. Ehhez az kell, hogy Nora teljesen felfedje a lapjait és Erika is megtudja,  amit a nézők, hogy Nora az egész családja elvesztése miatt ül vele szemben. Nora rávilágít arra, hogy ilyen globális eseményeket saját maguknak tulajdonítani milyen őrültség. Ez ugyanaz, amivel saját magát is szeretné meggyőzni arról, hogy nem szállta meg őt semmilyen démon. Csakhogy nem lehet biztos benne, mert senki nem kap semmilyen megerősítést ebben a sorozatban. Csak a bizonytalanság van, de Erika mégis jogosan lő vissza, hogy ha nagyon közelről nézzük a kérdést, akkor ez a kérdőív is elég nagy bullshit, az utolsó szavakra való rákérdezés pedig inkább csak olyan, mint mikor megforgatják az emberben a tőrt. A válaszhoz nem visz közelebb. Ráadásul Nora érvelése arról, hogy változott, igaz is meg nem is, mert tényleg nem olyan, mint korábban volt, de közben azt sem lehet mondani, hogy valóban feldolgozta volna az eseményeket és békében meg elfogadásban lenne velük kapcsolatban. Szóval a magas ló, amiről próbál beszélni, kicsit sem indokolt. Ezért is olyan hatásos, ahogy a végén Erika lerángatja róla.


Egyéb felfedezések:
  • Az egész részben sok közelit látunk mindkét színésznőről, de a párbaj során tényleg szinte csak az arcukat látjuk, ennél jobban a készítők nem tudják velünk éreztetni, hogy ott vagyunk a fejükben, miközben mégiscsak egy tévén keresztül nézzük őket. 
  • Nagyon tetszik, hogy a földönkívülivel kapcsolatban ebben a világban semmi sem biztos, hiába próbálnának tudományos magyarázatot keresni műszerekkel, meg laboratóriummal, de végül kénytelenek egy démonnál kikötni. Senki sem tud semmi biztosat.
  • Nem tudom, hogy másnak eszébe jutott-e, de Murphyékhez még akkor is be lehet törni, ha alszanak, mert se John se Erika nem fog semmilyen zajra felébredni. Nem teljesen értettem Freddy Rumsen érvelését arról, hogy a Mercedesben járt a motor, mintha valakinek épp rajta lett volna a lába a pedálon. Úgy értette, hogy a kocsiból mozgás közben tűntek el a lányok?
  • Zseniális volt, ahogy a kérdések sorában Nora megakadt annál, hogy lencse.
  • Én csak azt szeretném, hogy valaki leüljön végre Virgillel beszélgetni és ő elmondja a frankót. Úgy néz ki kábé ő az egyetlen, aki tudja mi a dörgés.
  • Minden elismerésem azoknak a recappereknek, akik egy megtekintés után írnak a sorozatról. Az epizód után én csak arra tudtam gondolni, hogy fogalmam sincs mit írok majd erről.

Címkék: The Leftovers, Fanboy Híradó
2015.nov.26.
Írta: Destinix komment

Keresetlen kritika: Game of Thrones episode 6., A Telltale Game Series

Szomorú volt a Telltale Game of Thrones első évadának happy endje. Nem csak azért, mert a franchise hangulati alapelveihez tökéletesen igazodva tovább szúrta a korábban kitépett játékos szíveket, hanem mert végérvényesen bebizonyosodott: az általunk fűzött történet és a döntéseinken alapuló cselekmény illúzió csupán. 


Itt lesznek spoilerek.

Vegyük kezdésnek a királyvári intrika viharban esetlenül szállingózó Mirát. Emlékeztek, mikor úgy cimbalmozott a játék az idegeinkkel, hogy döntés elé állított minket: megmentjük a mi segítségünkre siető kissrácot, vagy a biztos halálként fellépő lannister őr markában hagyjuk? Vagy mikor rögtön utána választanunk kellett: megszabadulunk a tőrtől, vagy megőrizzük azt? A sort folytathatnám az udvarhölgytársunk kezelésével, titkainak kiteregetésével, vagy épp a Margaeryvelel kapcsolatos lojalitási kérdésekkel, de felesleges. Sem a régi, sem az új istenek nem tudják Mirát letéríteni arról az útról, amit a Telltale fejlesztők megrajzoltak neki. Szövetségeseink elvesztése persze részben megjósolható volt: Tyrion bebörtönzése ismert az alapanyagból. Az azonban, hogy a Tyrell királynő aspiráns akkor is elfordul tőlünk, ha minden esetben az ő pártját fogtuk, sosem toltuk túl a szívességkéréseinket és szófogadóak voltunk, egyszerűen csak elkeserítő. Vazallusunk makacs, ami a sorsot illeti, akár csak vádlóink, akik minden esetben meggyanúsítanak minket a lannister őr meggyilkolásával, akkor is ha valóban végeztünk vele és akkor is, ha otthagytuk a segítőnkkel.


Kár érte, pedig az idősebb Forrester nővér szála hangulat szinten személyre szabható volt, hiszen kedvünkhöz mérten végigszemtelenkedhettük az egész évadot és fordíthattunk hátat barátoknak, segítőknek, vagy vehettük fel a klasszik északi becsületes maszkot. Mindez nem számit. Végső kétségbeesésünkben vagy igent mondunk Lord Andros stílusos lánykérésére, vagy fejünket veszik vélt, vagy valós vétkeinkért. A sorozat lényege az lenne, hogy ezek a végső, mindent eldöntő dilemmák más-más módon prezentálják magukat a korábbi döntéseink fényében, vagy akár bizonyos utak elérhetetlenné váljanak választásaink miatt.

Az előző epizód záródilemmája ilyen téren jól teljesített: mikor eldöntöttük, hogy Rodrik vagy Asher marad velünk, nem csak parancsnokot választottunk a maradék Forrester erők élére, de meghatároztuk a záró fejezet központi cselekményét is. Asher visszatértével belebegtetik a Bolton szimpatizáns szomszédjaink, hogy házassággal ki lehet kerülni az újabb vérontást. Rodrik esetében erre esélyünk sincs, a Whitehillek rögtön a torkunknak ugranak. Ez a fajta felépítés közelebb hoz minket ahhoz a játékmenethez, amivel a Telltale eredetileg csábított minket legújabb portékájához. Persze, mikor kezdjük beleélni magunkat abba, hogy a testvérekkel való játszadozás valóban meghatározó, kapunk egy olyan csatazárást, ami elkerülhetetlen, és ami unottan lélekölő.


Igen, unottan, mert van egy pont, mikor a divatosan posztmodern protagonista mészárlás is klisévé válik, így mikor a Forrester mama és a teljes keleti ex-rabszolga banda is az áldozati listára kerül, már csak egyszerű frusztráltságot érzünk ahelyett, hogy meghatna minket a tragédia súlya. Mert, hogy az már nincs neki. Mikor Ironrathet is elkezdik emészteni a lángok és tudjuk, hogy nincs az az ága a döntés-fának, amin haladva ezt elkerülhettük volna, hirtelen fáradtak leszünk a játéktól, ami közel egy éven keresztül mesélte nekünk első eresztését.

Ugyan ezek a lángok a világot jelentenék nekünk a teljes vereséggel együtt, ha mienk lenne a felelősség. Ha a Glenmore-ok esetleges elvesztése, vagy egyéb szerelmi szálak rossz kezelése vezetne minket a bukáshoz, minden csepp vérét élveznénk a kudarcnak és keresnénk magunkban a hibát. Ehelyett csak a fejlesztők portáján kutakodhatunk, akiknek egyre nehezebb elnézni, hogy bolondját járatják a játékosaikkal.


Mindeközben Gared eljut a céljához, megtalálja a North Grove névre keresztelt misztikus megmentő helyet, majd eldöntheti, hogy a Gregor féle fattyakkal együtt visszafordul, vagy helyben marad és megvédi a szentélyt. Hogy-hogy nem, korábbi döntéseink itt sem érdekelnek senkit. Persze, ha a mamlasz kollégát magunkkal hoztuk, akkor most szörnyű érzés lekaszabolnunk őt - egészen addig amíg rá nem jövünk, hogy otthonhagyása esetén egy szinte teljesen megegyező ellenféllel kell azonos koreográfiában megküzdenünk. Ezzel együtt ez a legkevesebb sebből vérző vonalvezetés.

Beteljesedés helyett természetesen csak hergelést kapunk a második évadra. Csakhogy a remény, hogy eljön még az igazak bosszúja, sokkal kecsegtetőbb volt az első 1-2 epizód után. Most, hogy egy évad ért véget, nem tudom komolyan venni már a folytatás lehetőségét. Olyasmi ez, amit a franchise atyja, George RR Martin remekül megérzett a '90-es években. Eddard lefejezése mindenkit óvatlanul ér, Robb Stark elvesztése pedig pont az apja halála kapcsán felépített elvárások miatt szól akkorát. Itt azonban fordul a kocka. Nem arról van szó, hogy más szerethető arcok nem tűnnek el, de Jon Snow például biztosan visszatér majd hozzánk, hiába szúrták agyon társai a Dance of Dragons kötetben és a vonatkozó HBO évadban.



Nincs az a formula, legyen akármennyire is szokatlan és zsánerrengető, ami ne tudna elfáradni a folyamatos ismétlés súlya alatt. A lecke első fejezetét remekül mondták fel a készítők, mikor Gregor után Ethannal is végeztek, ráadásul Rodrik visszakapaszkodásával úgy tűnt, átérzik a bábjátékos szerep lényegét. Sajnos azonban nem sikerült megtartani a megfelelő arányokat és a végére strigulázni lehet a valóban értelmetlen halálokat.

A kérdés már csak az, hogy a végső, megkerülhetetlen döntésekre reflektál-e majd a folytatás. Minden bűnt megbocsájtok, ha a 2. évad többféleképpen indulhat majd el, aszerint, hogy Gared visszaindult-e, Mia életben maradt-e, illetve, hogy melyik testvérrel veszítettük el a végső csatát.

