Két embert nézünk, ahogy beszélgetnek egy asztalnál. Lehet ennél unalmasabb valami? A The Americans megmutatja, hogy nem kell üldözési jelenet ahhoz, hogy szinte megállás nélkül markoljuk a szék karfáját.

Egyszer egy Hannbial recapben olvastam, hogy a sorozatok (de a filmek is) általában legtöbbször pusztán annyiból állnak, hogy két ember egy asztalnál egymással beszélget. A készítőknek feladatuk, hogy az ilyen helyzeteket érdekesen adják el és ne unjon bele a közönség a látottakba. Ezen a héten a The Americans egy rakás ilyen társalgást hozott és mindegyik másért volt jó. Ráadásul a sorozat eddigi legnagyobb mérföldköve a pont egy ilyen asztalnál ücsörgés közben történt, éppenséggel pont az előző évad 10. részében, ahol Philip és Elizabeth egyszer csak arra jöttek haza, hogy a lányuk ébren van és tele van kérdésekkel a munkájukkal kapcsolatban. Azóta Paige elárulta a szülei bizalmát, illetve bele kellett kóstolnia napi szinten abba, hogy kötelességből tölteni minél több időt Tim atyával közel sem olyan jó móka, pláne ha folyamatosan kontroll alatt kell tartania saját magát, a történtekről pedig be kell számolnia.

Philip meséjéből arra következtethetünk, hogy bár szörnyűnek éli meg a tényt, hogy mindennap ezzel a küldetéssel kell kelnie és feküdnie, de még mindig megváltás ahhoz képest, ami a szülei gyerekkora volt. Elképzelni sem tudom, hogy milyen lehetett a 70-es években Szibériában az élet, de tudom, hogy borzalmasan embert próbáló lehetett, minden egyes áldott nap. Ha erre emlékeztetve vagyunk, akkor jobban értjük, hogy miért döntött Mischa és Nadezda úgy, hogy jó ötlet saját magukat feladva elmenni kémkedni az imperialista nyugatra. Így is kemény az élet, de ennek egy jelentős része az érzéseiről szól.

Ha az emberségüket el tudják nyomni, akkor ez egy egész jó kis meló, pláne ha az az ember együtt tud élni a tudattal, hogy bármikor lelőhetik, elfoghatják.

Paige napról napra kerül mélyebbre a nyúl üregében és fedezi fel, hogy mibe is született bele valójában, de lassan talán azt is megértheti, hogy a szülei miért kerültek ebbe a helyzetbe. Azt meg kell hagyni, hogy ha megkérdezik, hogy anyukád hogy főzött és csak annyit tudsz mondani, hogy volt egy levese, amit szerettem, az nem vet túl jó fényt édesanyád főzőtudományára. Viszont lehet pusztán túlgondolás, de azt hiszem, hogy Philipnek egyébként is el kellett nyomnia a haza meg a család gondolatát ahhoz, hogy meg tudja szokni az új mindennapjait. Szóval lehet csak nagyon ügyesen felejtette el azt a kevés kedves emléket is, amivel rendelkezett.

Az is lehet, hogy Szibériában nem az volt a lényeg, hogy finom-e a leves vagy sem, hanem hogy van-e leves.

Ebben az esetben még tényleg nem az a lényeg, hogy hogyan főz a mama, mindenesetre hiába került le a reflektorfény Philipről az elmúlt pár részben, ez a beszélgetés a múltjától a lányával újra bebizonyította, hogy az elnyomott rossz érzések tragikumát Matthew Rhys világbajnok módon tudja puszta arckifejezésekkel és testtartással átadni.

Ugyanez a szomorúság megvan Elizabeth-ben is, aki folytatja Young-Hee házasságának lassú rombolását, és mintha mi sem történt volna megy hozzájuk vacsorázni. Igazán kegyetlen dolog ezzel kezdeni az epizódot, főleg úgy, hogy különösebben sok időt nem is foglalkoznak vele. A konklúzió ráadásul az, hogy Elizabeth visszakozik és megkéri Gabrielt, hogy kérdezzen rá, meg lehet-e máshogy szerezni a hozzáférést a 4. szintre. Ennek ellenére fontos, hogy a teaserben miközben Philip beszél Elizabeth-et látjuk, mert így az egész epizódon keresztül jobban megértjük, hogy bár nehéz az élettel együtt járó önfeladás, de a szovjetektől egyszerűen ez volt az elvárt, teljesen mindegy, hogy a birodalom melyik részében éltek vagy mi volt a munkájuk.

Mindenkinek jó elvtársnak kellett lennie, ami nem volt tekintettel a személyes érzésekre, ambíciókra.

