Venni egy konzerv kukoricát, természetes dolog. Megvenni csak azért, mert rajta van BB-8, még oké. Megvenni egy könyvet, csak azért, mert rá van írva, hogy Az ébredő Erőt vezeti fel, óriási hiba.
Mielőtt továbbmennénk, szeretném leszögezni, hogy én még életemben egy Star Wars regényt sem olvastam. Ennek több oka is van: egyrészt drámát sem szívesen olvasok, mert szerintem vannak műfajok, amik elsődlegesen vizuálisak, felesleges őket lejegyezni, ezzel csak csorbulnak, vagy éppen a vizuális sémák utánzása végett unalmassá válnak – ahogy ez többek közt megtörtént most is.
Másrészt fogták, és egy elegáns mozdulattal kirántottak tizen-huszon X regényt a könyves kánonból, amit így, egyedül most két kötet képvisel.
Nem-kánon dolgokra nekem meg nincs egyszerűen időm.
Szóval onnan indultunk ki, hogy a Star Wars VII hagyott bennem kitöltetlen területeket (ezzel szerintem nem vagyok egyedül), és ezt kompenzálva – illetve lelkiismereti okokból, mivel annyira vártam, hogy végül véletlenül részegen néztem meg a filmet – megvettem Chuck Wendig Utóhatás (Aftermath) című könyvét.
A regény elég nagy hype-ot kapott, mivel azt rebesgették, hogy ebből aztán fény derül néhány fontos kérdésre a filmmel, illetve inkább a kialakult hátterével kapcsolatban. Sőt, ha nem hittem volna a laikusoknak, akkor még egy, a borítón átívelő kék szalag is büszkén hirdette, hogy ez a könyv vezeti fel a mozikban vetített filmet. Alapból, ha valamit ilyen jellegű melléktermékként (most nem a szó negatív értelmében) forgalmaznak, élhetünk a gyanúperrel, hogy az nem lesz túl klassz, cserébe érezheted magad tőle igazán szarul is.
És ez pontosan így történt az Utóhatással is.
Te jó ég, visszagondolva nem is értem hogy lehettem ennyire naiv, de úgy érzem magam, mint aki hisztérikusan kacagva hajtott bele a szakadékba, holott teljesen tisztában volt vele, hogy az ott egy szakadék, ezért nincs is joga teli torokból jajgatni. Most viszont mégis megteszem.
A kezdeti, túlzott bizakodás, és az új információk reményében a közel 400. oldalig halogattam magamban, de végül rá kellett jönnöm, hogy az Utóhatás
egy redundáns, közhelyes, folyton önmagát ismétlő, felszínes, sematikus regény.
Egyrészt – ami a legbántóbb –, hogy a közhiedelemmel ellentétben semmit, vagy inkább semmi fontosat nem tudunk meg az SW VII-ről, hacsak nem a következő részekben a lázadókat segítő, csatornában lakó, fővárosi gyerekek fogják adni a cselekmény egyik fontos részét (az ég óvjon meg tőle). Nem, a szó szoros értelmében még csak fel sem vezeti a hetedik részt, mivel a regény egész cselekménye gyakorlatilag pár hónappal, maximum fél évvel az endori csata után játszódik.
Igen, Kylo Ren ekkor még bőven csak egy magzat volt.
De haladjuk sorban.
A szöveg rémesen néz ki. Nem tudom, hogy a megírásnál vagy a fordításnál rontották el (jobban), vagy hogy az egyik mutogathatna-e jogosan a másikra, de most nem is ez a legfontosabb.
Az író szerintem rendesen rá lehetett fagyva a Game of Thrones-ra mostanában, ugyanis majdnem minden oldal valakinek az egyik POV-ja, sőt bekezdésenként is váltogathatják egymást, semmilyen plusz tartalmat hozzáadva ezzel (nem úgy, mint a fent említett GoT-ban), egy idő után elképesztően felidegesítve ezzel az olvasót.
Illetve egy-egy étel, vagy ital is részletesebben ki volt dolgozva, mint például főhőseink karaktere.
