Fega: A hetedik epizódban nem éreztem, hogy túlságosan sok szálat igyekeznek előre görgetni az írók és közben eltűnik az éle bárminek, amit fontosnak tartanak. Volt viszont egy másik bajom az epizóddal, ami általánosságban igaz talán az egész évadra, de még nem beszéltünk róla túlságosan sokat. A The Knick a Cinemax-on fut, ami igazából csak szerencsés véletlenek miatt történt így, de részben ez is az oka annak, hogy a készítők igen nagy szabadságban dolgozhatnak, illetve az epizódok minden alkalommal megközelíthetik az egy órát, mutathatnak durva dolgokat, a többi prémium kábeles kiváltságról nem is beszélve. Viszont nem vagyok benne biztos, hogy minden héten feszes epizódot raknak le a készítők az asztalra.
Úgy tűnhet, hogy ez a hiba igazából ugyanarról a tőről fakad, mint amiről már szinte minden héten írunk, de mégis azt hiszem, hogy a most tárgyalt epizódunk kapcsán speciális a helyzet. Tekintettel arra, hogy a régen szerveződő jótékonysági bál adja az epizód sava-borsát, így szinte minden fontosabb szereplőt és az oldalbordáját megcsodálhatunk egy környezetben, ami sikeresen palástolta a problémák egy részét. Azonban meggyőződésem, hogy minden jelentősebb karaktermomentumot el lehetett volna mesélni egy rövidebb epizódban, ami után elégedetten csettinthetnénk, hogy na itt az a sorozat, amit annyira szeretnénk minden héten látni. De még így is elég közel került ehhez a hetedik epizódban a The Knick.
Kíváncsi vagyok a véleményedre, mert lehet, hogy te nem voltál közel sem annyira odáig a különböző megoldásoktól. Azzal mindenképpen elégedett vagyok, hogy Cornelia összességében nem kapott túl sok időt a képernyőn, mégis végre azok a szálak kerültek elő, amik igazán fontosak. Nem vagyok benne biztos, hogy okos dolgot csinált a kikötőben, de valószínűleg pontosan ez volt a lényeg, meg hát az érzelmi reakció, hogy nem akarjuk a sorozat legklasszabb női szereplőjét nézi ahogy lefejeli a falat. Ha ez nem lenne elég, akkor kiderült, hogy helyzete végérvényesen egy csapdához hasonlít, amiből ha önös érdekekből elmenekül, akkor még másokat s veszélybe sodor saját magán kívül. A hatalom témája igen kedves nekünk, úgyhogy itt megemlítem, hogy ez is egy olyan helyzet, amikor komoly hatalom összpontosul a kezében, de közben egyszerű tárggyá is válik. Az édesapja anyagi helyzete közel sem olyan mesés, mint ahogy azt eddig gondoltuk, a Showalterek segítsége nélkül pedig minden bedőlhet, így ha jót akar, akkor félreteszi a megmaradt önérzetét is és igyekszik teherbe esni, hogy az apósa kegyeiből ki ne pottyanjon.
Cornelia választhat, hogy nyomorúságos lesz az élete miközben az kívülről előkelőnek és pompásnak tűnik, vagy feléget maga mögött mindent, ezzel nem csak saját magát, de a családját is koldus sorsa ítélve. Ahogy pedig elnézem a sorozatot nem akarnék elszegényedett ember lenni a kor New York-jában, bár lehet, hogy még így is jobb, mint feketének lenni. A másik téma, amit észrevettem az epizódban ehhez kapcsolódóan, hogy tulajdonképpen mindenkinek nagyon rossz. Tudom, hogy ekkora általánosságot leírni egy 2015-ös televíziós drámasorozatról ciki, de mégis azt éreztem, hogy majdnem mindenki elátkozva érzi magát magát valamiért.