Az előző epizódról szóló írásban belebegtettem, hogy Tim atyával tuti történik valami Etiópiában, ami be is jött, de végül úgy, hogy Jenningséknek nem volt hozzá semmi közük, ezért őszintén ledöbbenve álltak, mikor Alice beviharzott a nappalijukba, nem hallgatott meg semmit abból, amit mondanak neki, csak kijelentette, hogy egy bizonyos hangfelvétel már egy ügyvédnél van és ha a férje meghal vagy vele történik valami, akkor eljuttatják az Igazságügyi minisztériumba. Ez érthetően lesokkol mindenkit és lehetne látni ezt a fordulatot is előre, de mégis szép húzás a készítőktől, hogy úgy hozzák a bajt a fejükre, hogy tényleg nincs is hozzá közük. Ez megerősíti azt is, amitől féltünk, hogy nem is Tim atya a legnagyobb para, hanem a felesége. Bár a történtek fényében nem tudom elképzelni, hogy az a közös hármas beszélgetés túlságosan kellemes élmény lesz bármelyiküknek is.

Alice magánszáma rengeteg kérdést hoz elő Paige-ben is, aki hiába ment bele hónapokon keresztül a munkába, most mégsem tűnik úgy, hogy küzdelem nélkül feladná az életét, úgy ahogyan jelenleg kinéz. A válaszok azonban nem tetszhetnek neki túlságosan, hiszen az a bizonyos beszélgetés a harmadik évadban talán sokkolónak tűnt, de a valóság sokkal-sokkal rosszabb és a gyilkolós rész még mindig nem derült ki egyértelműen, de azt hiszem, hogy tudat alatt már tudja Paige ez is része a tevékenységi körnek. Az már csak egy egészen zseniális apróság, hogy a garázsban teniszező Henry jóvoltából az egész beszélgetés olyan, mintha háborús övezetben lennének. Mikor azt gondoltuk volna, hogy nem tudnak újszerű metaforákkal előállni a készítők, akkor érkezik egy ilyen és elviszi a metafora verseny első helyét.

Működik azért, mert fogalmuk sincs, hogy Henry mikor és milyen körülmények között tudja meg az igazságot és arra, hogyan reagál majd. Működik, mert bár nincs mindig ilyen egyértelműen jelezve a háttérben, de Jenningsék tényleg ilyen ostrom-helyzetben élnek folyamatosan, de pláne akkor mikor a pap terhes felesége azzal fenyegetőzik, hogy lebuktatja őket a fenébe. Az érzelmi támadás tovább zajlik a szereplők ellen és valahol meglepő, hogy Elizabeth szinte már megváltásként veti fel a gondolatot, hogy mégis menekülniük kell és véget érhet ez az egész rémálom. Persze Paige az epizód legjobb mondatával fején találja a szöget, hogy Oroszországban nem lehet orosz kém az ember, mert ott kinek hazudnának és kit tüntetnek el. Ebből mondjuk látszik, hogy Paige-nek fogalma sincs az ottani helyzetről, mert azt hiszem a lehallgatások, zsarolások, beszervezések a Szovjetunióban a lehető legdurvábban mentek, úgyhogy lehetne ott is bőven hasznosítani Philipet és Elizabeth-et, ha esetleg úgy alakul.

Ez a kijelentése is azt jelzi, hogy egyre jobban felfogja mi is történik körülötte. Az érzelmi megterhelésnek pedig új szintjét fedezi fel, mikor meglátogatja Tim irodájában Alice-t, majd miután azt mondja, hogy nagyon szereti őket, meg is öleli nőt és kiderül, hogy bár Paige részéről ez egyáltalán nem volt számító, de ösztönösen azt csinálta, ami ebben a helyzetben a legjobb volt a feladatának. Itt ebben a szent pillanatban kezdi felfedezni, hogy mivel is jár a hivatás, amibe nem akart belecsöppenni, de beleszületett, így muszáj, hogy ráérezzen a csínjára és bínjára.

"Pontosan azt csinálom, amit ebben a helyzetben kell, de szörnyen érzem magam tőle, pedig ez csak egy ölelés."

Ez van Holly Tailor arcára írva a jelenet közben és ez az első igazán komoly találkozása a munka érzelmi hatásával. Közben felnőtt is lesz belőle, ezt erősíti meg a közös jelenetük Matthew-val és újra el lehet rajta gondolkodni, hogy beleírnak-e egy szerelmi szálat még Paige történetébe. Matthew-val azért lenne ez igazán nagy baj, mert túlságosan ráerősítene a Rómeó és Júlia jellegre a dolognak, még ha pontosan Matthew nem is tud róla. De mi van ha a fiú viszonzatlan szerelme juttatja majd őt el oda, hogy hamarabb fejti meg Jenningsék rejtélyét, mint az apja? Vagy ha maga Paige mondja el neki is? A szerelem miatt fura dolgokra képes az ember.

Muszáj a bukás gondolatával barátkozni, mert a készítők épp lerakják a nagy összeomláshoz vezető utat.

