A szuperhős sorozatoknak széleskörű bizalmat szerző Daredevil második évada egy unalomig ismételt kérdést csavar addig, amíg az izgalmas nem lesz eléggé ahhoz, hogy 13 órán keresztül keressük a választ. A "mitől lesz valaki hős?"-t engedi el elegánsan és klasszikus Marvel antihősökön keresztül kérdezi meg: mi kell ahhoz, hogy valaki elveszítse hősiességét?

Matt Murdock debütáló évadában nem csak rács mögé juttatta a new yorki történések után erőre kapott bandavezér Wilson Fisket, de valami sokkal nagyobb dolgot is véghez vitt. Sorozat formájában feledtetett el velünk egy szörnyű mozi kudarcot, a 2003-as, Ben Afflecket felvonultató Daredevilt. A Pokol Konyhája egy fokkal nyugodtabb, a sorozat formátum pedig egy fokkal tekintélyesebb lett neki köszönhetően. Az álló víz persze rögtön fodrozódó kezd, amint engedünk a Netflix 'n Chillnek. Egy ismeretlen alak sportot űz a helyi gengszterek szitává lövéséből, a Fenegyerek pedig figyelmen kívül hagyva, hogy az áldozatok egytől egyig bűnözők, a nyomába ered. Szerencsére nem kell megvárnunk az évad egyébkéntkevésbé izgalmas klimaxát ahhoz, hogy megkapjuk a Punisher kontra Daredevil erkölcsfilozófia értekezést. Olyan kérdés ez, amit civilek a kanapén fetrengve a halálbüntetés kapcsán vitatnak meg és ami rendszerint megosztja az egyébként hasonló elvű embereket is. Mit érdemel egy gyilkos? Mi a valódi igazságszolgáltatás, mivel kedvezünk a társadalom egészének? Matthew hol a keresztény eszme keretein belül, hol a saját erkölcsössége mentén az emberi élet tiszteletét hirdeti, Frank Castle, a média által csak Punishernek nevezett ex katona viszont permanens megoldásokban hisz.

"You hit them and they get back up, I hit them and they stay down!"

Empirikus úton jut el idáig: azt a sorsot szánja a szervezett bűnözés tagjainak, amit családja kapott egy évekkel ezelőtti bandaháború kereszttüzében.

Az öldöklés iránti szenvedélyében (és a kinos moziszereplésben) osztozik vele Elektra Natchios, Matt egykori szeretője, akinek dolga van a városban és aki ninja. Ennyi. Hangsúlyos ajkak, kimunkált harcművészet. Pont. A karaktert nehéz árnyalni (pláne, ha fittyet hányunk a karaktert alapjaiban meghatározó Frank Miller füzetekre), a készítők nem is törik magukat. Érezhető a két történetszál mélységi különbsége, ez azonban csak tovább erősíti azt az egyébként előnyös kontrasztot, ami duális tematikába rendezi az egész évadot. Egyik pillanatban torkolattűz, tárgyaló terem, ügyvédek, new yorki bandák és állami szerveket érintő konteók, a másikban katanák, dobócsillagok, tradicionális vívási technikák és folklore jellegű misztikum. A címszereplő pedig egyre csak fárad, hiszen a kihívások túlmutatnak a klasszikus kettős identitási feszültségen. Nem csak Matt Murdock szenved attól, hogy nem lehet két helyen. Maga Daredevil sem mindig képes felmérni a kellő pontossággal a terepet.

Nem csak főhösünknek kedvez az egyébként változóan sikeres, időnként bukdácsoló történetvezetés. A jó ütemben, egymástól függetlenül bemutatott antihősök nem egyszerű, a dobozba behajított akciófigurák, amivel a sorozat kényszeresen követi a mozi trendeket. Jut idő motivációra, háttértörténetre és mire eljutunk a csalódást okozó, középszerű külső fenyegetésekig, már sokkal megbocsátóbbak vagyunk, köszönhetően a kitapogatott háromdimenziós karaktereknek.

Az akcióhősök mellett ráadásul a civilek is izgalmasabbak, mint legutóbbi látogatásunk során. Foggy valódi fejlődésen megy keresztül (értsd, heréket növeszt), Karen pedig hús-vér emberként éli meg a történéseket. Kár, hogy a sorozat nem csinál belőlük valódi side-kickeket. Utóbbi nem is tud Matt alteregójáról, előbbi pedig csak a néző számára is kényelmetlen nyavalygásra használja beavatott státuszát.

"I'm done apologizing for who I am"

Daredevil nem tudja, vagy nem akarja megvitatni az ügyvédi irodán túli, háztetős kalandokat legjobb barátjával, a köztük lévő feszültség ettől pedig kellően unalmassá válik, eltávolodásukat pedig nehéz komolyan venni. A magukra maradt civil karakterek cserébe eredményesen használják ki önállóságukat, a szuperhős entourage pedig senkinek sem hiányzik.

A kellően sötét, ugyanakkor sosem öncélúan borús hangulat öröklődik az első évadból, holott a showrunner váltás némi aggodalomra adott okot. A csere meglepő módon a sokkal egyszerűbb feladatoknál érezteti káros hatását: egyszerűen gyengék a koreók. Tavaly ilyenkor könnyünk-nyálunk összefutott egy-egy harcejelenet láttán, idén viszont majd minden bunyó csalódást okoz. Erőtlen mozdulatok, komolytalan megoldások követik egymást. Cserébe a Punisher igazán elragadóan mészáról. A három mozifilm színészei együtt sem adtak annyit, mint John Bernthal, aki minden ravaszhúzással és késdöféssel újrameséli tragikus háttértörténetét. Szerencsére az évad záróaktusa már összeszedettebb táncokkal operál, a csoportos vagdalkozások pedig látványosabb, hihetőbb mozdulatsorozatokat vonultatnak fel.

A kiemelkedő karakterárbárzolás és közepes történetmesélés mellé gyenge univerzumépítést kapunk. Az első évadnak kifejezetten jól állt a minimalista kapcsolódás. Daredevil környezetét meghatározta a post-Avengers féle New York, aminek az alvilága remekül reagált a filmben történtekre, de a cselekmény kibontásában a sorozat már teljesen önállóan működött. Úgy tűnik, az okos húzás csak tiszteletkör volt és nem tudatos dizájn, a mostani évad ugyanis említést sem tesz az Marvel Cinematic Universe történéseiről. Erre persze narratív szinten nincs is szüksége. A franchise túl van már azon a ponton, ahol bárkit is emlékeztetni kell a kapcsolódásra, de azért néhány egészséges reflexió nem ártana, hogy lássuk, Daredevil mit gondol a körülötte lévő, fennhatósági területén túlmutató dolgokról. Persze a Netflix szépen gondozza saját albirodalmát, amint kapunk 1-1 Jessica Jones kacsintást, kereszt mellékszereplést. Abban, hogy a Defenders izgalmas lesz, már most biztosak vagyunk, azzal kapcsolatban viszont, hogyan lesz az egész egy nagy puzzle, már kétségeink támadhatnak. Fontos hangsúlyozni, mindez nem a fan service miatt fontos, egyszerűen csak érdemes lenne az alkotói egót félretenni, és ésszel reagálni a párhuzamos fejleményekre.

Ezzel együtt a Daredevil második évada megér minden idő és érzelmi befektetést. A legérdekfeszitőbb elem egyértelműen Matt filozófiai önmarcangolása, megingása, amihez remekül járulnak hozzá az új poszter szereplők. A nagy kérdésre nem is ad konkrét választ a sorozat, inkább csak elfogadja, hogy több álláspontnak is helye van a világban.

"See you around, Red!"

--->