Mrs. Showalterről már esett szó, Algernon a bőrszíne mellett ott vannak az egészségügyi gondjai, amit tényleg elintéztek egy szemüveggel (erre várom a summás reakciód!) illetve az a mérhetetlen féltékenység és gyűlölet, ami Dr. Gallingerből fakad. Persze az ő saját tettei szintén a személyes keresztjéből adódnak, szép párhuzamot mutat nekünk a sorozat, hogy Thackery aki éppen csodálatosan érzi magát a bőrében, nem fél megjelenni a nagy szerelmével és a szifilisztől csúnyított arcával, ellentétben Gallinger nem mer reprezentálni a nejével. Helyette inkább őrült tervet eszel ki, hogy aláássa Algernont, magát pedig jobb színben tüntesse fel.
A húzás lehet kicsit szappenoperás, de közben meg okos kikacsintást is tesz arra, hogy ez igazából csak egy bűvésztrükk és nem tudomány, de mivel Gallinger motivációi rendben vannak, ezért szerintem belefért ez a fajta megoldás. Te hogy vagy ezzel Gaines, szerinted ezzel már átestek a túlsó oldalra? Korábban is szóba kerültek már a posztjainkban ezek túlzó megoldások, kíváncsian várom neked szemet szúrt-e ezzel kapcsolatban bármi. A személyes keresztekre visszatérve, azt hiszem Thackery esetében jól mutatták az állapotot, amit a nagy műtét előtt átél, bár azt hiszem, hogy amennyire komplikáltnak kellene lennie egy ilyen beavatkozásnak ebben a korban, ahhoz képest elég simán intézték el a jelenetet, amiben sokkal több feszült pillanat lett volna. De azt hiszem feleslegesen várom, hogy Vészhelyzetes/Grace klinikás legyen a sorozat. A temetős jelenet az egyik kedvencem, ami épp annyira szájbarágós, amennyire kell és közben összhangban van azzal, amit a karakterről tudunk. Jó lenne valami látványos tárggyal vagy cselekedettel pontot tenni a lekiismeretfurdalás végére, de sajnos az ember nem így működik. Az epizód második felében már nem esett szó az orosz ikerlányokról, úgyhogy remélhetőleg ők az epizód igazán nagy nyertesei. Ha már itt tartunk mennyire volt nagyzoló és színpadias Thackery beszéde? Az is összhangban volt a karakterrel vagy picit elszálltak az írók?
Nem lehet őket azért minden fronton dicsérni, bármennyire is pozitív az összkép. Barrow-t például visszarángatták a túl ismerős helyzetbe, amikor szépen lassan minden ember, akinél okosabbnak hitte magát végül jól megszívatja és pórul jár. Még az epizód vége előtt elkapja a tervezőnek a grabancát és biztosítja róla, hogy ha megpróbálna bosszút állni, akkor még rosszabbul jár, de azt hiszem a korábbi beszélgetésükben nem véletlenül mondta el, hogy mennyi ismerőse van az üzletben, akivel szoktak beszélni. Meggyőződésem, hogy Barrow csak még mélyebbre juttatja magát ezzel, hiába láttuk ebben a jelenetben úgy, mint aki a császár és irányítás alatt tartja az eseményeket.
Szintén felvontam a szemöldököm Bertie és Genieve kínosan aranyos szüzesség elveszítésekor. Azt, hogy Bertie ilyen idős korára is szűz maradt még igazából el tudtam fogadni, ez egy ilyen karakter, de az, hogy az újdonsült barátnője is most bújik először ágyba valakivel, az nekem furcsa. Ez a fajta jelenet remekül működik ha 16-17 éves szereplőket látunk, de kicsit már öregek ehhez a fajta helyzethez, úgyhogy engem nem igazán győzött meg. Persze a táncuk a bálon kárpótolt és feltételezem neked is Pete és Trudy híres performansza jutott eszedbe.
