Hát akkor megtörtént.

Mikor bejelentették, hogy miről fog szólni a második évad, akkor azt mondták, hogy a Sioux Falls-i mészárlás lesz a téma. Homályos utalásokat tettek erre az első évadban, de igazából eddig sem volt fogalmunk róla, hogy mi is ez pontosan és még az epizódban is el van valamennyire rejtve, hogy aztán jól meglepjen minket is, mint a szereplőket az epizódban.

Az az igazság, hogy a kilencedik részhez érve a sorozat már nem nagyon fog megváltozni. Megvannak az előnyei és a hátrányai és nagyjából ugyanazt lehet elmondani az utolsó előtti részről is dicséretnek, amit már korábban megfogalmaztam. Nagyon szép, ahogy a három (négy vagy öt, attól függően honnan nézzük) oldalt váltogatva egy ilyen csavaros történetet raktak össze, az azonosulási pontokat viszont nem sikerült megfelelően elhelyezni a különböző szálakon, így nem tudunk mindenhez ugyanúgy viszonyulni.

Nagyon sokan, de tényleg rengetegen, hullanak el az epizódban, a legtragikusabb halál mégis csak úgy be van dobva az epizód második negyedében, hogy a nézők lelkét terheljék vele, mert Louhoz és Hankhez nem jut el Betsy halálának a híre. FRISSÍTÉS: Betsy nem halt meg. Ez nem feltétlenül baj, viszont nem tudom, hogy adott-e hozzá annyit az epizódhoz, hogy ezt itt muszáj volt elsütni. Szerintem ha kimarad, akkor kevésbé hívja fel a figyelmet arra az epizód, hogy mennyire nem találta meg azt (az előző epizód kapcsán is emlegetett) kapcsolatot a nézővel a sorozat.

Egyszerűen megszakad a szívem, ahogy azt látom, hogy szegény Mollynak kell megtalálnia a halott édesanyját és Hank meg Lou miatt is sírnom kell, de ez az epizód ezekkel az érzésekkel nem foglalkozik, helyette szügyig gázol a vérben és a leszámolásban. Kicsit örültem volna neki, ha ez az egész mészárlás valamennyire ironikus és ezúttal az lett volna a meglepetés, amit nem látunk jönni, hogy az egész évadnak "apropót adó őrültség", nem is egy igazi mészárlás, vagy nem olyan, amire számítanál.

FRISSÍTÉS: Betsy nem halt meg. Minden egy átverés volt. Vagy nem kellett volna egyből a legrosszabbra gondolni.

De ez az a rész, ami a lehető leginkább tartja magát a formulához, sőt még tökéletesít is rajta azzal, hogy egy képeskönyves narrációval helyezi keretbe az epizódot. Búgó hangú narrátor (maga Martin Freeman az első évadból) súgja a fülünkbe a legfontosabb információkat, ezzel még jobban felerősítve az egyébként is barokkos és túldísztett sorozat jellemzőit. Vagy lehet nem pont ezt, de valami olyat, amitől azt érezzük, hogy a sorozat mindig is lehetett volna ilyen. Hawley nem is akarta volna ezzel a rásegítéssel vinni a sorozatot, mert hosszú távon a narráció bizony nagyon fárasztó tud lenni és ennek az ellenkezőjéről ez a mostani epizód sem győzött meg.

A történetnek komoly csűrésre, csavarásra volt szüksége, ezért is lehet, hogy a különböző frakciók között folyamatosan változtak az erőviszonyok. Ráadásul, mivel a központi téma a "családi szétesés", ezért közben még újabb szereplők léptek be a háborúba, sajátos érdekekkel, amik még bonyolultabbá tette az összképet. A készítőknek jól jött, mert így gyakran alkalmazhatták a kedvenc fordulatuk, amikor egy meglepetésember feltűnik a semmiből, hogy még eszméletlenebb csavarra fusson ki a történet. Erről sem most írok először, ez a tendencia is folytatódott az epizódban, de ahogy a bevezetőben is kezdtem:

ez az epizód igazi esszencia, minden (jó és rossz) benne van, amit a Fargoról tudni érdemes.