A Telltale szerencséje, hogy Game of Thrones rajongóként az elsődleges frusztrációt továbbra is a Winds of Winter megjelenési dátumának hiánya okozza, ami mellett eltörpül, hogy mi a baj a prémium fan fiction dilemmarendszerével.


--->


Címkék: vélemény, kritika, featured, a game of thrones, Telltale Games, a song of ice and fire, keresetlen kritika
2015.nov.23.
Írta: Destinix komment

Képzeljünk el egy klassz Spider-Man filmet!

2017-ben bemutatásra kerül a Marvel Studios és Sony Pictures házasságában megfogant első Spider-Man film, ahol harmadik alkalommal kerül a mozinézők elé egy új Peter Parker. Mit várunk el és mit várhatunk el az új generációs hálószövéstől? Mit jelenthet Pókembernek lenni a Marvel Filmes Univerzumban és milyen hatásai lesznek a saját filmet megelőző Captain America: Civil Warnak?


Spider-man a világ egyik legismertebb és legsikeresebb popkulturális terméke, modern mitológiai hőse. Olyannyira meghatározó jelenség, hogy a vele kapcsolatos termékek iránti elvárások összehasonlíthatatlanul magasak a legtöbb szuperkollégájához képest. Az 1965-ös megjelenése óta közel 1000 képregényfüzetben jelent meg, a vele díszített ruhák, kiegészítők pedig több generáció gyermekeit vértezik fel világszerte, miközben a róla szóló animációs sorozatok egymást váltják a csatornákon.

A 2000-es évek elején a Sam Raimi rendezésében forgatott Spider-Man különösebb erőfeszítés nélkül lett minden idők egyik legjobb franchise alapítású filmje, miközben a 821 millió dolláros bevételével segített elindítani a ma ismert, sokat tárgyalt és kritizált szuperhős filmkultusz első szakaszát. Mire Tobey Maguire harmadszor öltötte fel a pókkosztümöt, a piac elkezdett telítődni, az elvárások tovább nőttek és hiába termelt közel milliárdos átlagot a trilógia, a Sony nem folytatta falmászó sorozatát. (Ehhez a megakadáshoz persze az is kellett, hogy a 3. epizód igazán kínosra sikeredjen.) A Marvel Studios ekkortájt kezdte kivájni magának azt a szeletet a korábban többek között általa megsütött tortából, ami mostanra a legnagyobbra nőtt az iparban, Nolan pedig köztiszteletnek örvendő Batman animátorrá vált a Dark Knight-nak köszönhetően.

Mikor a Sötét Lovag egyszerre tudott kritikai és közönség kedvenc lenni, a Vasember pedig mind film, mind pedig Robert Downey Jr. szinten elkezdte átalakítani a nézők fejében a szuperhős filmről alkotott képet, a Sony nem tudott mást felmutatni, csak egy elfáradt Pókember sorozatot.

Miközben a karakter eredeti tulajdonosa, a Marvel az épp közhellyé kloffolódó univerzum építés alapköveit kezdte letenni, a Sony vett egy mély levegőt és újra indította a sorozatot. Az Amazing Spider-Man picit kevésbé volt sikeres, picit furább volt az eődjénél, de az emberek hajlamosak voltak hitegetni magukat, hogy beilleszthető a szuperhős filmek új hullámába az Andrew Garfield alkotta Peter Parker. Nem volt az. Mire a Marc Webb féle franchise második eresztése a mozikba került, a riválisok minden fronton szintet léptek. A Marvel a mega-crossover-event sorozatának második részére készülődött, a változó sikerű X-Men filmeket szállító Fox időutazással kerülte ki elegánsan a reboot piruláját, a DC pedig bejelentette: itt az ideje komolyan vennie magát és össze ereszteni Batmant Supermannel. Ahogy a többi stúdió megérezte, hogyan lehet a kincses ládájukat úgy polírozni, hogy az továbbra is sikeres legyen, a Sony monoton módon ütötte tovább ugyan azt a pókhálósódni kezdő vasat, abban bízva, hogy az 50 éve Marvel poszterfiúként működő Spidey töretlenül hozza a csúcsteljesítményt. Nem így történt: 2014-ben még a korábban a Pókember franchise-hoz nem is mérhető bevételt produkáló Amerika Kapitány is leelőzte Peter aktuális kalandjait; a Winter Soldier 6 millió dollárral többet termelt a Marvelnek. Ha ez nem lett volna kellő pofon, ugyan ebben az évben leszállt közénk a Guardians of the Galaxy, ami a teljes piacot arcon törölte a maga 774 milliós bevételével. A nulla előzménnyel érkező űrvígjátékopera a 2002-es Spider-Mant idézve, kezdők szerencséjével termelt rengeteg pénzt, mindezt egyetlen A listás, mindenki által ismert képregénykarakter nélkül. A Sony ezen a ponton nem késleltethette tovább a felismerést: fogalma sincs, mi játszódik le a szuperhős piacon, a ziccert pedig képtelen tovább szállítani a megváltozott elvárások mentén.



Ennek fényében érkezünk meg a mostani, várakozásoktól és találgatásoktól teli, fantasy footballt idéző időszakba, ahol a Sony nagyduzzogva bár, de kezet rázott a karakter jogaival eredetileg bíró csapat filmes osztagával, a Marvel Stúdióval.

Elég csak a fentebb említett filmek sikerére gondolnunk és rögtön körbeszőhet minket a remény. A Marvel utoljára a Thor: Dark World során forgatott gyenge filmet. Bár az első Avengerst leszámítva, (ami a hőskultuszból kiemelve is elragadó alkotásnak számít) majd minden filmje megosztja némileg a közönséget, az vitathatatlan, hogy a Kevin Fiege vezette stúdió nyúl jelenleg a képregény karakterekhez a legnagyobb hozzáértéssel és érzékenységgel. Egy világban, ahol jó dolgok történnek velünk, ott a Sony-ra nincs is tovább szükség. Persze sosem szabad elfelejteni, hogy a Marvel a '90-es évek végén a csőd szélén állt, így talán megbocsátható, hogy mostanra előnytelennek tűnő szerződéseket írtak alá a srácok.


2017-ben tehát ismét jegyet válthatunk majd a mozikban egy Spider-Man filmre. Peter Parker alteregója lesz az első karakter, aki a harmadik filmes kontinuitását kezdi meg az új évezredben, ez pedig joggal veti fel a kérdést, hogy mégis ki kíváncsi ismét arra, ahogy egy fura gimis fiú elkezd a falon mászni, majd miután lelövik a nagybácsiját, bűnözők nyomába ered. A választ szerencsére épp olyan jól ismerik a Marvelnél, mint bármelyik internetes elérhetőséggel rendelkező háztartásban: senki. Éppen ezért nem egy újabb eredettörténettel örvendeztetik meg a nagy érdeműt, hanem egyszerűen csak mesélni kezdenek arról, mit művel magával egy fiatal jótevő egy olyan világban, ami átesett már egy idegen invázió kísérleten és egy szuperintelligens robot megalómániáján.

Ez pedig sokkal komolyabb változást jelent, mint amire elsőre gondolhatunk. A Marvel féle filmes univerzum építés előtt a szuperhősök úgy léteztek a vásznon, hogy egyedül képviselték a szupert a világban. Persze, voltak ellenségeik és csatlósaik, mégis unikumként voltak jelen a saját mindenségükben. A filmes univerzum nem csak a fogyasztói élményt alakítja át, de teljesen más karakterfejlődésre, formálásra ad lehetőséget. Az új Peter Parker minden bizonnyal saját képességeinek kiismerése előtt már hallott a Bosszúállókról. Talán ő maga is látta a New Yorkot megszálló lényeket, ő maga is figyelte a hírekben, amint Sokovia az egekbe száll. Mire először maszkot húzott az arcára, már rajongással bírt Amerika Kapitány vagy Vasember iránt és talán arról álmodozott, egyszer maga is találkozhat Thorral, aki végső soron egy isteni lény.

Ezzel pedig elérkeztünk a Pókember mítosz lényegéhez és a fél évszázada tartó töretlen népszerűségének kulcsához. Peter Parker képviseli sok esetben az olvasót, a nézőt. Szuperhősként is ember marad, aki képes reflektálni a hősök által tarkított világ árnyalataira. Tony Stark a Föld egyik leggazdagabb embereként könnyebben képes feldolgozni Thort, aki egy másik világból érkezik; neki már meg sem kottyan Steve Rogers eredettörténete, aki a maga 90 évével és második világháborús tapasztalatával még mindig csak egy halandó az asgardi herceg szemében. Még a szuperképességek híján ügyködő Balck Widow és Hawkeye is távol állnak tőlünk, a civil léttől, hiszen világ életükben egyik különleges képzésről mentek a másik titkos küldetésre.

Peter Parker ebbe a fantázia világba valóban belecsöppen, a képregényekben pedig úgy érzi, gyermeki álmodozásai válnak valóra. A mostani Marvel-Sony együttműködés ezt a fajta őszinte csodálkozást, humorba csomagolt reflektálást mutathatja meg a nagyközönségnek is, ezzel pedig tovább érhet a szuperhős jelenség. Peter a solo filmet követően bármikor azon kaphatja magát, hogy Dr. Strange dimenzióváltásának lesz tanúja, de akár a világűrbe is utazhat, hogy intergalaktikus kalandokban vegyen részt. Spider-Man a Marvel univerzum Harry Pottere, a normális világban szocializálódott srác, aki egyszer csak képzelgéseinek központjában találja magát.

Felismerve az ebben rejlő lehetőséget, a Marvel nem rest bevetni új szerzeményét a közelgő crossover eseményében, a Civil Warban, ami tökéletes ürügy lehet arra, ha csak egy villanás erejéig is, hogy megnézzük, milyen az, mikor valaki közülünk titánok közt találja magát.