A Gaad helyére érkező új főnök valószínűleg már a sorozat végéig velünk marad. Ő viheti el a dicsőséget Jenningsék elkapásáért, de a sikerben egy százaléknyi szerepe sem lesz annak, hogy milyen pedánsan ügyel minden részletre beleértve a dokumentumok margóit is. Stan nem tudom milyen helyzetben lesz, mikor ezek a dolgok napvilágra kerülnek, de biztos vagyok benne, hogy nem tagadják meg tőle a diadalt a készítők, még akkor sem ha az nem lesz túlságosan hosszú életű vagy nem tudja esetlegesen ki is élvezni. Az, hogy találkozott Martha apjával, de nem tudta azt mondani, hogy nem adják fel a nyomozást eléggé találó volt, pláne azért, mert valójában tényleg nem adják fel a nyomozást, csak ehhez Gaad-nak meg kellett halnia, hogy Stannek is világos legyen. Ennek a kezelése szintén egész egyszerűen zseniális volt. Azok után, hogy Philipék ragaszkodnak hozzá, hogy nem ők tehetnek róla, hogy egy ember, akinek korábban a halálát kívánták, valahol messze egy egzotikus országban talán meghalt. Ezután ugrunk Gaad-ra, aki utoljára látunk borotválkozni. Betoppan hozzá 3 tényleg nagyon orosznak kinéző medve, ő pedig inkább a biztos halálba rohan, mintsem hogy bármilyen esélyt is adjon nekik.

Ez egyrészt hihetetlen tragikus, másrészt hiába volt Gaad összeségében kevésbé fontos szereplő, mint Nina, ez a halál legalább annyira sokkoló vagy fájó, főleg azért, mert tulajdonképpen kifejezetten béna az egész jelenet. De mivel a The Americans mindig tűpontos a realizmusával és a valódi tétekkel kapcsolatban, így egy ilyen béna helyzet is csak azt húzza alá, hogy milyen sokan haltak meg méltatlan emberi körülmények között, mert az emberek nem végezték jól a munkájukat. Az előző részben Oleg elmesélte, hogy egyetlen katonának is nagy volt a szerepe abban, hogy nem tört ki a 3. világháború. A sorozatban pedig folyamatosan azt látjuk, hogy emberekre sokkal nagyobb felelősség hárul, mint amennyit szabad lenne valakinek a kezébe adni. Ez aztán elpusztítja őket belülről és vagy így vagy úgy, de nem fogják már tudni elvégezni a munkájuk, úgy ahogyan régen. A nyaralás csak egy ideig tudta helyrehozni a dolgokat és mint látjuk Elizabeth közben meg is puhult kicsit, bár nem félek attól, hogy végül el kell majd pusztítani Young Hee és Don boldogságát a feladat érdekében és utálni fogja magát miatta.

Egyéb felfedezések:

• Az epizódot az Oscar-jelölt Steph Green rendezte! Külön kedvencem volt, ahogy a különböző asztalnál történő beszélgetéseket oldalról is mutatta, nem mindig az volt a lényeg, hogy egy közeliről vágjunk a másikra. Egyéb hivalkodó megoldás nem igazán volt az epizódban.
• Azt a rengeteg hatást nem lehet fenntartani egy egész évadon keresztül, amit az elmúlt epizódokban láttunk, de közben a mostani rész is egy folyamatos érzelmi hullámvasút volt, mert Tim eltűnése után tényleg úgy tűnt, hogy itt aztán bármi megtörténhet.
• A kedvenc visszatérő eleme az évadnak az Elizabeth és a telefonfülkék. Most is megtalálták a módját, hogy egy beszéd nélküli jelenetből is átjöjjön, mit érez a karakter.
  
  
• Visszatért Kimmy és első nézésre annyira nyomasztott az epizód, hogy meggyőződésem volt ide is azért tértünk vissza, hogy lássuk ennek a szálnak is az összeomlását. Plusz sikerült szorosabbra húzni a Paige-párhuzamot, hiszen végre ő is megtudta, hogy mivel foglalkozik az apja és ugyanazt csinálta, mint a saját lánya. 
• Kíváncsi vagyok, hogy Gaad halála pontosan milyen hullámokat hoz majd maga után. Nem hiszem, hogy Stannek olyan sok extra motiváció kellett, de félek nem ússzuk meg, hogy tényleg nekimenjen Olegnek.
• Apropó Oleg, lehet, hogy a szála Tatianával is ilyen long game és majd akkor lesz fontos, ha Oleg elkezd elmerülni a szarban Stan miatt. Jelenleg egy csomó szálon az előkészítés zajlik, de egyáltalán nem feltűnő, mert ilyen apró megoldásokkal, mint Tim eltűnése megvan az illúzió, hogy valójában még mindig tart ez a hihetetlen vihar, amiből az elmúlt részek álltak.