Fega: “Csak még 5 percet!” - nem először halljuk ezt Kaylee-től, Mike unokájától, mikor valaki rászól, hogy ideje abbahagyni azt az izgalmas dolgot, amit csinál, valami sokkal unalmasabbért cserébe. A mondatról pedig az ugrott be, hogy ez egy mondatban a sorozat, ami ilyen elegánsan viszi tovább a Breaking Badet, de minél inkább halad előre a történetében, úgy válik egyre inkább klasszikus előzménysorozattá. Sok sok ezer karaktert írtunk már Gainesszel a sorozatról és arra is rengeteget kitértünk, hogy mennyire számít klasszikus előzménysorozatnak, illetve mennyire tud kibújni az előző széria hatalmas árnyékáról.

És mintha a készítők mondták volna az, hogy csak még öt perc abból, ami annyira jó volt, de a Breaking Bad megidézése továbbra sem tesz jót a sorozatnak.

Megint azt éreztem, hogy azok a jelenetek, amik a Breaking Badből is jöhettek volna, nem különösebben kötöttek le, amik viszont onnan sokkal jobban kilógtak volna és Jimmyről meg Kimről szóltak, azok után viszont az államat kellett összeszednem a padlóról.

Kíváncsi vagyok, hogy te hogyan láttad Gaines, de szerintem az epizódban igen éles különbség volt Jimmy és Kim jelenetei (új, izgalmas, érdekes) és Nacho meg Gus (Breaking Badben látott drogkartelles) jelenetei között. Számomra Jimmy háromlépcsős állásinterjúja, illetve Kim She-Hulkként való tombolása Hamlin irodájában jelentette az epizód két csúcspontját és emellett minden más azért eltörpült.

Kíváncsi vagyok, te hogyan láttad ezt a két jelenetet, én nem is akarok túl sokat foglalkozni velük, engem leginkább a felépítésük varázsolt el. Látjuk Jimmy különböző arcait, ami mindig adaptálódik az adott szituációhoz. Ha jól sejtem, akkor tudta, hogy erre a munkára alkalmas és kihívásnak fogta fel, hogy megszerezze, viszont ez csak saját maga szórakoztatásáról szólt szólt, nem akar ő most ilyen rendes állást.

Mert egyszerűen ő egy ilyen simlis alak, aki közben annyira lehengerlő, hogy bárkit képes azonnal bepalizni bármilyen hülye szöveggel úgy néz ki, mint aki tudja miről beszél.

És nem akar ő rendes állást meg szabályokat. De kíváncsi vagyok Gaines, te meglepődtél, mikor Jimmy visszautasította az állást? Vagy akkor mikor azonnal igent mondtak neki? Mi persze tudjuk, hogy miért volt ez különösen irónikus, pont ezért ebben a jelenetben különösen megcsillant a gonoszabb Jimmy, vagyis Saul, nem gondolod?

Ehhez képest engem továbbra sem érdekel különösebben, hogy mi történik Gusszal meg Nachóval és ha ez hosszú távon így marad az rá fogja nyomni a bélyegét ezekre az írásokra is, mert nem sírhatok minden héten  ezen, hogy mennyivel érdektelenebbek ezek a szálak. Pedig Michelle MacLaren munkáját mindig élvezet nézni és a forgatókönyv hatékonyságára sem lehet panasz.

Te mit gondoltál a leszámolásról az epizódban? Nacho lelepleződött és vele kapcsolatban érezni lehetett, hogy Gus karjaiba vezet az útja, de ettől még az eddig évadokban nem sikerült őt felépíteni. Még kevésbé érdekelt Arturo, aki a szemünk előtt lehelte ki a lelkét és ez a jelenet nekem így inkább kényelmetlen volt, mintsem az karfaszorítgatós, ami feltételezem szerint a készítők célja volt. Te hogy láttad ezt Gaines? Neked működött Gus drámai bejelentése? És meglepődtél, hogy Nacho terve ennyire katasztrófálisan sült el? Lehet ez egy metafora Nacho a történetben betöltött szerepére? Vagyis, hogy nem lett volna rá szükség?