Mi az a Civil War? 
A 2006-ban megjelent képregényciklus arról szól, amint egy törvényjavaslat, mely szerint minden szuperhősnek regisztrálnia kell a hatóságoknál, vállalva az identitását, megosztja mind a civil, mind a szuper társadalmat. A felvetés akkor születik meg, mikor amatőr hősök, valóságshowjuk népszerűsítésének érdekében egy náluk komolyabb, robbanásra képes alakot, Nitrót egy iskola közelében sarokba szorítanak. A detonáció következtében több mint 600 gyermek veszti életét, az amerikai népnél betelik a pohár, a kormány pedig úgy dönt, választás elé állítja a hősöket. Tony Stark vezetésében megalakul a pro regisztrációs oldal, míg Steve Rogers, aki szerint a jótevők titkos alteregóját igenis védeni kell, körvonalazódik az antiregisztrációs front. Szeretett karaktereink egymásnak esnek, a középponbtan pedig Spider-Man dilemmáját követhetjük nyomon: első körben enged Iron Man győzködésének és felvállalja identitását az amerikai nép előtt. Később, mikor rádöbben, hogy bajtársaikat Starkék hasonló börtönökbe zárják, mint a gonosztevőket, fellázad a rendszer ellen és a Kapitány oldalára áll.

Persze a megállapodás frissessége miatt, és mert már amúgy is túltömöttnek tűnik a stáblista, nem várhatjuk, hogy az eredeti történethez mérten legyen súlya Spidey jelenlétének, mégis feltűnően változnak a hírek azzal kapcsolatban, mennyire lehet Peter szerepe meghatározó a filmben. Ha az oldalváltásra nem lesz idő, kinek a pártfogásában fog majd harcolni és ami a legfontosabb:

Mit jelent ez az egész a közelgő Spider-Man filmre nézve?


A Civil Warban tárgyaltak vélhetőleg alapjaiban határozzák majd meg a közelgő Marvel filmekben tapasztalható status quo-t és komolyabb következményekkel jár majd, mint az ilyen téren csalódást okozó Age of Ultron. Vajon a szuperhős jelenséggel kapcsolatos filozófiai és legisztlációs kérdésekre választ ad a film, vagy nyitott marad a kérdés?

Képzeljünk el egy olyan Spider-Man filmet, ahol továbbra is tilos titkos identitást őrizve üldözni a bűnt, ahol a Shield (vagy annak jogutódja) továbbra is hajtja, aki törvényen kívül védi a törvényt. Képzeljünk el egy olyan Spider-Man filmet, ahol Peter folyamatosan menekül a rendszer elől, miközben igyekszik annak szereplőit megóvni a gonosztól. Kedvenc falmászónk egészen más mélységekbe juthat el a vásznon, miközben megtartja fiatal célközönségét, ha tinédzser metafóraként egyszerre küzd a jó ügyért és annak hivatalos fenntartói ellen.

Képzeljünk el egy, a karakterhez méltó Spider-Man filmet!






--->
Címkék: esszé, featured, spider-man, Sony, Marvel, tldr, captain america: Civil War
2015.nov.22.
Írta: Destinix komment

Starcraft visszatekintés: IV. rész, Az ellenállás

Korábbi írásainkban elmeséltük, hogyan ismerkedett meg az emberiség két idegen fajjal, szervezte át a saját politikai berendezkedését, és emelte ki soraiból Jim Raynort örök lázadóként. Felidéztük, hogyan kebelezték be a zergek az elképesztő pszichonikus potenciállal rendelkező Sarah Kerrigant, hogy aztán őt hátrahagyva lerohanják a protossok szülőbolygóját, Auirt, majd sorra vettük a protoss ellenállás szerveződését, a társadalmi feszültségeik oldódását és legfőbb ellenségük, a Központi Tudat bukását.



A fentiek fényében érkezünk meg a Brood War című kiegészítő történetéhez, ami röviddel az eredeti kiadás után veszi fel a fonalat és meséli tovább a Koprulu Szektor epikus történetét.

Ahogy zártuk, úgy kezdjük az új trilógiát: a fejlett technológiával és pszichonikus energiákkal harcba vonuló, büszke protoss fajjal. Bár a belső ellentétek félre tételével és Raynor lázadóival való lepaktálással együtt képesek voltak legyőzni és megsemmisíteni az Overmindot, a zerg áradatot nem sikerült megállítani. Sőt, az Auirön tartózkodó zergek irányítójuk nélkül a szokásosnál is vadabbakká váltak és tovább folytatták a helyi lakosok mészárlását.
Hasonlóan az előző fejezethez, ezúttal is egy meg nem nevezett végrehajtót képviselünk a történetben. Eredetileg ez a két karakter azonos lett volna, azonban később egy retconnak köszönhetően kiderült, hogy az eredeti kampány végrehajtója maga Artanis, a most kiadott Starcraft II, Legacy of the Void központi hőse volt. Tekintettel arra, hogy ebben a kampányban őt már önálló szereplőként ismerjük meg, újra indulhat a találgatás, hogy vajon itt kit képviselünk.
A kampány elején ismerős arcok tűnnek fel és a túlélési esélyekről találgatnak. A helyzet drámai, a protoss erők képtelenek tartani magukat a megbolondult zergekkel szemben. Tassadar áldozata talán megakadályozta a zergek galaxis szintű hódítását, de a bolygót nem sikerült megmenteni. Zeratul a bolygó evakuációját szorgalmazza, és hogy ideiglenesen költözzenek át népének, a sötét templomosoknak bolygójára, Shakurasra. Az egybegyűlteknek több gondjuk is van a felvetéssel. Aldaris, az azóta megbukott és elpusztult Konklávénak egyik utolsó képviselője, akinek eredetileg is nehezen esett megbíznia Zeratulban, elképzelhetetlennek tartja az összewarpolást az eretnekekkel. Egyrészt a protoss büszke faj és hiúsági kérdést csinálnak hazájuk elvesztéséből, másrészt attól félnek, hogy a shakurasi száműzöttek elállnak majd a vendégszeretet lehetőségétől.

Zeratul nem rest ismét megdorgálni a konzervatív Aldarist és felhívja rá a figyelmet: a sötét templomosok nem fogják hagyni, hogy múltbéli sérelmeik megakadályozzák majd őket fajtársaik megmentésében. Artanis, Fenix és a környéken ragadt Raynor is akcióra kész, Zeratul pedig elindul, hogy felszabadítson egy Shakurasra irányított teleport kaput.


Az átjáró környékének megtisztítása után elindul a khalai kaszt, vagyis a protoss civil nép kimenekítése. Fenix és Raynor bevállalják a hátul maradást, Artanis és Zeratul pedig elkezdik felfedezni Shakurast. Érkezésük után csalódniuk kell. Ugyan a helyi erők szívesen látják a menekülteket, a bolygó azonban nem marad érintetlen. A migránsokkal együtt a zergek is sikerrel özönlenek át Shakurasra. Felismerve, hogy a helyzet innen csak súlyosbodni fog, Fenix és Raynor lekapcsolják a kaput az auirri oldalról, tovább folytatva az ottani harcokat.

Néhány zerg portyázó feldarabolása után hőseink eljutnak a sötét templomosok mátriárkájához, Raszagalhoz, aki nagy örömmel fogadja menekült fajtársait. Vendégszeretete zerg ellenes tervvel is párosul. Egy Xel'naga templomra hívja fel a figyelmet, mely képes megtisztítani a bolygó felszínét a zerg betolakodóktól. Annak érdekében, hogy a protossok felélezhessék a templomban szunnyadó pszichonikus erőket és a zergek ellen fordítsák azokat, szükség van két legendás kristály begyűjtésére. Raszagal szerint csakis az Uraj és Khalis kristályok egyesítésével sikerülhet a terv. Előbbi klasszikus templomos energiákkal operál, míg a testvérkő a sötét templomosok által képviselt erőket birtokolja. A két kő persze nincs Shakurason, így kénytelenek vagyunk kutató expedícióra indulni a Koprulu Szektorban.


Mielőtt azonban elindulhatnánk küldetésünkre, rendet kell tennünk a templom környékét és végeznünk kell két befészkelt cerebrátussal. Tanulva a korábbi leckéből, Artanis és Zeratul könnyedén visszaszorítják a zergeket és a megfelelő metodikával végeznek az irányítokkal.

Az agytrösztök kivégzését követően nem várt vendég érkezik a protossokhoz. Az egykori terran szellem, Sarah Kerrigan teszi tiszteletét és hőseink legnagyobb megdöbbenésére nem csatázni jött: audienciát kér Raszagaltól. A mátriárka elébe áll a dolognak, a felháborodott Aldarist pedig, aki képtelen felfogni épp ésszel, társai hogyan állhatnak egyáltalán szóba ezzel a kifacsarodott lénnyel, el is mulasztja a társaságukból. Kerrigan felhívja rá a figyelmet: többé már nem az az agyament gyilkoló gép, akinek megismerhették. A Központi Tudat bukásával megszabadult szellemi láncaitól és nem rabszolgája többé semmilyen felsőbb hatalomnak. Figyelmezteti a protossokat, hogy közös ellenségük van. A megmaradt cerebrátusok Daggoth vezetésével arra készülnek, hogy egy új Központi Tudattá álljanak össze Char felszinén. Kerrigan, féltve nem rég visszaszerzett szabad akaratát fel kívánja venni a harcot velük, ennek érdekében pedig akár a protosokkal is hajlandó lepaktálni.

Bár mind Zeratul, mind Artanis szkeptikusak, Raszagal szava a döntő, aki esélyt ad Kerrigannak a bizonyításra, és csapataink mellé rendeli a Pengék Királynőjét. Ennek fényében, szokatlan együttessel indulunk el az első kristályért, mely a Braxis nevű bolygón található.

A klíma szinten a Star Wars féle Hoth bolygót idéző planéta jelenleg a Terran Dominium fennhatósga alá tartozik. Hőseink értetlenül állnak a dolog előtt: hogy lehet egy ilyen értékes anyag az emberek kezén? Miközben Kerrigan elkezdi felemészteni a helyi ellenálló erőket, megtudjuk, hogy egykoron protoss uralta vidék volt ez, később azonban hátrahagyták a bolygót, és vele a kristályt. Az ereklyét sikerrel szerzi meg Kerrigan, aki ezzel némi bizalmat vív ki a protossok körében.

