Fega: Csak nyavalyogni kellett! Mindkettőnknek az volt általában az álláspontja, hogy Jimmy-Kim-Chuck és a velük kapcsolatos történések mindig érdekesebbek voltak a sorozatban, mint amit Mike csinált. A Better Call Saul viszont kezdettől kiszámíthatatlan volt és folyamatosan variálta, hogy mikor miből mennyit kapunk. Ennek legdurvább példája volt talán a múlthét, amit csak úgy emlegetünk, mint amikor Gus Fring ellopta a show-t. Most jön a kompenzálás és szinte egész epizódban a lövészárokból figyelhetjük a McGill testvérek hidegháborúját, ilyenkor pedig könnyű elhitetni magunkkal, hogy ez a sorozat zseniális.

Ahogy azt megígértem, kétszer néztem az epizódot és másodszorra szorgosan jegyzeteltem, hogy a lehető legmélyebb rétegei se maradjanak feltáratlanul az epizódnak. Meglepődnék rajta, ha téged Gaines, nem mosott volna el úgy a végeredmény, mint engem. Akárhogyis legyen, gondolkodóba estem és azt hiszem a sorozat igazi főgonosza, Chuck és Vince Gilligan között van egy ahhoz hasonló kapcsolat, mint amit Gus Fring kapcsán korábban fejtegettem.

Sajnálom, ha már betegesnek tűnik ez a metafora keresgélés, de mikor megnéztem a részt rögtön az volt az egyik meglátásom, hogy Gilligan úgy fél attól, hogy csak Jimmyről és a szerelméről meg a testvéréről szóljon a sorozat, ahogyan Chuck retteg az elektromosságtól. Ez egy összetett probléma, mert nyilván szükség van Mike-ra is, de a karakter jellegéből adódóan nem lehet olyan könnyen a történetbe ágyazni a kalandjait és elég sokszor kilóg a lóláb. Ráadásul a motivációi vagy a családi élete sem tartalmaz elég érdekességet vagy változatosságot ahhoz, hogy igazán főszereplő lehessen.

Ezek alapján nem kenném az egészet csak Gilliganre, de azt hiszem beszédes, hogy Gus és Chuck kapcsán ilyen hasonlatok egyáltalán csak felmerülnek. A Better Call Saul remek alapokkal rendelkezik és ehhez van még egy olyan írói, produceri és rendezői gárda, ami képes ezt egy következő szintre emelni a megoldásaival. A mostani epizódban is unalmasnak kellene lennie, ahogy emberek öltönyben egy szobában beszélgetnek, ügyvédi bikkfanyelven, a készítőknek mégis sikerült az elejétől a végéig lebilincselően elmesélni a történetet.

Nyilván egy tárgyaláson elkerülhetetlen, hogy szereplők olyan dolgokról monologizáljanak, amit a közönség nagyon jól tud, hiszen a szeme előtt történt meg. Ezt az ismétlést viszont valahogy át kellett ugrani, mert látjuk, hogy nagyon komolyan veszik azt, hogy hitelesen mutassák meg a jogi procedúrát. Ezek után pedig nagyszerű volt például már az indításánál, hogy Chuck ügyvédjének a monológja ugyan elkezdődött, de képben Jimmy-t és Kimet láttuk, ahogy készülődnek a tárgyalásra. Ezzel az egy megoldással sikerült több értelmet adni a képeknek. Egyrészt korábban is írtunk már például a közös fogmosásnak a jelentőségéről, ami itt mind eszünkbe jut, miközben azt hallgatjuk, hogy Jimmy-nek nem is kellene valójában ügyvédnek lennie.

Ez Chuckék álláspontja és az epizód azt is remekül ábrázolja, hogy mi egy ügyvéd, ügyész feladata: olyan narratívát konstruálni, ami hihetőbb és logikusabb, mint a másik. Az igazság senkit sem érdekel. Ezért Kim és Jimmy arra helyezik a hangsúlyt, hogy underdogként ábrázolják Jimmy-t, azzal hogy kiemelik, milyen valószínűtlen volt az útja a jogi diploma megszerzéséig. Ezzel együtt az is eszébe jut a nézőnek, hogy mennyi különböző korszaka volt ennek a figurának és ahhoz képest milyen keveset láttunk belőlük.

Öles léptekkel közeledünk a Breaking Badhez miközben rengeteg olyan sztori van még a fiatal Jimmy McGillről, amit jó lenne ha el tudnának mesélni a készítők.

Te hogy voltál ezekkel az anekdotákkal Gaines? Az epizód eleve egy 10 perces flashbackkel kezdődik, amiből kiderül, hogy mikor találkozott utoljára Chuck és Rebecca. Benned nem idézte fel ez azokat a korábbi epizódokat, amik szintén a sorozat cselekménye előtt játszódtak? Mert nekem ez jutott eszembe, hogy a készítőknek lehet érdemes lenne lassítani és többet tekingetni hátrafelé, mint amennyit eddig tették, mert nagyon sok mindent tudnának belőle kihozni.