Ahogy korábban is láttuk, a történet nincsen tekintettel a földrajzi határokra, vagyis három különböző állam, különböző felkészültségi és lelkiismereti szinten álló rendőreinek kell valahogyan összefognia a jó cél érdekében. Azt is megállapítottam már, hogy ez a sorozat Amerikáról is szól, ez a megosztottság, tagoltság és az államok közötti eltérések, különbségek is hozzá tartoznak az Amerika képhez. Itt látjuk, hogy mivel a hazai rendőrök a Kansas City maffia zsebében vannak, így esély sincs arra, hogy a törvény erejével védjék meg Peggy-t és Edet.

Meg úgy eleve, innentől kezdve igazából elmosódik a különbség a rendőrség és a maffia között, ami hozzájárul Lou reményvesztéséhez, aki egyre inkább úgy érezheti: ő itt az egyetlen, aki még úgy fogja fel a munkáját, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. De ezek mellett az alakok mellett szörnyen naívnak tűnik ez az egész. Abban pedig van egy adag Coenékre jellemző cinizmus, hogy ezek a rendőrök már ránézésre is teljesen alkalmatlanok arra, hogy ellássák a feladatukat. Látszik rajtuk, hogy igazából csak kirakat az egész tevékenység, amit végeznek, semmi több és tényleg nincs hely egy olyan rendőrnek, mint Lou.

Ez is azt erősíti meg az én szememben, hogy sokkal több anyag lett volna az ő személyes útjában helyzetében, de berakták egy ilyen nagy katyvasz kellős közepébe, ahol képtelenség volt vele rendesen azonosulni. Ráadásul kicsit túlcsordult a készítők önbizalma, mert azt gondolták, hogy annyi minden belefér ebbe a szendvicsbe, hogy egy semmiből feltűnő űrhajó is hozzáad a teljes képhez. Én viszont csóváltam a fejem, mert elég minimálisan építették fel és hiába mennek még rá esetleg erre az utolsó epizódban, egyszerűen nem értem, hogy miért kellett még egy ilyen extra, teljesen szó szerint értelmezett metafora a sorozatba.

Egy újabb szereplő, akire senki nem számított, azok után, hogy tele a padlás a semmiből előbukkanó és bekavaró szereplőkkel.

De kellett még egy, valamiért.

Az évadban látható kavarodásban elvesznek egyéb, fontos párhuzamok is, például én eddig nem vettem észre a Hanzee és a Mike között húzódó hasonlóságokat. Ez is szintén a nagyon amerikai része a történetnek. Az egyik egy őslakos, a másik pedig rabszolgák leszármazottja és mindkettő örökös bélyeggel és lenézéssel kell, hogy együtt éljen pusztán a származása miatt. Ez folyamatos frusztrációt okoz, ahogy azt Hanzee esetében az epizód a szánkba is rágja. A forrongó düh mondjuk szintén jobban működött volna, ha nem csak az utolsó pillanatban kezdik el Hanzee karakterét felépíteni, de akkor is csak visszafogott játékidő mellett.

Mike-nak talán több lehetőség jutott, de most az utolsó leszámolásból ki is hagyták, de igazából Hanzee tett neki egy szívességet és jól eltörölte a problémáját. A párhuzam szép, de szerintem túlságosan elbújt, maga a csavar meg nem akkora nagy dolog, hogy igazán értékelni tudjam, vagy komolyabb érzelmi hatást tudjon kelteni. Ez már megint ugyanaz, amit tízszer elmondtam, de ez a sorozat is ilyen, ami fontos neki azt nagyon sokszor megismétli.

Nem is arról van szó, hogy ne lenne szórakoztató, de a mészárlással együtt járó drámával mélyebbre kellene menni.

Ed és Peggy története szintén eléggé az emberi oldalról indult, ahogy Lou és Betsy szála is, de mostanra már annyira elveszítették mindketten a józan eszüket, hogy nem lehet már normális emberi lényként viszonyulni hozzájuk. Ettől persze van valami sötét humor abban, ami velük történik és amiket mondanak és ez is hasonlít a Coen-filmes világra, de még így sem elég groteszk ahhoz, hogy igazán nagyot tudjon szólni. Pedig vannak okos párbeszédek a részben, például Lou azzal fenyegetőzik, hogy a páros szerencséje hamarosan el fog fogyni, ami egyelőre nem történik meg, mert a mészárlás helyszínéről is el tudnak ép bőrrel menekülni.