Kicsit azt érzem, hogy túlságosan negatív vagyok a sorozattal kapcsolatban, de gondoltam most bevállalom a rossz zsaru szerepét. Meg van egy utolsó kérdésem arról, hogy miért merült fel vajon már az első résznél, hogy mostanra már csak magunkat tudjuk ismételni a sorozatról? Ilyenkor mindig felmerül bennem, hogy mennyire “az epizód” és mennyire “a recapper” hibája. Nekem az a bajom, hogy úgy érzem, hogy a Jimmy és a Kim történetszálon sikerült elkerülni azt, hogy a Better Call Saul egy sima előzménysorozat legyen, ami felhasználja az eredeti sorozat kellékeit, de semmi újat nem tud hozzáadni.

Mikor azt látjuk, hogy Gus, hogyan került abba a pozícióba, amiben az anyasorozatban megismertük, az szerintem nem valami olyan, amit mindenképp látni kell, eddig legalábbis nem éreztem azt, hogy igazán sokat adnának hozzá a képhez. Jimmy és Kim történetéhez viszont erős érzelmekkel kötődök, érdekel, hogy mi történik itt és frusztráló mikor ugrálunk az engem igazán lebilincselő és az untató jelenetek között. És lehet, hogy ez összefügg és azért látom rosszabbnak a Gus és Nacho főszereplésével készült jeleneteket, mert ott van bennem, hogy “miért ezt kell nézni a sokkal érdekesebb helyett”.

Remélhetőleg Gaines, te professzionálisabban tudod majd az epizódot vizsgálni. Mike-ról sem beszéltem túl sokat, úgyhogy még őt se felejtsd ki a válaszból!

Gaines: Az őrszobán valamiért nagyon összekeverhették a kihallgatási beosztásokat, mert ha te most rossz zsaruként ütötted fel a naplónkat, akkor én sem tudom jó zsaruként kicsalni a beismerő vallomást a megfélemlített epizódból. Osztom ugyanis a véleményed. A helyzet változatlan: a Jimmy, Kim és Hamlin szereplésével lejátszódó szálak maximálisan lekötnek, folyamatosan meg tudnak lepni, lebilincselnek színészi és narratív szempontból egyaránt. Gus felemelkedése, Nacho kötéltánca, Mike szorgoshangya-akciói pedig csak nagy ritkán tudják elérni ugyanazt a hatást, sőt, gyakran engem is untatnak.

A „Breathe” nézése közben pont olyan gondolatkísérlettel kezdtem el játszadozni, amit az utolsó bekezdéseidben te is megfogalmazol. Ha most elkezdeném újranézni a Breaking Badet, melyik szereplőkhöz adott hozzá bármit a Better Call Saul első négy évada? Melyik szereplők esetében néznék rájuk teljesen máshogy, új szemmel? A válasz teljesen egyértelmű. Az anyasorozat végére Gilliganék meglepően komplex, helyenként már-már rokonszenves, vagy inkább sajnálható szereplővé formálták Saul Goodmant, a nagymenőkkel közösködő, ravasz, de attól még piti ügyvédet, akit ledózerol és magával ránt a mélybe az impulzív Walter White. Már ez is nagy érdeme volt az íróknak és Bob Odenkirknek azok után, hogy alapvetően comic reliefnek hozták be eredetileg. De most már nem tudnék úgy tekinteni az aljas ügyleteire, hogy ne Jimmy McGill tragikus figuráját lássam mögötte, a teljes múltját, a családi drámáit, meg azt, hogy hogyan lökte magát egyre lejjebb a lejtőn. És mindig mögé képzelném Kimet, Chuckot, Hamlint.