Persze a mostani jelen volt a legerősebb és továbbra is lebilincselő azt nézni, ahogy a McGill testvérek mindent megtesznek azért, hogy sárba tiporják a másikat. Ehhez olyan apróságokat is látunk, minthogy Chucknak gyakorolnia kell a szövegét. Kíváncsi vagyok a véleményedre Gaines, számomra nem volt egyértelmű, hogy most azért van-e erre szükség hogy lássuk ő nem olyan profi hazudozó, vagy ettől csak még gonoszabbnak és számítóbbnak kellene tartanunk a sorozat eleve leggyűlöltebb figuráját?

Ezek után fontos volt, hogy Jimmy annyira megtett mindent azért, hogy csapdát állítson a bátyjának, hogy szinte teljesen elveszítette a szimpátiámat, ami érdekes módon viszont az epizódról alkotott képemet nem befolyásolta. Ha nagyon fontos a főszereplő egy sorozatban, akkor be tud kavarni ha azt kell nézni, hogy túlzásokba esik gonoszkodás terén. Itt viszont ez valamennyire belefért, mert azt éreztem, hogy maga az epizód annyira össze van rakva, hogy nem is annyira fontos a konkrét érzelmi kapcsolatom a szereplőkkel, pedig ez szokott az elsődleges mércém lenni.

Persze, jó volt látni valamennyire a teljesen felsült Chuckot és azt hiszem, hogy ez az egyik legfájdalmasabb módja volt a lejáratásának. Ha azt kell üvöltened, hogy "Nem vagyok őrült!", az eleve nem túl sok jóval kecsegtet. Mindezt ráadásul az ügyvédi kamera képviselői előtt, azok után, hogy tudjuk ez mennyire fontos neki… Gilliganék becsületére legyen mondva, hogy még meg is sajnáltam ezt az öntelt és felfuvalkodott alakot. Jimmy mindent bevetett és meggyőzően is sült el, de legutóbb a fénymásolóüzemben is ez volt és látjuk mi lett a vége.

A fordulatoknak tehát még bizton nincsen vége, ahogy a nézőnaplónak sem, de most már te jössz Gaines. Azt hiszem kell egy kicsit ajnározni például a rész rendezőjét, Daniel Sackheimot, ugye? Külön tekintettel arra a részre, amikor Kim elmesélni a Mesa Verdés arcoknak, hogy mi is a helyzet Chuck-kal. Ott lenyűgöző volt nézni ahogy a teret használta, remélem elmeséled bővebben az olvasóknak. Illetve beszélni kell az állatorvos nyúlfarknyi jelenetéről. Biztos vagyok benne, hogy mit jelentett, de inkább rád hagynám ennek a kifejtését, hogy ne minden csak a tárgyalásról szóljon. Végül pedig már csak arról mondj valamit, hogy Rebecca hogyhogy nem látott semmit Budapestből? Lesötétített autóval hordozták? Legalább a kocsiból kellett volna látnia a Dunát meg ilyenek… Nem elég alaposak ezek a készítők én mondom.

Gaines: HUELL!

Remélem, nem haragszol meg, Fega, hogy először nem a kérdéseidre válaszoltam, de annyira megörültem mindannyiunk kedvenc túlsúlyos, enyveskezű alkalmazottjának, amennyire még Gus Fringnek sem örültem. Amikor bejelentették, hogy lesz ez a sorozat, úgy képzeltem el az ideális verzióját, hogy Saul Goodman félórás szitkomepizódokban simliskedik és bénázik Huell és Bill Burr közreműködésével. Azóta persze nem cserélném el Jimmy McGill átélhető, emberi drámáját egy harsányabb kacagtatásra, de jó volt látni, na.

Szerintem se téged, se az olvasókat nem fogom meglepni azzal, hogy ez volt a kedvenc részem a harmadik évadból, de az egész sorozat egyik csúcspontja is egyúttal a „Chicanery”. Örülök, hogy kiemelted Rebecca és Chuck cold openjét, és a sorozatban ábrázolt múltbéli eseményeket felidéző anekdotákat, Chuck epizód végi kifakadásában ugyanis pontosan ezek összegződtek szenzációsan. Korábban láttuk, hogy a kis Jimmy miért csór az apja kasszájából, láttuk, ahogy Chuck kihozza a sittről a szarós eset után, ezért minden egyes felhánytorgatott sérelemnek súlya van. Mesterien alapoztak meg a nagyjelenetnek Gilliganék, miközben a munkamódszerük alapján valószínűsíthetjük, hogy a korábbi cold openeknél még sejtelmük sem volt, hová fogják kifuttatni ezeket. Így szép nyerni.