Eddig tudtam halogatni, hogy az írásról legyen szó és a rendezésről, de most hogy lassan át kell dobni a labdát, muszáj megemlítenem, hogy SODERBERGH! Ahogy a kamera kúszott, mászott és repült a hatalmas bálteremben az csodálatos volt. Andy Greenwald és Chris Ryan podcastjében (fizetetlen reklám!) beszéltek arról, hogy a második évadban szerintük az írók már pontosan úgy írnak jeleneteket, hogy szem előtt tartják a rendező által kitalált vizuális stílust. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy ezt külön neki írták és át is kötötték egy rózsaszín szalaggal ő pedig köszönte szépen és nem okozott csalódást. Még ha hivalkodó is volt egy picit, egyáltalán nem bántam, mert úgy volt az egész koreografálva, mint egy tánc. Személyes kedvencem az volt, amikor megjelent Henry és Lucy a képben, miután láttuk Cornéliát meg az apját. Nem is kérdezek semmit, inkább csak várom a szakvéleményed a snittel kapcsolatban.
Most már tényleg mindjárt átdobom a labdát, de azt még meg kell jegyeznem, hogy a bálon egy másik jelenetnél is eszembe jutott a Mad Men. Mikor Cornelia odamegy Lucyhoz és a legnagyobb jóindulattal szeretné felhívni a figyelmét a realitásra a helyzetével kapcsolatban, akkor Peggy és Joan jelenetei jutottak eszembe. Itt van két nő, akit láncra ver koruk társadalma és kettőjüknek közös erővel kellene a rabiga leverésén dolgozni, de ehelyett inkább nem férnek meg egymással. Persze közel sincsenek olyan közeli viszonyban, de azt hiszem a helyzet mindenképpen hasonló. Nem húzom tovább, Gaines, azt hiszem elég kérdést tettem fel, remélem neked is van a tarsolyodban még legalább egy Mad Men referencia az epizódból.
Gaines: Úgy veszem ki a szavaidból, hogy a hibái ellenére ezt a részt jobban szeretted, mint a második évad eddigi epizódjait; ha így van, akkor nem fogunk vitába szállni – ezen legalábbis nem. Ha nem is volt olyan ütős, vérpezsdítő rész, mint tavaly a „Get a Rope”, hiszen nem voltak akkorák a tétek, mint egy lincselő tömeg megfékezése esetén, de valóban jót tett a résznek a feszesség, meg az, hogy összegereblyézték a legtöbb szereplőt, és meglepően sokat érintkeztek egymással ahelyett, hogy mindenki a saját pecsenyéjét sütögette volna valahol (a kivétel Cleary és Harriet, akik mostanra a saját Knick-spinoffukat viszik a sorozaton belül, és sajnos a szexuális felvilágosító bizniszük nem tűnik a legizgalmasabb szálnak az évadban).
Szintén egyetértek abban, hogy mindig jót tesz a sorozatnak, ha a szereplők magánélete és munkája összefonódik, és nem válik el mondjuk Corneliánál a nyomozás a korrupció és a betegségek ügyében, valamint a családi problémái. De hasonlóképp, Thackery is összetettebb szálat kapott, mert nem csak a függősége van kihatással a magabiztosságára, az Abbyn végzett sikeres műtét, valamint a tavalyi kislány megölése egymással vetélkedik, hogy erőt ad-e neki, vagy lehúzza a mélybe, és – bár nem hiszem, hogy ez ki fog tartani az évad végéig, de – egyelőre sikerült kikevernie a megfelelő arányt belőlük, akárcsak a heroinból és a kokainból.
Történtek jelentős előrelépések a részben, kiderültek régóta sejtett, ám kimondatlan titkok, szóval haladt szépen a cselekmény, nekem azonban végig SODERBERGH! járt az eszemben, mintha a rendező ebbe a részbe a szokásosnál is több zsenialitást sűrített volna bele, pedig a korábbiakban sem lehetett panaszunk rá. Már az epizód felénél járva úgy éreztem, hogy húsz képkockát is kiválaszthatnék az egyebek közti, Soderbergh-et éltető rovatba – aztán jobban belegondolva, rájöttem, hogy ezt megtehetem a főszövegben is. Kicsit máshogy fogok most nyúlni az epizódhoz, és a kérdéseidre is a rendezői megoldásokon keresztül fogok válaszolni. Meglátjuk, hogy sikerül.