A csapat felkerekedik, hogy elinduljon a másik kőért Charra, azonban nem várt ellenféllel találják szembe magukat Braxis orbitális pályáján. Új szereplő érkezett a Koprulu Szektorba, hogy rendet tegyen egyszer és mindenkorra. A United Earth Directorate felfedező flottájának egy részével kell szembenéznünk. Ezek az emberek egészen fajuk otthonáról, a Földről indultak el, hogy megvédjék az emberiséget a helyi zsarnoktól, Arcturus Mengkstől és az idegen erőktől. Zeratul már hallott a Föld legendájáról korábban, mikor Raynor mesélt neki az emberiség történetéről, Artanist azonban nem nyűgözik le az új játékosok. Sikerrel bénítja meg a flotta egy részét, így csapataink tovább indulhatnak a másik kristályért. Zeratul figyelmezteti gőgös fiatal bajtársát: kár alábecsülni az embereket és egyébként is, a protossok sem voltak mindig ennyire fejlett, nemes faj.

Charon komoly dilemmába kerülünk. A Khalis kristály egy erősen védett területen, a fejlődő Központi Tudat által ellenőrzött régióban található és csak komoly áldozatok árán verekedhetjük el magunkat a pozíciójáig. Kerrigan egy másik taktikát javasol: szerinte elég egy kisebb sebet ejteni Daggoth fejlődő szervezetén és alakulóban lévő új Overmind rögtön elveszíti az irányítást a raja felett. Kerrigan képes egy kisebb fészek felett átvenni a kontrollt, csapataink pedig így vagy úgy, de megszerzik a másik kristályt is.

Visszaérkezve Shakurasra szomorú hírekkel kell szembenéznünk. Távollétünk alatt Aldaris fellázadt a sötét templomosok ellen és maga mellé állította az Auirről érkezett khalai túlélők nagy részét a templomos rend egyes képviselőivel együtt.


Hőseink nem értik, hogy hullhatott így szét a nem rég megköttetett szövetség fajtársaik között, Raszagal azonban mellőzi a szentimentalizmust és elrendeli az áruló kivégzését. Zeratul értetlenül áll a dolog előtt. Bár maga is belátja, hogy az egykori bíró lépései nem helyesek, túlzásnak érzi a mátriárka döntését, akit az évezredek során ennél megengedőbbnek ismert meg.

Így történik meg, hogy a protossok ismét egymásnak esnek. A csata során többször is úgy tűnik, Aldaris elesik, azonban mindig kiderül, hogy csupán egy illúziót kergetnek hőseink. Idővel minden lázadó bázis megsemmisül, míg végül sikerül Aldarist körbezárni. Zeratul habozni kezd, az ítélet végrehajtása helyett pedig számon kéri egykori társát, mégis miért fordult ismét a sötét templomosok ellen. Aldaris közli: tisztában vele, hogy bűnösnek tűnik, holott mi vagyunk azok, akik elárultuk a protoss fajt azzal, hogy a sorainkba engedtük a fertőzött Kerrigant. Szerinte a mátriárka valamit titkol előlünk, ez a szövetség egyáltalán nem természetes. Mielőtt kitérhetne a részletekre, felbukkan a Pengék Királynője és végez az áruló életével.

Zeratul magából kikelve kéri számon Kerrigant, mégis hogy jön ahhoz, hogy protoss ügyekben döntsön önhatalmúlag. A királynő kineveti hőseinket és közli: megkapta amiért jött. Komoly szívességet tettünk neki azzal, hogy lekaszaboltunk pár cerebrátust és lassítottuk Daggoth előre menetelét, a továbbiakban pedig nem kíván velünk együttműködni.

Artanisék értetlenül állnak a dolog előtt, csodálkozni viszont nincs idő. Raszagal, nem törődve a történtek kétségbeejtő részleteivel a templom ébresztésére sürget minket. Egy utolsó, kétségbeesett harcban ismét elfoglaljuk a templonot, melyet Zeratul és Artanis aktivizálni kezd a kasztjukhoz kötődő kristállyal.

Elképesztő mennyiségben özönlenek a templom ellen a zergek, melyet végül sikerül megvédeni a támadóktól. A protossok nagyrésze a teplomban keres menedéket. Mikor annak teljes ereje elszabadul, valamennyi zerget elpusztít a bolygó felszínén, hőseink pedig egy pillanatra fellégezhetnek az egykor kitaszított testvéreik otthonában.


A Starcraft 2 szempontjából fontos mozzanatok a történetben:

  • Auir-t evakuálják a protossok, a túlélők pedig Shakurasra, a sötét templomosok világára költöznek.
  • Megismerkedünk Artanissal, aegy fiatal protoss végrehajtóval.
  • Raszagal, a sötét templomosok mátriárkája lepaktál a segítségét kínáló Kerrigannal.
  • Megjelenik a Koprulu Szektorban a UED, a Földet képviselő emberi flotta.
  • Aldaris fellázad a társai ellen, Raszagal ítéletét pedig Kerrigan hajtja végre.
  • Shakurast egy Xel'naga templom segítségével megtisztítják a zergektől.


A Brood War történetét hamarosan a terran kampánnyal folytatjuk, ahol a UED oldalán igyekszünk átformálni a térséget.


---> 
Címkék: blizzard, featured, Starcraft, 90-es évek
2015.nov.18.
Írta: Destinix komment

League of Explorers kártyaelemzések - I. rész

Nem is olyan rég még a Grand Tournament lapjai láttán kapkodtuk a fejünket. Alig vettük végig az összes új kártyát, a Blizard máris bejelentette az új Solo Adventurest. Naxxramas lélekölő folyosói és a Blackrock Mountain forró mélységei után ezúttal régészeti kalandozásokra adhatjuk a fejünket. Némi euró, vagy összefarmolt arany kicsengetése után csatlakozhatunk a Felfedezők Ligájához, hogy 4 héten keresztül előássuk a Hearthstone legújabb minionjait és spelljeit.


Jeweled Scarab

(2 mana, 1/1, Battlecry: Discover a 3-cost card)



Destinix: A Discover kulcsszó gyakorló lapja ez, teljesen indokolatlan statokkal. A 3 manás kártya megszerzése izgalmas lehet a második körben, de rengeteg lap tud 2-3-as statokat produkálni ezen az áron. Ha belegondolunk, hogy hasonló élményt nyújt nekünk a Webspinner, aki csekély statjait olcsó árral magyarázza, rögtön kedvtelenek leszünk az új bogár láttán.

2/5

Akazay: Emlékeztek a Novice Engineer-re? Amióta 2 manára nerfelték, azzal sem játszik senki, és gyaníthatóan ez a sors vár erre a ganajtúróra is. Nincs az a random 3 manás kártya, amiért megérné gyakorlatilag kihagyni a második körünket.

1/5

heelshawnka: A testtel rendelkező ping&pass, amiből tudod, hogy játszhatsz valamit a következő körben. A tempót nem segíti, a boardot nem befolyásolja, úgyhogy inkább csak tegyétek be azt a 3 manás kártyát, amit amúgy is akarnátok játszani. Valószínűleg csak azért nyomtatta ki a Blizzard a bogarat, hogy megértsük az új kulcsszó működését.

1/5


Összesen: 4 pont


Ancient Shade

(4 mana, 7/4, Battlecry: Shuffle an ‘Ancient Curse’ into your deck that deals 7 damage to you when drawn)



Destinix: A rettegés, hogy egyszer csak az arcomba kapok 7 sebzést, nem ér meg egy indokolatlan magas támadó erejű miniont, akit valószínüleg rögtön elkaszálnak az alacsony életereje miatt.

1/5

Akazay: Ezt egy új játékosoknak szánt oktatási segédanyagként tudom értelmezni, hiszen egyszerre viszi a Piloted Shredder és a Big Game Hunter is. Arról már nem is beszélve, hogy a látszólagos tempóelőnye se váltható be valós szituációkban.

1/5

heelshawnka: Az aggro druid játékosok egyidejűleg csaphattak a levegőbe az ősi árnyék láttán, hiszen ha jó kézbe érkezik, akkor botrányos tempóelőnyt jelenthet. Ugyanakkor nincs az a meccs, ahol önként belenéznék 7 sérüléspontba, és mire ezt leírtam egy korrekt 4 drop már el is bánt vele.

2/5 


Összesen: 4 pont


Anubisath Sentinel

(5 mana, 4/4, Deathrattle: Give a random friendly minion +3/+3)



Destinix: Aki szívesen manőverezett korábban a Dark Cultisttal, az rutinnal fogja megfelelő sorrendben halálba küldeni a minionjait, akik ezúttal támadó bónuszt is kapnak majd. Sokat látott fiú lesz ez.

3/5

Akazay: Kicsit gyorsnak érzem ehhez most a Ranked metát, és mivel egyik tribe-ba sem tartozik, kétséges, hogy melyik dekk látná hasznát. Egy “Mech” vagy “Beast” felirattal sokkal szívesebben próbálkoznék vele.

3/5

heelshawnka: 5 manáért a 4/4-es testet a jelenlegi metában csak akkor vagyok hajlandó kitenni, ha annak Azure Drake a neve. Jó dolog a társak buffolása, de túl lassú ahhoz, hogy komolyan számolni kelljen vele, üres boardon pedig teljesen haszontalan.

1/5


Összesen: 7 pont


Summoning Stone

(5 mana, Whenever you cast a spell, summon a random minion of the same Cost)



Destinix: Korábban egy Tavern Brawl foglalkozott a témával, akkor rendkívül szórakoztató volt. Most, hogy sikerült ezt az élményt egy kártyába süríteni, adott a kérdés: túl tud mutatni a komolytalan, fun deckeken? A következő hetek választ adnak rá, amint spell-heavy paklik ennek segítségével próbálják majd elárasztani a terepet. Én bizakodó vagyok.