Vagy úgy, ahogy Jimmy nyert a részben, bár az ő győzelmének némi kárörömöt leszámítva nem lehet igazán örülni. Persze, én is ujjongtam kicsit belül, hogy Chuck képéről letörölték az önelégült arckifejezést, de te sem véletlenül hoztad fel a fénymásolós párhuzamot, ott is lehoztak minket erről, hogy megsajnáljuk a mentálisan beteg fickót. Sorolhatjuk, ki kezdte, ki mérgesítette el a testvérek viszonyát, de ebből a szituból senki nem jön ki boldogan, sem Jimmy, akivel többet nem fog szóba állni Rebecca, sem Kim, akinek a hangfelvétel lejátszása alatt bizony sokszor kellett nagyokat nyelnie, sem Hamlin, mert újabb folt esett a cége hírnevén.

Még rugózok egy kicsit Chukon, ha szabad, mielőtt ráficcennék Sackheim rendezésére. (Ismersz már.) Mert ott a másik jelenet, amit te is fontosnak tartottál kiemelni, Chuck otthoni tükör előtti gyakorlása. Szerintem mindkét magyarázatod helytálló, egyrészt fontos, hogy lássuk a folyamatot, ami a vallomásához vezet, hogy keresgéli a megfelelő mondatokat, és hogy egyszer régen talán még tényleg a jogba vetett hite motiválta volna, ám most már csak a kicsinyesség és a gyűlölet vezérli,

a jog szentségével már csak takarózik, mint az alufólia bélésű öltönnyel.

De talán van egy harmadik szerepe is a jelenetnek: Gilliganék azt akarják, hogy ezt az epizódot Chuckon keresztül tapasztaljuk meg. A nyitókép – fűnyírókamera! – a zajokra, ártalmas környezeti hatásokra fókuszál, a vacsorának Jimmy csak mellékszereplője, és a hangkeverés később is emlékeztet minket, hogy egy mikrofon búgása vagy a KIJÁRAT tábla neonfénye is elviselhetetlenné fokozódhat. Bármennyire is utáljuk Chuckot, és szurkolunk a Jimmy-Kim ütőképes párosnak, közben mégis azonosulunk Chuckkal, s így nem csak egy villain bukásának leszünk tanúi, hanem a tragédiának is, ami vele jár. És akkor a Chuck és Gilligan félelmei közti párhuzamod sem annyira beteges!

A részben egyébként minden klappolt, Gordon Smith tűpontos szövegei, a színészek alakításai – Michael McKeannek illene kiharcolnia egy Emmy-jelölést –, és Daniel Sackheim rendezése, aki elég jó hetet tudhat magáénak ezzel és a The Leftovers bámulatos legutóbbi epizódjával. A Mesa Verdés jelenetnél is szépen kezeli, hogy Kim mindig csapdába szoruljon a képben valahogy, de igazán szerintem a tárgyalóteremben brillírozik, az operatőrrel, Marshall Adamsszel, és Skip Macdonald vágóval egyetemben.

Pedig elsőre gondolhatnánk, hogy egy tárgyalótermi drámában a forgatókönyv a lényeg. Könnyű dramatizálni, vannak a jók és a rosszak – vagy a rosszak és kevésbé rosszak –, adott az íve, a csúcspontok, meg milyen feszült, hogy vajon mikor ugrik fel a vád vagy a védelem képviselője azzal, hogy „tiltakozom”! Emlékszem, még vagy tíz éve húsz éve láttam a Madáchban a Sorkin-féle Egy becsületbeli ügy színházi változatát, amiben Koncz Gábor játszotta Jack Nicholson szerepét, és ugye hasonló dühkitöréssel zárult az is a tanúk padján. A sztori színpadon is remekül működött, megvolt a feszültség, érvényesültek az alakítások, minden, ami kell. Filmen mégsem elég, ha csak iparos módra felveszik a jeleneteket, szerintem sokkal több dögunalmas bírósági drámát látunk életünkben, mint izgalmasat, a jóknál pedig mindig emlegetjük a rendezést is, lásd, a People vs .OJ Simpson példáját. Kameraszögek, snittek hossza, vágás ritmusa: mind létkérdés, hogy működjön a dráma. (Az egyik kedvenc videóesszém, amiben kivágták és összefűzték minden idők egyik leghíresebb dumálós filmjének, a Tizenkét dühös embernek a párbeszéd nélküli snittjeit, és tökéletesen érthető, mi történik, pedig Sidney Lumet-nek egy szobából kellett kihoznia a maximumot.)