Thackery szerintem az első epizód első jelenetétől kezdve teátrális figura volt, elég csak az ikonikus fehér cipőkre gondolni, szóval szerintem bőven belefér, hogy hangzatos beszédet mond, főleg, hogy nem is csak a közönségnek szólt, hanem saját magát is igyekezett nyugtatni vele. A rész középpontjában – ha leszámítjuk a bált – Thack vívódása állt, egy újabb sorsdöntő műtét előtt, ahol kamaszok élete múlt rajta. A rákészülés során Soderbergh rendre olyan döntött szögekből mutatta Thacket, amik nyugtalanító hatást keltenek: vagy a kép sarkába került, ahol a háta mögött világító lámpa még gyászosabbá, magányosabbá teszi a kompozíciót, vagy békaperspektívából ábrázolták, de nem olyan császári pózban, mint később Barrow-t, hanem úgy, mintha menten össze akarna esni.
A műtőteremben viszont a professzionális énje átveszi az irányítást, az előkészületek, az operáció megszervezése során biztos kézzel vezényli le a művelet procedurális részét – ám mégis ott bujkál mögötte a bizonytalanság. Ezt szemlélteti az egyik kedvenc snittem is az epizódból, ahol Thack a negyedik falat megtörve kinéz a nézőkre, úgy mutat ránk, mintha minket is instruálna, bevon a felkészülésbe. Utána pedig, ahogy leosztja a szerepeket, és felvázolja a lehetséges buktatókat, Soderbergh kamerája minden létező oldalról felöleli a társaságot. Ennek a hektikus komponálásnak egyszerre két szerepe is lehet: egyrészt szokás szerint fókuszálja a figyelmünket, azt mutatják, aki éppen fontos (ha Bertie szerepe kerül szóba, őt, ha Elkins nővér féltékenysége, akkor Lucyt), másrészt viszont mintha aláásná Thack magabiztos fellépését az, hogy nincs két ugyanolyan szögből belőtt kamerapozíció. (Aztán persze lehet, hogy Soderbergh csak élvezte, hogy minél több irányból rögzítheti az eseményeket.)
A műtét előkészületei szinte már operai magasságokba csapnak át, ezért is gondolom, hogy belefér a nagy orátori szónoklat, amit Thack a nézőközönséghez intéz – elvégre műtőszínházról beszélünk –, valamint az is jó ötlet volt, hogy nem mutatták az operációt, és komplikációk sem merültek fel: ez a szál nem a műtét nehézségéről szólt, hanem arról, hogy Thack képes-e összeszedni magát, a benne zajló folyamatokon volt a hangsúly. A beszéd úgy is kezdődik, mint egy új felvonás, a fókuszálatlan homályból egyszer csak kirajzolódik Thack arca, szuperközeliben.
S míg az előzetes megbeszélésre a hektikusság, összevisszaság volt igaz, addig itt most az abszolút, megnyugtató szimmetria érvényesül. Ez már a telefonbeszélgetésnél megkezdődik, előtte, amikor Thack megint be akarja lőni magát, kattogó-csattogó zene kerget minket is őrületbe, aztán Abbynek sikerül lenyugtatnia – ha megfigyeled, Fega, mindig párban következnek egymás után a snittek: Thack balról, profilból, majd Abby jobbról, szintén profilból, aztán megint Thack, félig szemből, és máris jön rá a válasz Abbytől.
A vágás és a beállítások harmóniát sugallnak, ami kiterjed a beszédre is: Thack középen áll, szemben a nézőközönséggel; a beszéd közben először tőle jobbra vágnak Edwardsra, majd tőle balra, ugyanabból a perspektívából Gallingerre, végül Thack szemből, középen fejezi be a beszédét, és a műtőasztalon fekvő lányok is tökéletesen szimmetrikusan kerülnek a képkockába. Minden rendben lesz.