3/5

Akazay: Egy Spare Partokkal operáló, Tempo-orientált Mage pakliban el tudnám képzelni, de ez alapvetően tényleg csak egy mini Tavern Brawl, kártya formájában.

2/5

heelshawnka: Ez elméletben egy beteg kártya. Gyakorlatban halott. Mire értelmes droppot kaphatnál belőle, addig már rég nem lesz az asztalon, önmagában pedig csak egy... kő.

2/5


Összesen: 7 pont



Djinni of Zephyrs

(5 mana, 4/6, Whenever you cast a spell on another friendly minion, cast a copy of it on this one)



Destinix: Szerintem a minion buffolásra specializálódott hősök és dekkek imádni fogják a dzsinnt. Ha épp nem tudod kihasználni az adottságait, akkor sem kell szégyenkeznie a statjai miatt. Ha pedig elkezdi magára venni akár csak a legegyszerűbb bónuszokat is, könnyen zavarba hozhatja majd az ellenfelet.

4/5

Akazay: Ugye Eydis Darkbane és Fjola Lightsbane érkezésekor is azt mondogattuk, hogy majd a Paladin meg a Priest hogy elszállnak ezekkel… talán ezúttal bejön, de nagy összegben nem fogadnék rá.

4/5

heelshawnka: A kedvenc kártyám az első szárnyból. Az öreg Djinni új szintre emelte a secret paladinomat, így ha nem a Mysterious Challenger hozza le a meccset, ott van a buffolásra izguló lámpalakó. Ha éppen nincs mit tankolni, akkor sem kell a kezedben maradnia, 5 manáért a 4/6-os test nagyon korrekt.

5/5


Összesen: 13 pont


Reno Jackson

(6 mana, 4/6, Battlecry: If your deck contains no more than 1 of any card, fully heal your hero)



Destinix: Én teljesen oda vagyok Reno-ért. Rajongásom nem is az adott meccsen kifejtett hatásából fakad. Persze, a tény, hogy a megfelelő körülmények között akár 29 is gyógyíthatsz magadon, önmagában bombasztikus. Mégis, engem az hoz lázba, hogy ez most valami teljesen más. A kártya birtokosa szokatlan dekk építésbe kezdhet, ahol nem az agyonszapult aggro felállást, hanem az elnyújtott stratégiát választja, miközben nagy gonddal válogatja többnyire egyesével össze a kártyákat, bizonyítási lehetőséget adva olyan lapoknak és kombóknak, melyeket egyébként talán sosem látnánk.

5/5

Akazay: Haragszom erre a kártyára, mert nagy szükség lenne arra, hogy a Warrior, a Mage és a Warlock mellett a többi Class is rendelkezzen valami extrém túlélési technikával. Ez viszont inkább a fun irányából közelít a kérdéshez, ami nem életképes a létrán.

3/5

heelshawnka: Reno Jackson a kártya, amire várt minden control játékos. Nincsen jobb érzés annál, amikor a facehunter kezében pont egy lethalnyi érték van, te pedig ledobod a menő kincsvadászt az asztalra. Negatívum, hogy a teljes paklidat köré kell építeni, különben sosem fog aktiválódni, így nem fogja egymaga megoldani az aggro kérdést, de talán tud valamennyit lassítani a létrán.

4/5


Összesen: 12 pont


Explorer’s Hat

(2 mana, Give a minion: +1/+1 and add “Deathrattle: Add an Explorer’s Hat to your hand”)



Destinix: Harrison Jones emeli kalapját, mi pedig számolni kezdünk. 2 manáért 1-1-et osztani drága, de ha figyelembe vesszük, hogy a rohanós hunter dekkek gyakran hagynak manát elköltetlenül a játék kései szakaszában, akkor a bumerángét visszatérő kiegészítő máris vonzó lehet. Próbát megér.

3/5

Akazay: A bumeráng-effektus valóban kedves lehet, de ezért az árért a +1/+1 vajmi kevés. Lehetséges, hogy tévedek, de szerintem túl nagy tempóvesztés. Mondjuk egy Lock and Loaddal vicces is lehet a 10. kör táján.

2/5

heelshawnka: A Hunter kapott egy örökké a kezében maradó Dreadsteedet. Nincs az a tempójátékos, aki 2 manát pazarolna egy minion vagy a képessége kijátszása helyett.

2/5


Összesen: 7 pont


Forgotten Torch

(3 mana, Deal 3 damage. Shuffle a ‘Roaring Torch’ into you deck that deals 6 damage)



Destinix: Mostanra biztosak lehetünk benne, hogy a lassabb tempót kedvelő játékosoknak kedvez az új kalandcsomag. Elsőre talán alul marad a többi removal-lal szemben a fáklya, de ha jó esélyt látunk a paklink kipörgetésére, akkor mindenképp megéri alapoznunk rá.

3/5

Akazay: Ugyan ez a lap máris elkezdett megjelenni a metában, szerintem múló divatról van szó. Ár-érték arányban sokkal jobb megoldásokkal rendelkezik a Mage, és ha elengedjük a Fatigue-re és Renora építő bohóckodásokat, nincs erre szüksége komoly dekknek.

3/5

heelshawnka: A legtöbb mage decknek szerves része lesz ez a kártya. Tempóban triggere a Flamewakernek és a plusz tűzgolyónak mindig örül, a freeze amúgy is végig fogja pörgetni a pakliját és a budget játékosok is kaptak 6-18 sebzést ingyen.

4/5


Összesen: 10 pont


Sacred Trial

(1 mana, Secret: When your opponent has at least 3 minions and plays another, destroy it)



Destinix: A sok hisztit kiváltó Dr. 6 most még sokszínűbb lett, de talán pánikra ezúttal nincs különösebb ok. A pálya telepakolása általában olyan dekkekre jellemző, amik alacsony értékű harcosokat alkalmaznak, így az egyikük elvesztése talán nem lehet akkora arconcsapás. Mindemellett fontosnak tartom kiemelni, hogy kijátszott karaktere vonatkozik a kivégzés, tehát Muster for Battle-el, Imp-losionnel, vagy Unleash the Houndssal nem lehet kibekkelni a dolgot.

3/5

Akazay: Végre kap egy Secretet a Midrange Pala is! A Secret Paladinba már csak a Mysterious Challenger 5-ös korlátozása miatt sem fér bele, és nem is tenne hozzá sokat a potenciáljához.

4/5

heelshawnka: Minden típusú Paladin kapott egy olcsó választ Dr. Boom-ra. Ha csak egy minionja van az asztalon az ellennek és arra érkezik mindenki kedvenc 7. köre, akkor is a 7/7-es testet fogja megsemmisíteni. Nem fogok csodálkozni, ha a Repentance helyén idővel ez lesz a standard 5. secret. Más ellen azonban annyira nem hasznos, ha ennek a kijátszásáig nem oldottad meg a boardot, ezzel sem fogod.

4/5 


Összesen: 11 pont


Rumbling Elemental

(4 mana, 2/6, After you play a Battlecry minion, deal 2 damage to a random enemy)



Destinix: Nem tudom eldönteni, hogy panaszkodnom kell e a 2-es támadó erő miatt. A Shaman szereti a battlecry-t, ráadásul tudjuk, hogy a későbbiekben tartogat még erre építő lapokat a kalandcsomag, így könnyen lehet, hogy nagyot nézünk majd, mikor az alábecsült új elemental folyamatosan tolja a sebzést a csapatainkra.

3/5

Akazay: A statokról elsőre az jutott eszembe, hogy hetek óta nem láttam Maiden of the Lake-et Play Mode-ban. Az effekt viszont kemény, még az is lehet, hogy feltámad hamvaiból a Midrange Shaman.

4/5

heelshawnka: Nincs elég hely ennek a lapnak jelenleg sehol, de ha átpörgettük a teljes kalandot, akkor visszatérhetünk rá. Brann Bronzebeard érkezésével úgyis el fogják lepni a battlecry-heavy deckek a játékot.

3/5


Összesen: 10 pont


Dark Peddler

(2 mana, 2/2, Discover 1-Cost card)



Destinix: S a zoo lockok örvendeznek vala, miként tökéletesen passzoló új minion érkezik az albumukba. Ez a csúnya bácsi először átmegy a vanilla teszten, aztán a kezünkbe nyom egy olcsó lapot és még a vállát sem kell megveregetnünk érte. Sokkal élhetőbb konstrukcióban működik, mint a fent tárgyalt Scarab.

4/5

Akazay: Elég sok Zoo-ban cserélte le a Haunted Creepert. Ha ez a trend így folytatódik, előbb-utóbb az egy meccsen kijátszott kártyáknak több, mint a fele a paklin kívülről fog érkezni…

4/5

heelshawnka: A statok teljesen okésak, Warlocknak amúgy is kell mindig lap a kezébe, standard kettő drop lehet belőle. Ráadásul a potenciál, hogy milyen erős kártyákat fedezhetsz fel vele, sokkal értékesebbé teszi, mint az elsőre gondolnánk.

4/5 


Összesen: 12 pont


Obsidian Destroyer

(7 mana, 7/7, At the end of your turn, summon a 1/1 Scarab with Taunt)



Destinix: Szerintem ez a cucc para. A legendás Hogger nem tűnik ennyire izgalmasnak, pedig komolyabb szárnysegédeket pakol le maga mellé, cserébe viszont könnyen meg lehet tőle szabadulni. Esetünkben hiába legyintünk az 1/1-es Scarabok láttán, a Destroyer tekintélyes vanilla statokkal képviseli az egyre erősödő Taunt Warrior ügyet.

5/5

Akazay: Eddigi tapasztalataim szerint, amennyiben Unstable Portalból kapjuk, remek kártya. Viszont semmilyen más szituációban nem látom értelmét, sajnos.