Mike-ról és Gusról azonban semmi olyat nem tudtam meg – hiába a remek színészi alakítások –, ami gazdagította, árnyalta volna a figurájukat. Nem gondolom, hogy bármit is veszítenénk azzal, ha csak a Breaking Bad második évadának végén mutatkoznak be. Amit Gus múltjáról érdemes volt megtudni, azt a negyedik évados flashbackekben már megtudtuk, a Salamancával való, eposzi léptékű párharca teljes értékű volt eddig is. Mike-nál mindig is érdekesebb volt a procedurális profizmusát figyelni, azaz őt némán, munka közben, mint a családi hátterébe vagy a belső vívódásaiba betekinteni. Ha külön csináltak volna egy Better Call Saul és egy Better Call Mike & Gus sorozatot, utóbbit már rég elkaszáltam volna, és én sem tudom, mihez kezdjünk ezzel, mert az olvasónak is unalmas húszadszorra olvasni a panaszainkat. De amíg ez a sorozat tartani fog, addig ez rá fogja nyomni nálunk a bélyegét.

Eközben ott van Jimmy és Kim szála, ami pedig *chef’s kiss*. Említetted Michelle MacLarent, akit mindig örömmel üdvözlünk a rendezői székben. Adná magát, hogy összevessük a legendás „One Minute” című Breaking Bad-epizód fináléját Arturo likvidálásával, elvégre még az unokatestvérek is feltűnnek az epizódban, hogy végképp Hank mesterien megrendezett parkolói leszámolására asszociáljunk. És ez az epizód is szenzációsan fokozta tovább az évadok óta gyülemlő feszültséget egy hatalmas kirobbanásig – csak éppen, és ez a szuper a Better Call Saulban, ez nem a kartell erőszakos akcióiban jelentkezett most, hanem egy ügyvédi irodában, egy egykori főnök-alkalmazott páros között, puszta dialógban.

Kim nagyjelenete azért is volt elképesztően jó, mert hiába láttuk, hogyan asszisztál Jimmy családi drámájában, hogyan támogatja minden kételye ellenére, akkor sem sejthettük, hogy ekkora indulatok dolgoznak benne. Meg persze azért is, mert szegény Hamlinben tényleg semmiféle rosszindulat nem volt, amikor megosztotta a gyanúját az öngyilkosságról, átadta Chuck levelét, vagy elhívta Jimmyt, hogy gyűjtsön mementókat a fivére ingóságai közül. Meg azért is, mert Kim haragja azzal együtt teljesen jogos, hogy nem sejti, milyen szerepet játszott Chuck kirúgatásában Jimmy.

Rhea Seehorn konstansan remekel a pilot epizód óta, de ilyen nagyjelenetet talán még nem kapott egyszer sem, ahol a dramaturgiai felépítés, a vágás, a rendezés, a jelenetpartnere mind ennyire jól aládolgoznak. Ha ez az ő évadja lesz, akkor nagyon-nagyon boldog leszek, és sok más hibáját el fogom tudni nézni a sorozatnak.

És igen, a másik erős szegmens az interjú volt, ahol engem sikerült meglepni Jimmy reakciójával. Nem feltételeztem, hogy őszintén szeretne házalóügynökként dolgozni, miképpen a hajnali reggelikészítés és lelkes állásinterjúra indulás is inkább valaminek a leplezése, mintsem Chuck halálának és saját ügyvédi karrierje megfeneklésének feldolgozására tett kísérlet. De olyan jó sumák, hogy még így is sikerült elbizonytalanítania, nem láttam ugyanis, hol lehet a svindli a dologban, miért éri meg neki, hogy megnyerje a szalon tulajdonosait, és miért fektet ennyi energiát a kortesbeszédébe.

Még most sem állt teljesen össze bennem, milyen indokok vezérelték. Mikor döntött úgy, hogy felrobbantja a helyzetet? Eleve úgy ment oda, hogy csak szórakozik egy jót, csak aztán felhúzta magát azon, hogy mennyire könnyű volt bepalizni a tulajdonost? Az önutálat dolgozik benne, vagy csak a célszemélyek iránti megvetése? Tuti soha nem ment volna vissza a megbeszélés után, és nem fogadta volna a hívásaikat, de okkal fordult vissza az ajtóból, hogy beolvasson nekik. Van szabotázs, és van napalm. Ez már nem az a Jimmy, aki az első évad végén fordult vissza, őt már nem fogják tudni észhez téríteni az írók egy visszacsinált cliffhangerrel.