Itt szükség van aztán tipikus filmes megoldásokra, meg egyébként is nyilván az egész leszámolás olyan, hogy az ismeretlenek lepuffantják egymást, de azok akiket ismerünk ott, mindig van legalább 1-2 csavar, még akkor is ha esetleg eltalálják őket. Lou és Dodd végső leszámolásánál is meg kellett oldani, hogy valahogy nagyon epicnek érződjön az egész, de nálam az ufo azért ezt elrontotta és ha nincs, akkor is lett volna bajom ezzel a megoldással.

Az persze jó, hogy a végére már Doddot megsajnáltam, ez azt jelenti, hogy érzelmi szinten nem baltázott el mindent a sorozat. De így sem működött annyira ez a leszámolás és a sok halál úgy, ahogy kellett volna. Pláne azok után, hogy a legtöbb halott számunkra vagy ismeretlen vagy ha valamit tudunk is róla, az nem is teszi számunkra érdekessé őket, így pedig nem tudom, hogy akkor hogyan kellene hatásosnak lennie a jelentnek.

Biztos nem filmes szempontból, mert bár Adam Arkin jó munkát végzett, de vizuálisan túl sok újdonságot nem tudott belevinni a helyzetbe, ami egyébként B-filmes törvényszerűségek mentén bontakozott ki. Mivel a történet olyan, mint egy klaszikus görög dráma, ezért a csúcspontot Doddal és Lou-val muszáj volt ennyire színpadiasnak lenni, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt sikerült hibátlanul megvalósítani. Mély nyomot kellett volna hagynia a nézőben, de nálam tuti nem ez lesz a legemlékezetesebb az évadból. Meglátjuk, hogy innen még mit lehet alakítani az összképen. Kétlem, hogy az összes bajt egy epizód alatt ki lehetne satírozni a képből. De ha úgy nézzük, hogy a sorozat eleve az agynak és nem szívnek szól, akkor túl sok ok nincs a panaszra. Csak nem tudom, hogyan lehet egy ilyen sorozat 2015 legjobbja.

Egyéb felfedezések:

• Az epizód ritmusa jól működik, még akkor is ha számítunk arra, hogy jön valami váratlan, nem érződik igazán lassúnak, pedig van egy visszafogottság a tempóban és lélekben készülünk mi is a leszámolásra, de mégsem kiszámítható, hogy mikor kezdődik el tényleg.
• Floyd halálának is tragikusnak kellett volna lennie, de őszintén Gerhardték ezen a ponton már túlságosan nem érdekelnek, ami szintén nem tett hozzá túl sokat az epizód az évad egyik kulcsjelenetéhez. De legalább már értjük, hogy miért kellett olyan sok részen keresztül az ő házuk környékén kiírni a főcímet.
• Kukacoskodás, de mikor a benzinkúton Lou felfedezi a holttestet nem kellene már előre éreznie a bűzt? Nem tudom mennyi idő telt el azután, hogy Hanzee lelőtte, de azt gondolnám, hogy az ember viszonylag hamar elkezd oszlásnak indulni és fura szagot árasztani.
• Amilyen gőgösek voltak a rendőrök, az is felerősítette ezt a görög dráma jelleget és még inkább feltűnt másodszorra, hogy tulajdonképpen meg is érdemlik azt, ami történik velük.
• Közben meg a sorozat nem igazán akart azzal foglalkozni, hogy itt most sok valódi ember hal meg és ez mindegyikük családját majd mennyire megviseli. Ilyen következményeknek nincs helye.
• Annyira komolyan veszik a vihar előtti csendet, hogy tényleg az utolsó utáni percig kivárnak, hogy megmutassák nekünk a baszatást. Hawley szereti kiéheztetni a nézőket.
• FRISSÍTÉS: Igen, elég fura, hogy biztosra vettem Betsy halálát és nem volt gyanús, hogy senki sem találja meg. Egy szimpla ájulásba ennyit belelátni elég para. Bocsi.