2/5

heelshawnka: Az anyacég tovább erőlteti a Taunt Warriorok létezését, a budget control deckek gazdagodtak egy olcsó Hogger/Dr. Boom hibriddel, de a lap igazi ereje arénában fog kijönni, mivel a draftod 85%-át common kártyák teszik majd ki, így viszonylag nagy eséllyel lesz lehetőséged kiválasztani a pusztítót. Más kérdés, hogy senki nem arénázik Warriorral, de ha ilyen kártyákat nyomtat továbbra is a Blizzard, akkor ez meg fog változni.

4/5


Összesen: 11 pont



Hamarosan indul a második szárny és még több kalandozós kártya üti a kalandra kész játékosok markát. Keresetlen elemzéseinket pár nap és folytatjuk.


--->
Címkék: warcraft, featured, hearthstone, hearthstoned, leage of explorers, kártyaelemzés
2015.nov.18.
Írta: Gaines komment

The Knick 2x05 - Whiplash


Fega: Az epizód nézése közben az volt az érzésem, hogy a héten a sorozat a megszokottnál fókuszáltabb volt és kevésbé érződött olyan ensemble darabnak, ahol mindenki ugyanannyira fontos és egyformán sokat szerepel. Aztán jobban belegondolva nem egy központi szálra koncentrált az epizód, hanem foglalkozott szinte mindenkivel. Az epizód legjobb része nekem az volt, hogy a metróépítésnél történt robbanás kicsit elvitte a különleges betegségek úttörő gyógyítása felől a hangsúlyt a klasszikusabb kórházsorozatos irányba. Nyilván nem lett rögtön a sorozatból a Vészhelyzet, de az epizódban egyszerre tudott Thackery, Lucy és Soderbergh (SODERBERGH!) kamerája csillogni. Ez a kis változatosság pedig kellett már a The Knicknek.


Főleg azért, mert a történeteket nézve szerintem egy átvezető epizódot kapunk, amik fontosak egy sorozat életében és nem lehet „megúszni” nélkülük egy évadot, ezért is érdekes megnézni, hogyan oldják meg a feladatot a készítők. A baleset mellett láttuk, hogy Harriet továbbra is mintha börtönben lenne, a nővérek épphogy megtűrik, de most már azt is megtiltották a többi ottlévő lánynak, hogy szóba álljanak vele, úgyhogy valószínűleg hamar ki fog kerülni onnan és végre csatlakozhat Cleary-hez és a fősodort jobban érintő eseményekhez. Bertie és Genevieve randiznak, ahol nehéz eldönteni, hogy a szüleit tényleg nem zavarja a származása vagy csak a jómodor miatt nem tettek rá megjegyzést. Ezenkívül még a Vészhelyzet mellett egy másik orvosos sorozatot a House-t is megidézik, bár nem azért törtek be valahova, hogy jobban megismerjék egy beteg környezetét, de így is nemes célok vezérelték őket, úgyhogy szerintem mondhatjuk hasonlónak. Mit gondolsz Gaines, sötétben járok vagy tényleg voltak finom kikacsintások más orvosos sorozatokra az epizódban?


Bertie-ék mellett van más randi is az epizódban, Lucy végre beadta a derekát, úgyhogy elmentek vacsorázni, a végén pedig a csók is jösszejött és elgondolkodtam rajta, hogy akkor ez most pontosan minek a hatása. Te mit gondolsz, Gaines? Az édesapja bemutatásával nyilvánvalóan készítői szándék volt, hogy kicsit jobban beleássunk a karakter lelkivilágába, de nem vagyok benne biztos, hogy az eddig látottakból logikusan következnek a cselekedetei. Henry úgy robbant be az évadban, mint egy kedvelhető figura, aki „a jövőből érkezett” és a sorozatot benépesítő általában szörnyű fehér férfiakat valamiképp egyensúlyozza. Azóta kiderült, hogy azért ő sem olyan makulátlan bárány és nyilván nem kell túl jól megítélnünk a tettét, hogy a szőke nővérkéről készített filmet mutogatja a haverjainak. Ezek után még inkább érthető, hogy Lucy miért volt kezdettől fogva olyan hűvös, nem akart csak egy újabb skalp lenni.


Ha már a romantikus oldalánál tartunk az epizódnak, akkor Barrow szegény feleségéről is meg kell emlékezni, aki abban bízott, hogy egy új fehérneművel majd felkeltheti férje érdeklődését. Sajnos csalódnia kell, Herman tényleg eltökélt a kurvája mellett. Remélem itt egy hatalmas pofáraesés készül elő és ahogy azt korábban is jósoltam és imádatának a tárgya egyáltalán nem akar a felesége lenni. Volt egy megjegyzés a részben, mikor Lucyhoz érkezett vizsgálatra egy nő a bordélyból, akkor pont arról beszélt, hogy a hozzá betérő kuncsaftok felett hatalma van. Ezt a maga valójában láttuk, mikor Bertie ment a múlt héten tapasztalatot szerezni, de talán érdemes Barrow kapcsán is észben tartani. Illetve a rossz kézben lévő hatalom olyan sokszor előkerült már az epizódokban, Barrow-ra nem igazán éri meg rábízni semmit, de most az is előfordulhat, hogy ő fekteti valaki olyanba a bizalmát, aki azt nem teljesen érdemelte ki.


Most, hogy letudtuk a romantikus részeit az epizódnak végre áttérhetünk a horrorra, ami a Hannibal legszebb pillanatait juttatta az eszembe, továbbá ehhez kapcsolódik az epizód témája is, már ha beszélhetünk ilyenről. Thack a csurig megtelt műtő színházban egy morfiumfüggő agyán kísérletezik és a közönség ámulatára illusztrálja, hogyan lehet stimulálni az agyat sérülés nélkül, hiszen az agy ezt közvetlenül nem érzi. A cél az lenne, hogy azonosítsa azt a részét az agynak, ami a függőségért felelős. Ez elég egyértelműen működik metaforaként, a főszereplő orvosunk meg szeretné találni az addikció gyógymódját, de közben egyáltalán nem célja, hogy leszokjon. Kicsit túltolta talán ennek az ábrázolását az epizódot jegyző Steven Katz: Lucy pont akkor jön ellenőrizni Thack vénáit és hajlatait, miután szépen felszippantotta az adagját az orrába.


Miután megvolt a demonstráció és megtalálja szerencsétlen betegen, hogy mire reagál a morfium után, azt gondolja, hogy elég csak simán kivágni és minden megoldódik, ezzel pedig aláhúzva, hogy nem minden problémát lehet egyszerű vágással elhárítani. Az ember ennél bonyolultabb szerkezet, pláne ha az agyáról vagy egyéb pszichológiai tényezőkkel összefüggő betegségekről van szó, mint a függőség. De ugyanez a helyzet a rákkal is, amiből Bertie szeretné kigyógyítani az édesanyját. A kísérleti műtét, amit tervez kipróbálni, ugyancsak arra épül, hogy azonosítani, majd eltávolítani lehessen a rákos sejteket. Szintén ilyen egyszerű megoldást keresnének a mentálisan sérült emberekre, hogy végül ne menjünk el szó mellett Gallinger szála mellett sem, ami továbbra is a genetikáról szól. Nem az embereket kellene gyógyítani, pusztán ha elvesszük tőlük a lehetőséget, hogy szaporodjanak, akkor majd természetes módon kikopnak ezek az emberek. Ez egy remek példa arra, mikor egy modern és új módszert, amit nagyban hozzájárult az ember sikeréhez, a legrosszabb célokra használnak.


Mit gondolsz, Gaines, szerinted is egy kicsit más stílusú és összességében átvezető epizódot láttunk? Vagy most is előjöttek a fontos témák a hatalomról, meg a nők helyzetéről csak én mentem el mellettük? És mit gondolsz ha beüt a bubópestis akkor kapunk végre egy igazán hosszú vágásmentes beállítást Soderbergh-től? Csak mert a mostani epizódban, ahogy érkeztek a betegek és vágás nélkül úszott a kamera az a sorozathoz mérten is kiemelkedő volt és jól illusztrálta, hogy egy ilyen kórházas környezetben milyen jól működik ez a vizuális megoldás. 


Gaines: Mielőtt megírjuk a naplót, direkt nem szoktam nézni, hogy a külföldi kritikusok milyen osztályzatot adnak az epizódoknak, nehogy befolyásoljon bármiben, úgyhogy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy kifejezetten lehúzták a „Whiplash”-t. Nem volt pedig semmivel sem rosszabb rész, mint az évad első néhány epizódja, csak jobb sem, mint az előző. Nem vagyok biztos benne, hogy a fókuszált jelzőt használnám rá, de tény, ami tény, hogy kábé a játékidő felénél tűnt fel egyes főszereplők hiánya, azt hittem, Cornelia ki is üli az epizódot. De a The Knick nem az a sorozat, amely egy-két karakterre fog koncentrálni, mindig görgetni akarja tovább az összes karaktert. Ami nem biztos, hogy a jó stratégia.

Mindenesetre ezúttal tényleg változtattak kicsit a formulán. Jó, hogy írtad a Vészhelyzetet, én is nagybetűkkel írtam fel a nézés közben a jegyzeteim közé, az építkezésen történt robbanás sebesültjeinek érkezése tisztára olyan volt, mintha Ross és Green doki rohant volna a véres áldozatok segítségére, vártam, hogy Thack mikor kiáltja el magát: „Defibrillátort! Hátra” CSATT. „Újra!” A jelenetsor ismerőssége ellenére azért a készítők belecsempésztek egy-egy olyan megoldást, amivel megkülönböztették a sorozatukat, az különösen tetszett, amikor a lendületesen mozgó kamera egyszer csak megállapodott, és statikusan vette tovább, ahogy Thackery, Gallinger és Edwards párhuzamosan két beteget operálnak.