Egyelőre még ez a rész is az előző évad vége romjainak eltakarításával foglalkozik; hogy egy régi jó Mad Menes kifejezésünket vegyük elő, limbóban vannak a szereplők, és szerintem ezért is ütközik ki még jobban, melyik szálak működnek ilyenkor, és melyik szálak nem. A kartellszálon olyan, mintha pörögne a cselekmény, egymás után jönnének a bonyodalmak, de igazából még mindig csak a Hector kiesésével szétzilálódott mozaik darabkáit rendezik újra. Mike-nak sikerül kierőszakolnia egy találkát Lydiával, de csak azért áll most nyerésre, mert Gusnak nincs türelme hallgatnia a Madrigal ügyintézőjének panaszkodását. Jimmyt még mindig körbelengi Chuck szelleme, és most már ott a búcsúlevél is, ami nélkül végképp nem lehet lezárni ezt a fejezetet.

A háromból jelenleg egynél érdekel úgy igazán, hová fog tartani. Nekünk meg ki kell majd találnunk valamit, hogy az olvasóinkat se csak azok a bekezdések érdekeljék a naplóinkból, amelyekben valami újat is tudunk mondani a sorozat Janus-arcáról.

Egyéb megfigyelések:

• Most, hogy általában egyszerre szerepeltetik Gus összes Breaking Bades sameszát, arra jöttem rá, hogy bőven elég volt egyszerre csak egy-egy belőlük. (Gaines)
• De hogy ne csak szidjam a kartellszálat: a doktornő figurája egészen érdekes volt. Tudja, hogy kiknek dolgozik, mégis meg tudja őrizni a professzionalitását, nem különösebben zavartatja magát, ha az unokatestvérek csak fenyegetőn bámulnak rá. Egy ilyen nézőpont érvényesítése a kartellközegben sokkal jobban érdekelne, mint a gyalogok és henchmanek vetélkedése. (Gaines)
• Most már én is azt érzem, hogy nekem semmi sem jó, mindenesetre a doktornő figurája nekem kicsit kilógott abból az életszerűségből, ami azért jellemző a sorozatra. Nem olyan volt, mint egy valódi karakter, hanem egy ilyen idea, aki valószínűleg csak azért kellett, hogy kifejezze Gus elképesztő hatalmát. (Fega)
• Mi lesz vajon a kis porcelánfigurákra felépített svindli? És mit jelképeznek? (Gaines)
• Nem igazán linkeltünk mostanában külföldi cikkeket a sorozattal kapcsolatban, de ismét szeretném felhívni a figyelmet Donna Bowman írásaira, akinek páratlan meglátásai vannak, mint a Better Call Saul, mind a Breaking Bad kapcsán, érdemes olvasni az írásait. A mostani epizódról szóló posztjában például egy érdekes keretes szerkezetre hívja fel a figyelmet, hogy az epizód elején és végén is egy teljesen jelentéktelen dilemmát próbál meg Jimmy és Kim eldönteni, mintha továbbra is minden a legnagyobb rendben lenne a kapcsolatukban. Viszont, ahogy Kim talán főszereplője lesz az évadnak, az azt is jelentheti, hogy nem sokáig tart már ez a kedves kis idill a reggeli kávéval és az ilyen dilemmának látszó, de valójában nem fontos kérdésekkel. (Fega)
• Bokszmeccs corner: A múlt heti Bruce Lee kontra Muhammad Ali párviadal után: White Heat vagy Jaws 3-D? Film noir vagy katasztrófafilm? Melyiket választanád? (Gaines)
• Erre már utaltam egy fentebbi pontban, illetve múlt héten is megállapítottam, hogy igen káros, ha így egymás ellen versenyeztetjük a filmeket, hogy mindig legyen egy nyertes és egy vesztes. (Fega)
• Spoilsport. (Gaines)