A másik, ami nálam kiverte a biztosítékot, azok a mesterkélt kitekintések az eredeti trilógiára (vagy akár a prequelre is), aminek az egyik legsúlyosabb pillanata a zabrak fejvadásznő visszaemlékezése arról, hogy hogyan likvidálta „majdnem” a sérült Leia hercegnőt az endori csata kellős közepén, egy fán üldögélve.
Szerintem nem kell részletezni, hogy mi ezzel a probléma, én úgy éreztem magam tőle, mintha Lucas egy újbóli digitális remaster során tényleg feltett volna a fára egy bérgyilkost, amitől mostantól mindig sírhatnékom fog támadni annál a jelenetnél, amikor a lépegető felbukkanásával Han Solo bátran a háta mögé húzza a hercegnőt.
Szó, ami szó, lehet hogy voltak benne értékesnek tűnő, vagy később azzá váló pillanatok. Például ilyen lehet Vader kardjának (rövid) története, vagy más 1-2 oldalas, ún. Közjátékokból kiragadott fél mondatok. Egy-egy félmondat köré viszont teljesen felesleges volt egy ilyen pocsék, semmitmondó, felületes sztorit köríteni, hozzácsaphatták volna a képes enciklopédiához is, amiből viszont tényleg el lehet csípni egy-két klassz részletet a film hátteréről.
Voltak benne klasszul kitalált jelenetek, sőt az ex-birodalmi, dezertőr tiszt, Sinjir alkoholizmusba forduló útkeresése is rendkívül szimpatikus volt, de a könyv végére őt is sikeresen kiherélték (nem úgy).
Ami első blikkre fontos lehet a filmmel kapcsolatban, hogy Mon Mothma egy dilettáns hozzáállásával közli, hogy a Köztársaság hadiállományát a tizedére kell csökkenteni. De sem a First Order csírájáról, sem az ex-birodalom és az ex-lázadók közötti átmeneti fegyverszünetről, sem Hosnian Prime-ról sincs szó, de még a Jakku felvillantása és egy kétoldalas, indokolatlan Han Solo „cameo”-n kívül semmi nem utal az ébredő Erőre.
Csak teljesen jelentéktelen mellékszereplők, amik utalnak valamire, amik utalhatnak valamire, ami nem is teljesen biztos.
Az olvasó nyugodt szívvel érezheti magát úgy, hogy tapogatózik a sötétben a sejtelmes, áthallásosnak szánt mondatok között, amikről nem lehet eldönteni, hogy vajon fontosak lesznek-e a közeljövőben, vagy csak egy csúf játékot űznek vele, és direkt terelik vakvágányra, hogy megvegye a következő könyvet is, amiből kiderül, hogy az egészet biztos csak C-3PO álmodta, miközben még mindig a Tatooine-on fekszik.
Ugyanis őszintén szólva az Utóhatás szerintem egyáltalán nem az ébredő Erőt vezeti fel, hanem a könyvsorozat következő részeit, amiből talán megtudunk, vagy megértünk valami fontosat az új trilógiából is, de nagy eséllyel egyáltalán nem.
Én pedig tudtam jól, hogy az elkövetkezendő két évben valamivel ki kell tölteniük az űrt, tudtam jól, hogy a könyv után nem válik világosabbá Rey látomása, és tudtam jól, hogy nem fog semmi kiderülni Jar Jar világuralmi törekvéseiről sem
Vettem már BB-8-as kukoricát, Rey-es Riska tejet és csak joviálisan vigyorogtam mikor a szememre hányták. Nem tudtam érte senkit sem hibáztatni.
De amit az Utóhatás és a köré font, szándékos hype művelt, az már annyira pofátlan húzás volt, hogy becsuktam a szemem, és ledugtam az ujjamat az SW torkán, hogy a gyomra mélyéből koszosan, remegve, de végső soron tiszta öntudattal kikerülve mondhassak a jövőben nemet a következő yodás kenőmájasra.