Azt mondjuk nem tudom, hogy ez volna-e a követendő út. Mármint, egyetértek, hogy időnként, egy-egy rész erejéig nem árt feldobni a sorozatot valamivel, és az is egyre jobban zavar, hogy a részek csak úgy vannak, elvétve húzzák csak fel a szálakat egy erős vázra. De alapvetően nem azért szeretem a The Knicket, mert a huszadik század végének sürgősségi osztályát századelős környezetbe helyezi. Engem a kutatások, morbid és vakmerő kísérletek, a műtőszínház látványos előadásai érdekelnek, ezért most is jobban lekötött a pórul járt drogos agyában való turkálás.

A tematikus párhuzamokat szépen összefoglaltad, de azért érdemes még mellé venni a címből levonható motívumokat. Henry és Lucy randiján a nőcsábász aranyifjú említik a whiplash nevű orvosi kifejezést, mely során egy hirtelen megerőltetéstől megrándulnak, begörcsölnek a nyakizmok. A The Knick egyik központi témája pedig idén is a megfontoltság kontra fejest ugrani az ismeretlenbe szembeállítása. Erre épp Henry a nyilvánvaló példa, aki az apja figyelmeztetése ellenére belevágott a metróbizniszbe, és most csúnyán pofára esett, függetlenül attól, hogy később jövedelmező lesz-e a vállalkozás. Hiába mondja a randin, hogy kellemes élmény számára ez a visszacsapás, nem tudja mindig jól kezelni, amikor az élet váratlan nehézségeket görget elé. Az írók ügyesen árnyalják a karakterét, mert a sebesültek ellátásakor egészen talpraesett volt, rátermetten segített Thackeryéknek, jól végezte a dolgát, családi körben viszont kiviláglik, hogy nem egy erős jellem, nem mer szembeszállni az apjával, sem bevallani a befektetőtársainak, hogy nincs eleresztve pénzzel.

Thackery, mint tudjuk, mindig vakon fejest ugrik mindenbe. Néha kifizetődik a vakmerősége, úgy tűnik, hogy Abby rendben felépült, csak bízni tudok benne, hogy nem egy szemét csavarral teszik majd pár rész múlva semmissé a győzelmet az írók, hogy még mélyebbre süllyedjen Thack. Most viszont lyukra futott, és sikerült vegetáló roncsot csinálni egy emberből. Cleary a másik díszpéldány, aki szinte már bohózatba illően vág bele újabb és újabb elhamarkodott, átgondolatlan svindlibe, hogy aztán rendre koppanjon, a sokadik ilyet már kezdem kicsit unni.

A másik véglet meg Zinberg, akit találóan jellemez Bertie, egyszerre visel övet és nadrágtartót, amit megfejel egy kis néplélek-elemzéssel, mondván, a zsidók az őket ért atrocitásuk miatt a csigaházukba bújtak, és minden lépésüket ezerszer megfontolják, nehogy a világ kihasználja vélt gyengeségüket. Azt hiszem, a „Whiplash”-ben Bertie szála kötött le a legjobban, egyrészt, mert visszatért Genevieve, a szupercsaj, aki túl szép, hogy igaz legyen. A családi vacsorán ráadásul a sorozat új arcát mutatta meg, viszonylag ritkán ütnek meg ilyen bensőséges hangvételt, törékeny feszültséget, amit egy jól irányzott poénnal fel lehet oldani. Az íróknak sikerült meglepniük, hogy Bertie apja, aki eddig a vaskalapos pátriárkák sorát gyarapította, rokonszenves színben tűnt fel, én úgy vettem, hogy őszintén nevetett a feleségével együtt Genevieve pimasz, de nem túl botrányos tréfáján, és hogy egyből belemegy, hogy Bertie kipróbálja az anyján Curie sugárkezeléses módszerét. Genevieve és Anne beszélgetése pedig az évad legszebb jelenete, megkapóan fényképezve, zene nélkül, hosszú csendekkel. Végre egy család, amely nem diszfunkcionális! Soderbergh általában kicsit távolságtartó rendező, az írók szintén klinikusan boncolgatják a figurákat, így nem alakul ki mindig érzelmi kapcsolat köztem és a szereplők között, de a Chickering-családért most szurkolni kezdtem.

Egyedül Elkins nővért nem tudom elhelyezni a számegyenesen, mármint, magam sem tudtam teljesen értelmezni a cselekedeteit a részben. Az biztos, hogy a feminista pálfordulásával nem csak a levegőbe beszélt, egy határozott, karakán nő jelenik meg előttünk, aki nem rest beolvasni Henrynek, de azért izgatja annyira a csávó, hogy hagyja magát rábeszélni egy randira. Ott is végig ő van fölényben, még úgy is, hogy akarata ellenére elpirul, s mikor hazaviszik, ő csókolja meg váratlanul Henryt, nem fordítva. Szerintem élvezi, hogy az ő kezében van az irányítás, ő tarthatja kötőféken Henryt. És ha újsütetű világnézete nem is hat ki közvetlenül a munkájára, többször is olyan, mintha orvosként, vagy legalábbis főnővérként viselkedne, Thack rábízza a betegfelvételt, a szajhák kezelését is profin csinálja. Jó napja volt a lánynak, na.

Nem tudom amúgy, Fega, így féltávnál nem lopta be magát a szívembe a második évad. Jó, jó, de… Mindig ott az a fránya de, amin az sem tud segíteni, hogy Soderbergh akkor is brillírozik, amikor nem alkalmaz hosszú vágásokat (csak néhány kedvenc példám a részből: Bertie és az apja sötét sziluettje egy sötét életszakaszban; Henrynek először csak a keze látszik a műtőszínházban, nem látjuk, ki beszél, mert nem is fontos a jelenetben, csak az, hogy egy férfi). Nem szép dolog, hogy azt várom, mikor üt be végre a pestisjárvány, de fogytán van a türelmem, az évadnak égető szüksége volna valamire, ami összerántja kicsit, mert így az átvezetés inkább téblábolásnak hat. De tavaly is az évad második felében jött a java. Jöhet.



Egyéb felfedezések:
  • Azt hiszem ezen a héten jobban átjött a sorozat szappanoperás vonala. Korábban is kapta már ezt a gúnynevet a sorozat, ha jól emlékszem, és félek, hogy a kritikusok megint ezt fogják felemlegetni. És a körítés nélkül nagyon könnyen elő tudnak jönni ezek a gyengeségek. Most jutott eszembe, hogy az Empire második évadában kicsit máshogy, de szintén a korrupt bíróra játszottak rá. Jóhiszemű vagyok a sorozattal, mert Soderbergh és Clive Owen, de értem, mikor azt mondod, hogy jöjjön az a bubópestis. (Fega)
  • Harriet nővérre nem tértek ki a szövegben, az az igazság, hogy kezd átmenni a szála öncélú szenvedéspornóba, már-már dickensi méreteket ölt, ahogy mindenki úton-útfélen belérúg. Lehet, hogy így hiteles, de nem jó nézni, és én is remélem, hogy még idén megvalósul a Cleary-Harry buddy comedy. (Gaines)
  • Edwards is háttérbe szorult az epizódban, viszont érdemes megjegyezni, hogy az évad második intenzív prédikációját láthattuk. Elkins apja után én már nem merek jóslatokba bocsátkozni a prédikátor jellemét illetően, mindenesetre Algie egyre inkább a fekete közösség tagjává válik. (Gaines)
  • “The story of the Negro in America is the story of America.” Csak érintőlegesen tartozik ide, de erről eszembe jutott a The Atlantic újságírójának, Ta-Nehisi Coates-nak a könyve, a Between the World and Me, amely szintén a feketék amerikai történelméről és az amerikai álomhoz való viszonyáról szól. Olvasnivaló rovat! (Gaines)
  • SODERBERGH!
bscap0709.jpg
  • De komolyan csak imádni lehet ezt a szakértelmet, mikor Pinghez érkezzik Barrow és tudjuk, hogy addig a jelenet a pénzről szól, úgyhogy a kamera is folyamatosan azt  mutatja, nem azt, aki beszél. Ez a technika tényleg ilyen egyszerű. És nagyszerű is, egyben. (Fega)
  • Nem emlegettük túlságosan, de vicces volt, hogy a munkahelye után Bertie olyan helyre megy lazulni, ahonnan ugyancsak kinézik. Továbbá az írók elég lassan hozzák vissza Thackery-hez a fiút. (Fega)
  • Lehet, hogy túl sokat néztem a múlt héten Shia LaBeouf élő filmnézős közvetítését, de Michael Angarano többször is a botrányhős performanszművészre emlékeztetett. Szerencsére sokkal jobb színész nála. (Gaines)
  • Tökre szeretem, hogy már a CINEMAX logó alatt is az epizód hangsávja szól. Apróság, de hatásos, egyből beszippant. (Gaines)
  • “Sweet nectar of the gods.” - Jaj, Henry, lehetnél ennél közhelyesebb? (Gaines)
  • “Even this brain is getting bored of this horseshit.” - Én is így érzek Gallingerrel kapcsolatban. (Gaines)
  • Érvek az orvostudomány mellett rovat: Adná magát, hogy a skalpolós-agyturkálós jeleneteket emeljük ki, de akkor fordult fel igazán a gyomrom, amikor a zsidó származású kisfiú mögött becsukódott Gallinger rendelőjének az ajtaja. Ennyit a karakter humanizálásáról.
Címkék: Fanboy Híradó, The Knick
2015.nov.12.
Írta: Fega komment

The Affair 2x05 - The End Where I Begin


A múlthéten kezdődött szopóálarc folytatódik, most hogy Cole és Alison kerülnek a történet középpontjába szintén egy olyan epizódot kapunk, ami a sorozat címét adót viszony negatív következényeit mutatja be. Alison hamarosan exférjének az első saját fejezete is arról szólt, hogy összeomlott az élete, addig taxizik, amíg csak bírja, de mikor kimerült akkor sem hagyja abba, egy lakókocsiban lakik és közben nagyon szomorúan néz ki a fejéből. Ezek után igazból az ő fele még egy fokkal vidámabb is a héten, de ne szaladjunk ennyire előre. 