Szóval ahhoz képest, hogy a sorozat alkotóinak szinte semmi tárgyalótermi tapasztalata nincsen, a meghallgatás mégis pazar lett és elég hitelesnek tűnt, bár én is csak a filmes benyomásaimhoz tudok viszonyítani. (Na jó, amikor a bíró mondta, hogy „watch yourself”, az nagyon tipikus panel volt.) Nem tudom, megfigyelted-e, de a sorozatra egyébként nem jellemző módon most sokszor úgy fényképezték a jelenet fókuszában álló szereplőket – azt, aki beszélt, vagy akinek a reakciója épp fontos volt –, hogy bekerült a kép elő-vagy hátterébe a többi karakter is. Ettől sűrűbbek, eseménydúsabbak lettek a snittek, mintha csak a szokásos váll fölötti, vagy totál-közeli váltakoztatásokkal plánoztak volna: ha Chuck fölényeskedett, közben homályosan Jimmyt is láttuk, ha az ügyvédeket és az ügyészt vette a kamera, a háttérben ott ült Hamlin és Rebecca, vagy Francesca és Huell. Így sok reakcióra kellett figyelnünk folyamatosan. Mindeközben azt is érdemes végigtekerni, hogy a Chuckra irányuló beállítások úgy válnak egyre klausztrofóbakká, ahogy szorul a hurok a nyaka körül: a tanúk emelvénye egy idő után mintha ketrecbe zárná, olyan szűkösnek látszik.

Ezek mind egy olyan pompás epizódot eredményeztek, hogy úgy a felénél abba is hagytam a jegyzetelést, mert minden idegszálammal a képernyőn függtem. És ha van valami, ami meglepőbb annál, hogy Rebecca semmit nem jegyzett meg Budapestből, az az, hogy már az ötödik résszel tulajdonképpen lezárult Chuck első évadtól szövögetett, építgetett bosszúhadjárata. A testvérviszálynak persze nincs vége, de le a kalappal, hogy húztak egy váratlant, és nem a fináléra vagy az utolsóelőtti részre tartogatták a puskaport, mert így megint fogalmam sincs, hogyan tovább. A sarkon túl ott ólálkodik Mike és Gus, és egy zseniális rész valószínűleg nem fogja feledtetni az évad kevésbé érdekes részeit, de ezen ráérünk majd a szezonzáró naplójában értekezni.

Egyéb megfigyelések:

• Nem emlékszem, hogy annak idején megállapítottuk-e, hogy Rebeccát Joan és John Cusack tesója játssza. Egyébként annyira hasonlít főleg az egy évvel fiatalabb húgára, hogy még ki sem írták a nevét, és arra gondoltam, ez tiszta Joan Cusack. Kíváncsi vagyok, marad-e hosszabb távra, most hogy megtudta Chuck titkát. (Gaines)
• Én Huelltől nem voltam annyira elmosva egyébként, vagyis nem tetszett, hogy úgy direktbe megmutatták, ahogyan visszanéz Chuckra. Pláne azok után éreztem ezt feleslegesnek, hogy később úgyis bejön a tárgyalásra és akkor kiderül minden fontos vele kapcsolatban. (Fega)
• Chuck szörnyű ember, de ettől még könnyű együtt érezni vele, hogy nem mer gyengének mutatkozni a volt felesége előtt, akivel szemlátomást még mindig megvolt a kémiájuk. Meg persze, a büszkeség a legnagyobb jellemhibája, tragikus vétsége. Ha nem ragaszkodik hozzá, hogy maga mérje a kegyelemdöfést az öccsére, simán megnyerték volna a pert. (Gaines)
• És akkor itt lehet beszélni a toxikus maszkulinitásról, meg hogy Jimmy inkább sztereotipikusan femininebb vonásokkal rendelkezik – érzékenyebb, önbizalomhiányosabb, máshogy impulzív, mint Walter White – a macsóságot preferáli ügyvédi világban. (Gaines)
• Tök jó, hogy ezt felhoztad, de Walter White-nak is meg kellett küzdenie a saját férfiasságával, részben az egész sorozat arról szól, hogy hogyan talál vissza a saját maszkulinitásához, ami végül el is pusztítja. Itt ezt még Gus és Mike esetében érdekes talán megnézni. Előbbi ugye nem rendelkezik tipikus alfahím külsővel, utóbbi viszont igen, a belső világuk viszont nem is lehetne különbözőbb. (Fega)
• Tetszett, hogy a meghallgatás során sor került egy Kim-Hamlin párharcra is. Nekik is elég viharos a közös múltjuk. (Gaines)
• Hamlin és Kim csatájára én sem tértem ki, de örülök, hogy eszembe juttattad. Nagyon jó egyébként a kémiájuk, illetve Patrick Fabian nagyjából mindenkivel remekül működik a képernyőn, tökre örülök, hogy a karaktere ilyen fontos a történetben, remélem még marad is egy darabig. (Fega)
• „This is not the time to worry about how we look. This is about what’s right and what’s wrong.” Képmutató much, Chuck? (Gaines)