Az epizód egy kerek egész történetet mesél el, ezúttal is tartózkodva attól, hogy egy jelenetet többször mutasson meg nekünk. Annyira kerek, hogy még a szimbolika is kijön, ha csak a jelenben játszódó eseményeket nézzük, akkor Alison az üres Cold Springs ágyból végül a sajátjában köt ki, Cole mellett. Nagyon sok minden történik közben, ami komplikálja a helyzetet, de a lényeg ennyi és itt az idő megemlíteni a szokásos mantrát: mivel tudjuk, hogy mi lesz a jövőben, ezért ez a húzd meg-ereszd meg kicsit veszít az erejéből. Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy kilépni egy házasságból egyáltalán nem könnyű s mikor valaki olyan hirtelen veszíti el a lába alól a talajt, mint Alison, akkor érthető és logikus lépés a részéről, hogy a komfortot keresi. Mikor elbúcsúztak egymástól, akkor úgy tűnt a hangsúly Cole megnyugvásán van, aki végre megbékélt a ténnyel, hogy Alison nem jön többé haza. Most aztán látjuk is a továbblépésnek a jeleit, az, hogy most vele csalja meg valaki a férjét gondolom ennek a jele.

Szintén ezt támaszthatja alá, hogy a papírformának megfelelően Luisa iránt Cole elkezd érdeklődni, és ha tényleg belőle lesz a jövendőbeli feleség, akinek a menyegzője után Scotty Lockhart sajnálatos halált hal, akkor bizony övék az egyik legfurább ismerkedési történet valaha. Azzal indítanak, hogy Cole érkezik egy gyors kufircra a nő főnökéhez, majd mikor Cole megy meglátogatni az öccsét nem sokkal később, akkor ott pont az öltözködő Luisába fut bele. Mindketten hihetetlen cool módon kezelik a helyzetet, vagy csak Cole így emlékszik vissza rá, mindenesetre ez dominálja az ő epizódját, az hogy visszatér az exfelesége már csak egy kis extra.

Nyilván az egész helyzet még több adalékot ad ahhoz, hogy Cole-nak talán sokkal jobb indoka volt megölni az öccsét, mint bárki másnak. A rész egyik legviccesebb részlete, hogy Cole-nak azután sem mosódott le a kezéről Luisa száma, hogy valószínűleg összemelegedett az exfeleségével és pont mikor látványosan ránéz a tenyerére, akkor jelenik meg Scotty, hogy féltékenykedjen kicsit az említett hölgy miatt. Ebben a pillanatban a sorozat újra elsüti kedvelt fegyverét, hogy a részletekből az emberek mindig azt a történetet rakják össze, amit szeretnének látni, esélyük sincs az igazságra bukkanni. Múlt héten ugyanez volt, mikor Noah azt hitte, hogy a virág, a szétdobált fehérneműk és az akohol, mind annak a maradványa, hogy a gyermekeinek az anyja és egy ismeretlen a közös házuk minden egyes szobájában óriásit dugtak. A valóság ettől nem is lehetett volna távolabb, de ez Noahban fel sem merült. Scotty itt hasonló csapdába esik, de szerencséjére, hamar előkerül Alison, hogy egyértelművé tegye a helyzetet.


Ami miatt a Lockhart fivér sokkal izgalmasabb, az az üzleti terve, amiben az előző évadból olyan jól ismert Oscar éttermének átvételére épül. A rész végén látott flash forward megerősít minket abban, hogy egyszer tényleg átfogja venni a helyet Cole Oscartól, úgyhogy minden egyre inkább abba az irányba mutat, hogy a mi szakállas cowboyunknak sokkal több indoka volt eltenni láb alól Scotty-t, mint a hősszerelmes bestseller írónak. Abból a szempontból üdítő ez a változás, hogy végre halad előre a központi rejtély, amit sokáig a háttérben tartottak, de közben meg veszített a sorozat különlegességéből. Míg minden héten Alison és Noah volt a téma és erősen összefügtek a fejezetek, addig hétről hétre színesebb változatosabb utat járt be a sorozat és többször valamilyen zsáner irányba tolták el a hangsúlyokat, amik üdítő változatosságot és izgalmat kölcsönöztek a sorozatnak. A második évadban a The Affair a saját hangján beszél minden részben, ami nem tartalmaz annyi árnyalatot. Az epizódok kompaktak és valóban jót tett, hogy kaptunk két új nézőpontot, de összeségében többet veszített ezzel a sorozat, mint nyert.

Az ötödik epizód is egésznek érződik, de kicsit sikerült átesni a ló túloldalára azzal, Alison Cole-hoz megérkezve, gyakorlatilag összefoglal mindent abból, ami a saját részében fontos volt. 

Yvonne végre elkezdi olvasni Noah könyvét és nem egyértelmű számunkra, hogy vajon tisztában van-e a személyes ihletetséggel, mindenesetre több mint valószínű, hogy erről van szó. Mikor kis késéssel megérkezik Alison, rögtön a szopórolleren találja magát, bármit csinál az nem elég jó. A helyzet eleve kínos, mert Yvonne szerette volna titokban tartani Alison előtt, hogy olvassa a kéziratot és elég csúfos kudarcot vallott. Robert szavaiból kiindulva azért, mert annyira tetszik neki a könyv. Lehet, hogy Noah iránt is érez valamit és ez is közrejátszik abban, hogy hirtelen mindennel megkeseríteni az asszisztense életét. Nem tudni, de mikor Alison beleolvas a könyvbe akkor azt látja, hogy az egész róla és a Noahval folytatott viszonyukról szól és bár hízelgőek a szavak, amiket olvas, de abban erősíti meg, amit a két öregtől is hall: ő egy megtestesült vamp, aki minden egyes férfit az ujja köré csavar. A sorozat showrunnere twitteren felhívta rá a figyelmet, hogy fogunk még részleteket kapni a könyvől és, hogy nagyon fontos, hogy ezt most Alison nézőpontjából láttuk, vagyis a sorozat gondolom később még igyekszik majd amellett érvelni, hogy nem ilyen egyértelmű az összefüggés a valóság és a regény között. 

Alisonnál ismét az identitásválság a téma. Teljes egészében Noahra építette a jövőjét, de most hogy egy kicsit több időre eltűnik, már hirtelen nem is tudja mitévő legyen és visszamegy gyorsan az előző biztos ponthoz az életében, Cole-hoz. Az, hogy Yvonne-nál és Robertnél végzett munkája véget ér nem különösebben meglepő, így tudjuk, hogy miért volt érdekes, hogy Robert nézte őket messziről míg a medencében voltak. Azt viszont sajnálom, hogy végül a két öreg tényleg ennyire egyértelmű tükörképként funkcionáltak a számukra, az kapcsolatuk is egy viszonnyal indult, csak annyival volt súlyosabb a helyzet, hogy Robert előző felesége Yvonne barátnője volt. Örültem volna, ha a sorozat behoz olyan karaktereket, akik nem ugyanazon mennek, mentek keresztül, mint a főhőseink, de a készítők nyilván amellett vannak, hogy a sorozatban mindennek a központi témához kell kapcsolódnia. 

Alison és Noah ki fognak jönni ebből a gödörből és még gyerekük is születik, de nem vagyok benne biztos, hogy hosszútávon a kapcsolati hullámvasút elég érdekes tud lenni. Ugyanez a helyzet Cole-lal és Luisával kapcsolatban. A lány az emlékekből tényleg kedvesnek és bájosnak tűnik, bár arra igazán kíváncsi lennék, hogyha Cole órákat ült ott a bárszékben egyedül, akkor pontosan miről is beszélgettek míg beesteledett, ha sötétedéskor is még az ismerkedés kezdeti szakaszában vannak? Persze itt is fel lehet hozni az emlékeket, attól még furcsa volt azt behozni, hogy Cole tényleg olyan sok időt töltött el a The End-ben. 

Ami a jövőt illeti, a nyomozó nekem igazán nem hiányzott, ahogy Oscar sem, viszont Jon egy jó figura, úgyhogy igazán nem bánom ha őt többet látjuk a következő epizódokban. Már csak az a kérdés, hogy mekkora átfedés van azok között, akik lefekdütek Scotty-val és azok között, akik meg akarták ölni.

Egyéb felfedezések:
  • The Affair címadó projekt: Ha Luisa és Cole ismerkedése nem lenne háttérbe tolva a Reunion miatt, akkor tök jó részcím lenne a How I Met Your Mother. Így maradjunk inkább annál, hogy „The End Where I Begin”.
  • Alison nem olvasta el Noah első könyvét, hoyg fogalma sincs arról, hogy milyen író? Vagy ő tényleg nem nagyon olvas?
  • De most pontosan miért baj, hogy Alison azt hozza ki a férfiakból, hogy hamar meg akarják dugni? Már megint a patriarchális társadalomnál tartunk, ami lenézni a nőket és a szexuális vágyaikat.
  • Visszatért Alison biciklije és kaptunk hozzá metafora jelenetet, amiben azt gyakorolja, hogy el tudja-e engedni a kormányt anélkül, hogy elesne. (A válasz igen.)
  • Helen jelenetében ki kell emelni Maura Tierney játékát, ami szokás szerint nagyszerű volt. Maga a monológ pedig egyáltalán nem úgy hangzik, mintha ő nem is akarta volna elhagyni a férjét, ha az nem csalja meg. Ilyenkor jól működik, hogy összecsúsznak a különböző nézőpontok interpretációi. Helen nyilván felnagyítja a dolgokat, Alison pedig örömmel szívja be a kifejezetten negatív dolgokat Noah-ról.
  • Milyen érzés lehet arra hazamenni, hogy egy ismeretlen csóka épp a feleséged arcára élvez?
  • Scotty az esküvőig vajon feldolgozza, hogy Cole csak elvette tőle Luisát?
  • Mit rakott le a végén Oscar az asztalra? Valamit amitől Noah megmenekül, Cole pedig sáros lesz?

Címkék: The Affair, Fanboy Híradó
süti beállítások módosítása